Most kifejezetten a monda előtúrásának okán evett ide a fene. Mármint azért, mert egyrészt ez az apró eszköz más szétszedtem cikkekben már meg lett említve, másrészt a retrofit kapcsán egy korábbi cikkből végre kiderült, hogy hol van.
   Míg balra a Samsung és a Panasonic videomagnók elbontásakor keletkezett maradékot látjuk (bádoglemezek), addig jobbra egy meglehetősen vegyes tartalmú dobozt. Ennek a tartalmát tulajdonképpen csak azért nem raktam szét, mert eddig egyrészt még nem volt hova, másrészt értelmét sem igazán láttam. Mármint azért nem, mert odáig még sosem jutottam el a rendrakásban, hogy a félbehagyott projektjeimet különrakosgassam, lehetőleg egyértelműen feliratozott dobozokba.
   Ebben a dobozban mindjárt két meglehetősen régi keltezésű, a tőlem megszokott módon félbehagyott project is akad. Míg az egyik az erősítőm hangerő szabályzó gombjának távirányíthatóvá történő tétele, addig a másik a monda felhasználásával készült "üzenethagyó a bejárati ajtóra" című project.
   Hogy az utóbbinak mégis mi értelme lenne? Nos az, hogy a 80-as években, mikor még nemhogy mobiltelefonja, de még vezetékes telefonja se volt mindenkinek (nekem például telefonszerelő létemre nem volt), akkor jó lett volna a bejárati ajtón üzenetet hagyni. Mármint cetli helyett gombnyomásra, mely elektronika a monda elemeiből - némi körítéssel persze - kialakítható lett volna.
   Ezt úgy kell érteni, hogy akkoriban még ha a környékemre került bármi olyan, amiből csinálni lehetett valami mást, vagyis láttam benne némi fantáziát (márpedig a fantáziám az jó), akkor azonnal rámozdultam a megszerzésére. A megszerzésen felül a szocializmusban voltak még más, az eredetinél szebb hangzású kifejezéseink is a lopásra, úgymint: hoztam a gyárból, velem jött, megmaradt, leeső darab volt, átvettem további megőrzésre, költözéskor elkeveredett, létszámfeletti volt, selejtezéskor kivettem a kosárból, vagy egyszerűen csak kaptam.

   A kitűzőn látható 1997-es dátum nem a monda dobozba kerülésének idejét mutatja, mint inkább azt, hogy a doboz vegyes tartalma okán, amit csak értem, és máshová már tényleg nem tartozott, azt mind beledobáltam. Bár már többször is nekik futottam (mármint a tartalmuk szétrakásának), de még mindig vannak ilyen vegyes tartalmú dobozaim.

   Ezt most csak azért mutatom, mert a múltkor hiába kerestem ezt a gigahertzes frekvenciamérő panelt. Mivel most kifejezetten dobozokban turkálni jöttem le, gondoltam tart ameddig tart, megkeresem. Erre fel már első odanyúlásra meglett!
   Amúgy tulajdonképpen ezt már a múltkor is megtaláltam, csak nem ismertem fel, ami sajnos egyértelműen azért történt, mert ezt is csak megvettem, aztán még odáig sem jutottam vele, hogy kipróbáljam. A működőképességéről azért vagyok megbizonyosodva, mert mikor megvettem (valami Rádiótechnika hirdetés alapján), akkor az eladó még azt is bemutatta, hogy ez a műszer annyira érzékeny, hogy még csak csatlakoztatni sem kell a mellette járó nagyfrekvenciás oszcillátorhoz, egyszerűen csak odatéve a közelébe is mutatta a működési frekvenciát.
   Az vele a tervem, hogy bedobozolom, csak előbb még az összes dobozoláshoz szükségesnek látszó szerszámomat kipofozom. Na most ha így haladok velük, akkor van rá esélyem, hogy sosem érek oda, pedig van még a tarsolyomban néhány ehhez kísértetiesen hasonlító project.
   Például kaptam egy kiváló barátomtól egy mindent mérő alkatrészmérőt, majd később egy másikat is, amiket szintén be kellene dobozolnom, hogy bátran használhassam. Már úgy értem, hogy egy panelszintű műszert nem szívesen rakosgatok az asztalon, mert még tönkreteszem, ha mondjuk ráteszem valamire, ami vezeti az áramot, vagy mondjuk nekicsapódik a panelnak egy csupasz drót.
   Aztán persze vannak ennél jóval bonyolultabb projektjeim is. Mármint azért sokkal bonyolultabbak, mert azoknak nemhogy a külseje, de már eleve a belseje sincs meg! Az egyik ilyen ikonikus (számomra legalábbis) projekt a monitor célú erősítő megépítése. Aztán lenne még induktivitás dekád, esetleg kapacitás dekád is, térerőmérő antennával, hangszóró illesztőtrafóval, meg ki tudja mi még, amik most így hirtelen már eszembe sem jutnak.
   Na most ahhoz, hogy ezeknek az építési terveimnek magas sikerességi aránnyal nekiállhassak, ahhoz előbb még olyan szinten kellene felszabadítanom a lomos pincét, hogy komoly esélyem legyen benne a különféle projektekhez szükséges dolgaimat megtalálni.

   A meglehetős mennyiségű dobozban turkálás után, végül felkerült az előszobai szekrényke tetejére épített pultra mindhárom kiválasztott. A mondán felül a másik kettő a szovjet óra, valamint a bordó számológép.

   Ha nem is volt valami nagy haladás, de másnapra beértem velük a szobába, ahol a szovjet fényerőszabályzó és a sárga társa (majdnem) kitörő örömmel fogadta az újabb jövevényeket. Én mondjuk annyira talán már nem, de inkább csak azért morogtam meg magamat, mert a hátsó sorral még mindig nem végeztem.

   A LOOP kapcsolóval azt állíthatjuk be, hogy csak egyszer mondja vissza ami fel lett rá véve, vagy vég nélkül ismételgesse. Hogy a reset gomb a felvételt is törli, vagy csak a kijelzőt nullázza, azt a dobozka működőképtelensége okán nem sikerült megállapítanom. A record gomb mindeközben egyértelműen arra való, hogy míg azt nyomjuk (természetesen csak a 15 másodperces felvételi lehetőség erejéig), addig felvegye a hangunkat az elektronika.

   Ez a készülék tulajdonképpen egy digitális magnó, a telefonvonalhoz történő csatlakozáshoz szükséges apróbb kiegészítőkkel. Egyrészt a vonalról töltődik az akkumulátora, másrészt ha hívást érzékel, akkor belép a vonalba, majd kiküldi rá amit korábban belebeszéltek. Tényszerűen arra szolgál, hogy számváltozáskor tájékoztassa a hívót az új számról. Míg csak egy-egy ilyen eset volt, addig persze nem nagyon foglalkoztak a dologgal, a 90-es években azonban ez a számcserés mizéria olyan méreteket öltött, hogy azzal mindenképp kezdeni kellett valamit.
   Bár a központos oldal történéseivel nem vagyok teljesen tisztában, de emlékeim szerint először a belvárostól kaptunk egy ötezres számmezőt, amire úgy lettek átterhelve a néhai Józsefvárosi telefonközpont előfizetői, hogy komplett sorok szabaduljanak fel a gépteremben, amiket aztán elbontva újabb, immár TPV, vagyis tárolt program vezérlésű központrészeket építettek. Később a teljes IX. kerületet átterhelték a Páva utcai telefonközpontra, majd miután elkészült a VIII. kerületben az optikai hálózat, azt már eleve a Páva utcai központ látta el. Miután a Horváth Mihály téri József központról az összes állomás lekerült, ahogy volt, elbontották az egész 7A2 rendszerű gépet. Mivel idővel ahogy volt, az egész TIG (Távbeszélő Igazgatóság) megszűnt, később magát az amúgy ikonikus épületet is eladták.

   Amire aztán a nyáklapot a ráfúrt lyukaknál fogva rányomva, a pöckök végei kaptak egy-egy pöttynyi melegtaknyot. Bár ez egy igencsak különös pótlása az általában szokásos csavaros rögzítésnek, de mivel ezt az elektronikát később nem kell bolygatni, így bőven megteszi.

   A hátlapból kiálló három négyzet másik fele, ami amúgy egy mágnes. Ez azt a célt szolgálja, hogy a mondát a mágnessel oda lehessen fogatni a telefonközpont rendezőjének vasból készült vázához. Erről most nem készült külön fotó, de majd bepótolom a pincében, valamelyik másik cikk keretében, a mondát egy Salgó oszlop szélére tapasztva. Ez is hogy elmaradt...

   Bár megpróbáltam az akkukat feltölteni, ez azonban nem sikerült. Azt az ide kötődő történetet meg már meséltem, hogy egyszer a délutáni szendergésemből egy kisebb robbanásra ébredtem, amit a jelenlegivel azonos méretű, bár eltérő formájú és számú akkumulátorcellák kipukkadása okozott. Az akkupakk egy Extrafon vonalduplázóhoz tartozó, külön dobozba szerelt tápegységből származott, amibe idővel a Panasonic M7-es videokamera akkujához passzoló akkutöltőt építettem be. A hatalmas pukkanás okára azért nem jöttem rá (illetve majd csak valamikor másnap), mert a detonáció kirántotta a tápegységből a banándugókat. Vagyis a kipukkadt akkumulátor a műszerzsinórokkal együtt repült a sarokba.

   Hogy most miért ír hatot, azt mondjuk nem tudom, merthogy továbbra sem volt fogadott hívása. Ez amúgy azért kellett (mármint a számláló a kijelzővel), hogy tudni lehessen, mikor lehet a mondát a vonalról levenni. Mármint akkor lehetett, mikor már régóta nem nőtt a szám, illetve reset után nem mozdult el a nulláról. Mármint ebből derült ki, hogy az ügyfelek a régi helyett már az új számot hívják.

   Hiába volt minden próbálkozásom (mármint a lehetséges bekötéseket illetően), a mondának esze ágában sem volt a vonalba belépnie. Mivel az ezekre alapozott projektem (mármint a hangos jegyzetfüzet a bejárati ajtóhoz) időközben teljesen okafogyottá vált, így az apró elektronika működőképtelensége nem ütött szíven.

   Attól, hogy rosszak, attól persze még elcsomagoltam őket. Hogy mikor kerülnek be a pincei telefonos cuccokat tartalmazó fiókba (vagy tán dobozba), az attól függ, hogy mikor fogok végre újra odaférni.