Mivel az utóbbi időben egy csomó mindent szétszedtem, azonban a barkácsolást valahogy elhanyagoltam, ezért úgy döntöttem, hogy a mai nap mindenképp tető alá kell hoznom egy újabbat. Mármint barkácsolós cikket. Mármint azért, hogy ne legyen az, hogy az elkészült barkácsolós cikkeket tűzögetem a szétszedések közé. Meg persze az se, hogy a sok egymás utáni barkácsolós cikk közé szúrogassam be a szétszedéseket, aztán egy idő után már azt se tudjam, hogy mi mikor volt.
   Mivel a már korábban megkezdett építési projectek egyike sem látszott egy nap alatt befejezhetőnek, ezért azt találtam ki, hogy kitalálok egy újat. Mivel dolgozni olyan nagyon azért nem volt kedvem, ezért azt találtam ki, hogy valami nagyon, nagyon, de tényleg nagyon egyszerűt fogok kitalálni.
   Ma reggel korábban ébredtem, mint a párom, ezrért a szuszogásának hallgatása közben bőven volt időm megálmodni a jelen pillanatban legegyszerűbbnek tűnő farigcsálást. Ez mindössze egyetlen ág méretre történő szabását jelentené, amit aztán odacsavarozok az ablakba.
   Hogy ezt meg mégis minek? Nos azért, mert bár a cinegék ide járnak hozzánk kosztolni, azonban nem ülnek meg, hanem mindig elrepülnek a maggal. Mármint azért repülnek el, mert a magot nincs hol kinyitniuk. Vagyis kell ide az ablakba egy számukra ismerős faág, mert a karmos lábacskájukkal a balkon korlátján nem valami ügyesek.
   Az etető amúgy azért van az ajtó kilincsére akasztva, mert míg nem ott volt, addig a galambok képesek voltak megoldani, hogy vagy helikoptereztek, vagyis egy helyben repültek az etetők előtt, vagy sikerült magukat annyira kicsavarni, hogy a korláton kapaszkodva elérjék a magot.
   A galambokkal amúgy (már persze attól eltekintve, hogy mindent összeszarnak) nincs semmi bajom. Az mondjuk igaz, hogy szokás őket repülő patkányokként is emlegetni (mármint azért, mert mindent megesznek), de attól még tök jópofák, ahogy kíváncsian bámulnak befelé az ablakon.
   Rátérve végre az elvégzendő feladatra, az mindössze annyiból áll, hogy méretre szabok egy ágat, az egyik végén kiképzek egy egyenes részt, majd fúrok bele egy lyukat a csavarnak.

   A project azért ilyen egyszerű, mert a megálmodott fadarab felfüggesztésére szolgáló vaslemez (ami amúgy nyaranta egy polclapot tart) már eleve ide van csavarozva, és még lyuk is van rajta a faág rögzítéséhez. Szóval ez egy tényleg nagyon egyszerű project lesz.
   Persze ha a megálmodására fordított órát inkább arra használtam volna, hogy befejezzem végre az esztergához való tapintókörzőt, vagy a polcos lábaiba készülő fiókokat, esetleg a nyeles tokmányt, az azért érezhetően nagyobb lépés lett volna, mint egy koszlott faág lyukkal. De ha ezt láttam egyszerűnek, akkor ez lesz.

   A múltkor, mikor épp a ház kapubejárója előtti füves részt gereblyéztem össze (mármint róla az avart), egy hajléktalan talált valamit a kukában, amit egyből nekiállt megenni. A rémes látványtól annyira lefagytam, hogy a csodálkozó arcomat látva a kukázó rémültében majdnem megkínált. Már épp kezdte felém nyújtani amit nagyban evett, mikor hirtelen rájöttem, hogy nekem valahol egészen máshol van dolgom.

   Amúgy részemről épp így voltam ezzel a mai feladattal is. Mármint csak álltam az ablakban, s bámultam kifelé, mikor végre leesett, hogy ha nem indulok el, akkor még ezzel a lehetetlenül apró barkácsolós projecttel sem fogok elkészülni. Ez most annyira így volt (mármint a lustaságom), hogy belestem a tűzifás szekrénybe, hátha akad benne egy a feladatra alkalmas faág.
   A semmittevés posványából végül az rángatott ki, hogy a párom rákérdezett, miszerint ebéd előtt, vagy ebéd után megyünk le kertészkedni. Hogy legyen még egy kis plusz időm a felkészülésre, részemről az ebéd utáni időpontot választottam, ugyanis megéreztem, hogy a mai nap mégsem lesz olyan egyszerű.

   Itt van mindjárt ez a kertkapunkra szerelt tartó, amit direkt a reklámújságoknak csavaroztam ide, csak azóta már rég megette az idő. Ezt például le kellene innen vennem, majd le vele a pincébe, ahol is készítenem kell a fém tartó mögé egy újabb fa vázat, csakhogy most már nem pozdorjából, mert az nagyon nem bírja a viszontagságokat. Maga a fém viszont igen, pedig az amúgy egy Unitra tuner dobozának felső része, vagyis felületkezelés szempontjából még véletlenül sem arra készült, hogy kint legyen a szabadban.

   Én mondjuk egész délelőtt készültem rá (mármint arra, hogy ma délután kint leszek a szabadban), azonban ennek ellenére meglepett a feladataim mennyisége. A képen látható orgonabokrot például azon elv mentén fogom megigazítani, hogy ami része ki akar jönni a kertből, annak annyi. Mármint azért, mert már unom nyaranta visszavágni azokat az ágait, amitől nem lehet elférni a járdán. Arról már nem is beszélve, hogy a járda melletti fűsávon szoktam tologatni a fűnyírót, s közben fene nagy figyelmetlenségemben simán lefejelem ami csak a kertből kiáll.

   Amennyiben az elvégzendő feladatokhoz még azt is hozzáveszem, hogy ezeket a bokrokat is mind vissza kell vágni (amúgy van még a jobb szélen néhány), akkor azért elég egyértelmű, hogy ma rendesen meg kell tologatnom a fűrészt.

   Néhány szomszéd úgy gondolja, hogy ami neki már nem kell, és valami köze van a fához, fűhöz, vagy bármiféle növényhez, azt nyugodtan kirakhatja a kertbe. Az üres vödör és a haldokló növény azért nem zavar, mert ezeket könnyedén újra tudom hasznosítani.

   Ez a három tő szőlő nemhogy fürtöt nem hozott soha, de még csak virágot se! Legutóbb már úgy metszettem meg, mint ahogy az internet írta (vagyis csak egy, vagy két szemet hagytam száranként), de most nagyon durván bele fogok vagdosni a felépítésébe. Azok a vaslemezek meg ott a háttérben...

   Ezeket mondjuk legalább én tettem ide. No nem valahonnan, hanem közvetlenül innen, mert szét voltak dobálva a kertben. Az utolsó kettőt amúgy a szél borította ki, engem meg ugye az, hogy ilyesmik is kikerülnek a kertbe. Ezeket mondjuk ha lefesteném, majd összecsavaroznám, akkor lehetne belőlük polc a pincében, asztal a keretben, esetleg ugyanitt egy komposztáló, bár azt nem szokás vasból készíteni.

   A meglehetős tömeget úgy kell érteni, hogy ez a kupac innen a kertből került ki, és az orgonaágak még ezen felül vannak, értelemszerűen az első kertben, ahonnan persze idővel (majd ha megszáradnak) össze fogom őket aprítani.

   Ez a rettenetes megrövidítés azért nem volt barbárság, mert ezeket a bokrokat rajtam kívül soha senki nem nyírta meg, és amúgy én se nagyon, mert a nemrég elköltözött földszinti lakó tiltakozott ellene. Hogy a bokrok ágainak már több mint a fele élettelen volt, az persze Ildikót nem zavarta. Mondjuk engem is csak azért, mert folyamatosan hullott belőlük a sárga kerítésen kívülre is, ahol fűnyírózni szoktam. Amúgy maga a kerítés (mármint az a vékony sárga csík) azért készült (persze ez is én voltam), mert míg Ilonka néni lelkesen ültetgette a bokrok közé a mindenféle virágokat, addig taxis Laci szomszédom ameddig csak tudta, betolta közéjük a fűnyírót, amit aztán idővel - hogy már érezte a véget - rám hagyott. Mármint a fűnyírót a feladattal együtt, még a halála előtt.
   A csupa vas fűnyíró amúgy ugyanezen elv mentén került át Pista bácsi tulajdonából (amúgy Ő készítette) Laci szomszédhoz. Hogy én kire fogom hagyni, azt most még nem igazán tudom, mert rajtam kívül senkit sem látok a kertben tevékenykedni. Illetve a helyzet még ennél is rosszabb, ugyanis a házban már alig akad néhány saját jogon lakó. Már úgy értem, hogy mára már több az albérlő, mint a tulajdonos. Az albérlők meg ugye nem arról híresek, hogy gondozzák a kertet.

   Mint az balra lent látható, a fölöslegesnek ítélt ágak ha csak ideiglenesen is (persze ebből szokott több év lenni) a kertbe kerültek. Ez az orgonabokor amúgy annyira régi, hogy ez kérlek már gyermekkoromban is megvolt! Megmutassam?

   Tessék! Ott az orgonabokor a vállam mögött. Ez a kép amúgy rólam készült, még valamikor 1980 nyarán. Hogy miért vagyok kopasz, mikor ez akkoriban még nagyon nem volt szokás? Nos azért, mert anyám azt kérte a szülinapjára, hogy vágassam le végre a rettenetes loboncomat. (mármint vállig érő hajam volt) Ettől persze még egyáltalán nem kellett volna megkopaszodnom, csakhogy annyira kifutottam a zsebpénzből, hogy már nem futotta belőle fodrászra.
   Szóval ezt a frizurát, ezt bizony magam követtem el, a hajamba mondhatni egyre óvatlanabbul belenyírva, végül úgy hozva közös nevezőre a hajszálakat, hogy egy szál sem maradt meg belőlük.
   Mindeközben magának a képnek is van egy története, ezt ugyanis a szomszéd lépcsőházban a nagyszülőknél nyaraló egyik kanadai lány készítette, majd úgy egy évtized múlva újra erre járva, bedobta a levelesládánkba.

   Amit a csavarhúzó és a metszőolló alatt látunk, az kérlek egy olyan postai levél, amit a reklámújságok tartójában találtam. Amúgy nekem szól, és az Erste banktól jött. A kép közepén keresztben álló ág, az pedig már maga a kiválasztott.

   Ez itt a korábban mutatott három szőlőtőke, amit az előző körben elfelejtettem megnyírni. Mivel nem volt kedvem másnap is lejönni, elintéztem őket inkább most. Hogy aztán tényleg elintéztem-e őket, vagy ettől helyreállnak annyira, hogy végre legyen rajtuk szőlő, az majd nemsokára kiderül.

   Na most ami viszont most azonnal kiderült, az az a szívderítő tény, hogy a fadarabtárolók elkészülte után (lásd őket balra), a növénykaróként bevetett partvisnyeleket végre "hurrá, van hely" felkiáltással tehettem be a helyükre.

   Miközben én tiszta erőből a megformázandó fadarabbal voltam elfoglalva (hát persze...), a párom többször is visszahozta a felszerelését, majd újra kivitte. Most például arra a gereblyére támadt igénye, amit nem is oly rég vettem a piacon egy százasért. Majd legközelebb jobban figyelek, mert míg kisásó még nincs, addig gereblyéből már kettő is akad.
   Amúgy tervbe van véve, hogy készítek számukra egy olyan tartót, amin nemcsak átláthatóan lesznek elhelyezve, de egyben úgy is, hogy egyenként levehetők. Mert ugye most, ami alul van, na azt húzva jön vele a többi is.

   Mert ugye kell még a fadarabra a csavarnak egy lyuk is, nehogy szét találjon szakadni. Ez a piros fúrógép, bár nagyon gagyi, de attól még jól teszi a dolgát. Egy kissé ugyan idegesítő (pláne a frászt hozza rám), mikor magától átkapcsol simáról ütve fúrásra, de ez azért nem egy elviselhetetlen tulajdonság. Pláne úgy nem, hogy ez a gép mindössze 200 forintomba került.

   Az ágfűrész pedig az előbbi vágást követően került ide, vagyis az elektromos szerszámletevős polcra. Ezeket az apróságokat, mivel nemrég csináltam rendet (ne szóljál be, ez már az) most mind gyorsan visszarakosgattam a helyükre.

   Első nap annyira megilletődtek a látványtól (mármint a cinegék), hogy fel sem jöttek az etetőig, inkább az előbbi képen lent látható virágládából csipegették ki a még korábban leszórt, akkor nekik valamiért nem tetsző magokat.

   A képek dátumából az derült ki, hogy hat napra volt hozzá szükség (vagy csak én nem láttam, hogy mi történik), hogy a cinegék végre rászálljanak a direkt nekik kihelyezett ágra. Némelyik madár épp csak megül rajta egy pillanatra, de olyan is akad, aki ezen az ágon ücsörögve bontja ki a magot, s így tovább csodálkozhatunk rá a látványára, ami a tulajdonképpeni cél volt.