Szóval az úgy volt, hogy ma még véletlenül sem azért jöttem le, hogy készítsek egy forgatógombot, hanem egyszerűen csak takarítani. Ma speciel csak az utcát állt szándékomban seperni, mégpedig azért, mert a derekam bizonytalankodása okán inkább elosztottam a feladatokat három részre. Mármint úgy osztottam három részre, hogy holnap leseprem a lépcsőházat, holnapután pedig majd rámegyek a felmosóval, s így remélhetőleg egyik csigolyámat sem akasztom ki.
   Miután a ház előtti járdát letakarítottam, lejöttem a pincébe, betettem a helyére a hatalmas partvist, kiraktam a pince előtti linóleumra a munkapadot, kinyitottam, majd álltam előtte hosszasan s bután, szó szerint nem értve, hogy mégis mi a jó francot keresek itt. No nem mintha nem lett volna kismillió dolgom, félbehagyott projektem, de az igazság az, hogy egyik sem lett mára betervezve, mert úgy nagy általánosságban véve mindegyikhez kellett volna valami olyan apró, vagy nem is annyira apró részlet, ami ugye még nincs.
   A polcos lábaiba fogazott fakötéssel készülő két fiókhoz például a méretpontos tervrajzok hiányoztak. Az egy fiókból hármat készítős projektből pedig az iránta érzett lelkesedés. A néhai pincei porszívóból kiszedett kábeldob bedobozolásához pedig valami karika, meg egy gomb.
   Szerintem valahol itt juthatott eszembe (valószínűleg a hiányzó gombról), hogy csinálhatnék mondjuk egy forgatógombot. Ettől persze még nem álltam neki, hanem csak elkezdtem turkálni az elektromos szerszámletevős polcra halmozott ócska fadarabok között, bedobálva közülük hátra (a téli tüzelőhöz) azokat, melyek már tényleg csak tüzelni jók. Eközben találtam meg azt a vasból készült recézett betétet, amit nem is oly rég a Terta 922-es magnóról termeltem le, megjegyzem egy a feladathoz durván túlméretes csapágylehúzóval.

   Bár nem friss, hanem öreg, vagyis már rég megállapodott anyag lett volna jó (ilyenekből amúgy már van is itt valahol félretéve), de én valamiért mégis a frissek közül választottam, aminek később persze meg is lett a böjtje.
   Amit a képen látunk, az amúgy már a baltákkal legalább úgy nagyjából kerekre formázott munkadarab. (lásd balra a kuglit, az évtizedek óta szétcsaphatatlannak bizonyuló favágó rönkön)

   A kugliból a szükséges mennyiséget azért a keretes fűrész segítségével vágom le, mert annyi idő alatt, mint amennyi ahhoz kell, hogy a fűrészgépet elővegyem, majd a munka végeztével eltegyem, na annyi idő alatt a kézifűrésszel is lazán végzek.

   Mivel már van, s pláne ez még eszembe is jutott (de csak mert a minap, mikor a tizenharmadik pincei apróságos cikk keretében a partvist végre felszereltem, akkor a helyéről óvatlanul levertem), az anyag közepét ezzel a szépséges kialakítású középpont jelölővel kerestem meg.

   Erre a műveletre azért van szükség, hogy az anyag esztergába történő befogásakor az legalább a lehetőségekhez mérten központos legyen, különben forgás közben annyira üt, hogy majd szétrázza szegény gépet. Mármint azért, mert az eszterga annyira könnyű, hogy nincs semmi tömege, ami az excentrikusan befogott anyagnak ellen tartson. A másik ok a féktelen rezonálásra, az eszterga jelenleg még túl gyors forgása. Mármint a percenkénti 2.700-as fordulatszám inkább csiszoláshoz való, mintsem esztergáláshoz. Mondjuk a csiszoláshoz is sok, mert ha nem figyelek oda, akkor tapasztalatom szerint a gyors forgás okozta túlzott súrlódás is lazán képes megégetni az anyagot.

   Bár ezt ütni kell, meg persze közben tekergetni is belőle kifelé a közepén található hernyócsavart, de attól még nagyon is jól sikerültnek minősítettem a minap csak úgy mellékesen egy menetes szár toldóból flexszelt anyagmeghajtót.
   Valamivel később persze sikerült rájönnöm (még azzal a törpe agyammal is), hogy ha a berajzolt középpont használatával egyszerűen csak rajzolok az anyagra egy kis kört (akár csak képzeletben is), a patront pedig ahhoz képest ütöm bele a fába, akkor nem is kell bele a hernyócsavar.

   Mivel a jobbra látható platformot mozgató mechanika nem sikerült valami jól (ez de finom utalás volt arra, hogy szar), így azt majd idővel újra kell gyártanom. Ilyen apró dolgokhoz még úgy ahogy elmegy, de egy ennél nagyobb fadarab már komolyan megrángatja az egyáltalán nem erre a célra tervezett fióksíneket.
   Amúgy már tudom is a problémára a megoldást, csak ahhoz majd elő kell ásnom a pince mélyéről azokat a zártszelvényeket, amiket még Pista bácsi hagyott rám. Már ha csak ki nem dobtam őket, azt gondolván róluk, hogy mégis minek nekem annyi vas...

   Eláruljam, hogy mégis miféle méretezés alapján készítettem a balra látható három bevágást? Méretezés az mondjuk nem volt, hanem csak úgy egyszerűen odatettem a fűrészt. A bevágások szerepe amúgy a következő:
- A bal szélső csak arra szolgál, hogy teljesen kiegyenesítse a forgatógomb alját.
- A középső a szoknyát és a tulajdonképpeni megfogásra szolgáló részt határolja.
- A jobb oldali pedig a forgatógomb méretét határozza meg.
   Vagyis a két szélső vonalnál majd még tövig át kell vágnom az anyagot, csak előtte persze még bele kell applikálnom a fába a már említett, vasból készült, 6-os lyukkal ellátott betétet, hiszen a forgatógombnak igazándiból ahhoz képest kell központosnak, koncentrikusnak lennie, hogy majd ne üssön a helyén. Arra ugyan még nincs semmi tervem, hogy mire lesz felszerelve, de idővel gondolom azzal is megleszek.

   Ebből a 4-es fejes csavarból lesz a hernyócsavar. Mármint lecsapom a fejét, majd a nagy sárga Miniplexbe fogott miniatűr vágókoronggal készítek bele egy sliccet a csavarhúzónak.

   Amire aztán már a saját csavarjával rögzítettem rá a gombot. Ezt az elrendezést (már ha máskor is fogok forgatógombot készíteni) majd módosítani kell, mégpedig úgy, hogy a hernyócsavart ki kell hegyezni, a tengelybe pedig kell egy vágat, ami az ügyes rendszert így majd nem engedi elforogni. Mármint ezt az elforgást a jelen kombináció lazán produkálta, ami végül azt eredményezte, hogy a csavar feje által szétkent tengelyt már csak komoly nehézségek árán (kapott egy adag WD40-et) sikerült a gombból kihúznom.

   Íme a szerző elsőként esztergált forgatógombja. Mondjuk a múltkor is készült egy, de az csak egy nem is látszó közbetét volt, amit egy kupak és a potméter 6-os tengelye közé varázsoltam.

   Hogy szegénykém elrepedt, az nem annyira az esztergálás következménye, mint inkább a szerencsétlen anyagválasztásé. Miután a csinos gombot hosszú percekig fogdostam (természetesen az időt kéjesen végiggyönyörködve), már tettem is vissza a gépbe, mert ugye a felület csiszolása elmaradt, pedig az akácfánál mindenképp szükséges, különben szúr.

   Ugyan korábban azt a munkafázist is beterveztem, de a recés felület oly stabilan szorult bele a lyukba (mármint a betétet kalapáccsal kellett a helyére bepüfölnöm), hogy a ragasztás végül elmaradt. Mármint úgy terveztem, hogy majd utólag öntöm körbe ragasztóval, mert ugye ezt a betét bekalapálása előtt valahogy elfelejtettem.

   Amúgy ha valaki eddig még nem jött volna rá, bár azt nem vittem a pincébe magammal, szóval csak emlékezetből dolgoztam, de attól még a jobbra látható forgatógomb volt a minta.
   Amúgy idővel arra is rájöttem, hogyan tudnám a jobb oldali forgatógombon látható bemélyedéseket is elkészíteni, csakhogy ahhoz egy az esztergához való olyan kiegészítőre lenne szükség, ami még nincs, és még csak tervbe sincs véve a megépítése. Mármint azért nincs, mert eszem ágában sincs a pince magányában forgatógomb gyárat nyitni.

   Bár már megnéztem hogyan működik a másoló eszterga, ami ugye ahhoz kell, hogy teljesen egyforma dolgokat tudjon vele készíteni az ember, de attól én még egy teljesen más módszert találtam ki. Az én megoldásom lényege az, hogy elkészítem a képen látható fazon ellenpárját, 5-ös laposvasból, természetesen esztergakésnek kiképezve, megélezve, majd azt tologatom neki az anyagnak, ahányszor csak kell. Mint ahogy annyi másik nagyszerű, úgy ebben az életemben valószínűleg már ez az ötletem sem lesz megvalósítva...