Íme a terv. Mivel erről a rajzból ember nincs aki rájönne, hogy egy zárókúpot szeretnék esztergálni az asztali lámpámhoz, ezért inkább elmondom. Illetve mivel ezt már el is mondtam, hozzáfűzném még azt is, hogy miért.
   Nos azért, mert a lámpa múltkori megbarkácsolása - mint ahogy az a szerző konstrukcióinál már-már szokás - nem sikeredett tökéletesre. A záróelemként bevetett Merklin fémépítő elem időnként elgörbül, amitől meglazul a foglalatok feszítése, mire fel a lámpa a mozgatásakor különös csörömpölő hangot ad. A mai napon ezt a nem különösebben, de azért igenis, hogy zavaró hibajelenséget fogom kiküszöbölni. Ez azért egészen biztos, mert ma ezzel az érzéssel, illetve szent elhatározással ébredtem fel.
   Amit a képen balra látunk, az a lámpa burájának kissé eltúlzott formája, míg a jobbra látható két karika a lámpabura végének külső és belső átmérőjét van hivatva ábrázolni. Hogy aztán ennyi adatból miféle záróelemet fog sikerülnöm összehozni, az majd a cikk végére kiderül.

   Amennyiben az első munkadarabot elrontanám, amire az esztergályos tudásom kapcsán belátom, hogy hatalmas esélyem van, akkor csak idejövök a téli tüzelő tárolási módjaként funkcionáló farakáshoz, majd kiválasztok a kuglik közül egy másik szerencsétlen alanyt.

   Bár az erről az esztergáról szóló cikk alcíme az, hogy mert ő koszos volt, én meg kíváncsi, a gép letakarítása ennek ellenére nem történt meg, mely hiányosságot, ha nem is túl lelkesen, de jelentem pótoltam. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert bárhová is nyúltam, minden része fogott! És nem ám csak ott, ahol látványosan fekete volt, hanem tényleg mindenütt!
   Hogy mitől lett fekete koszos, illetve zsíros, azt mondjuk nem értem, hiszen ez alapvetően egy faeszterga. Az persze lehet, hogy köszörűként volt használva, és az apró szemű fémpor állt össze a ki tudja honnan odakeveredő zsírral, vagy annyira koszos kezű ember fogdosta a gépet, hogy az hagyott rajta nyomot.
   Bevallom őszintén, hogy ha nem azzal a szent elhatározással jöttem volna le, hogy márpedig ebből a mai barkácsolásból estére lámpakupakolás lesz, akkor valószínűleg teljesen szétbontom a gépet, majd az alkatrészeit egy csapnyi Ultrás vízben mosogatom el.
   A csapban történő elmosogatással amúgy biztosan jobban jártam volna, mint a rettenetesen büdös denaturált szeszes dörgöléssel. Már úgy értem, hogy mind tisztasági eredményileg, mind pedig a rémes szagot elszenvedő alanyként.

   Hosszú percekig nézegettem ezt a karmos végű csövet. Mármint abból az okból, hogy kiderítsem, mégis hogy a csudába kell vele megfogatni a fát. Végül fogtam és egyszerűen belekalapáltam.
   Mikor a munkadarabot befogtam a gépbe, majd azt be is kapcsoltam, szóval már nagyban láttam forogni a fát, egyszer csak rájöttem, hogy nincs a gépen késtámasz. Ráadásul nem csak úgy egyszerűen nincs, hogy most nincs, vagyis előkapom egy fiókból és felszerelem rá, hanem egyáltalán nincs!

   Mire fel érthető kényszerűségből leállítottam a zárókupak készítési projectet, majd átállítottam magam a képen látható, mindössze egy fadarabot és egy darabka 8-as menetes szárat igénylő késtámasz elkészítésére.

   A kép címe az, hogy "le kellett", ami mindjárt két dologra is utal. Na most az egyik az, hogy a fáról "le kellett" vágnom a belőle kilógó bütyköt (mégpedig azért, hogy egyáltalán elforogjon), míg a másik "le kellett" arra utal, hogy a gépbe befogott, nem igazán forgástest annyira ütött, hogy "le kellett" fogatnom az esztergát a munkapadhoz, hogy le ne ugráljon róla.

   Mint ahogy a hiányzó késtámasz pótlását, úgy ezt a feladatot is viszonylag gyorsan sikerült megoldanom, mégpedig a nem is oly rég felújított keretes fűrész segítségével, amit egyszerűen csak rá kellett tennem az anyagra. Hogy hol vágjak, azt pedig a találomra méteremmel döntöttem el.

   Még tiszta szerencse, hogy épp tegnap olvastam utána, hogy míg el nem jutok a fáig, illetve amíg még nem mindenhol kerek az anyag, addig nem surrog rajta az esztergakés, hanem zakatol, ezért nem ijedtem meg a számomra rettenetes hangtól.
   Attól viszont igenis megijedtem, s rémültömben majdnem fel is rúgtam a gépet munkapadostul, mikor a kés egy erősebb anyagnak történő nekitolás után kissé meglazította a felfüggesztést, mire fel nekiállt a fa a nem forgó csúcson sikítani. Hogy legyen a csúcsnak kenése, odafújtam egy kis WD40-et.

   Mindent feltúrtam a rajzért, s mikor már majdnem ott tartottam, hogy felmegyek érte, és ha ott sem lesz, akkor legalább újra le tudom venni a lámpáról a méretet, egyszer csak megtaláltam az ajtóra tűzve.

   Mivel az állócsúcs kenésére a WD40 nem vált be, idővel áttértem a gépzsírra. Ahogy itt álltam, ami amúgy rengetegszer megesett (mármint a megállás), egyszer csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi kellene erre az apró esztergára még. Már úgy értem, hogy valami olyan kiegészítő, mint a minap farigcsált késtámasz.
   Az első apróság amit le kellene gyártanom, az egy a jelenleginél legalább kétszerte hosszabb állócsúcs, mert a mostani felállás szerint a jobbra látható résztől egyszerűen nem fogok odaférni az anyaghoz.
   Aztán kellene egy olyan csúcs is, ami nem áll, hanem forog. Bár azt mondják, hogy ez fához nem igazán szükséges, de amekkorát ez a gép az imént sikított, én mégis azt mondom, hogy igen. A csúcs forgathatóságának megoldására nemhogy egy, de már-már tucatnyi ötletem támadt! Már csak azt kell eldöntenem, hogy melyik a legegyszerűbb, melyiket vitelezzem ki.
   Itt aztán nekiálltam belegondolni abba, hogy bármelyik ötletemet is valósítom meg, mindegyikük az apró eszterga jobbra látható elemének szétforgácsolásával jár. Az a rész persze lehetne akár valami keményebb fából is, és akkor annyit gyárthatok belőle, amennyire csak igényem van!
   Aztán kellene még egy hagyományos tokmány is, amit egyszerűen csak rápörgetnék a motorból kiálló 8-as tengelyre. Persze nemcsak hagyományos, hanem fához való nagy tokmány is kellene, amivel mindenféle formátlan fadarabokat is be tudnék fogni, akár még a belsejükből kifelé szorítva is.
   Ezekhez a mindenféle feltétekhez persze nem ártana, ha a tokmányok mögött lenne a tengelyen egy plusz csapágy. Aztán ott van még az is, hogy ha legyártok mondjuk három akármit, mely eszközöket a gépre jobbról lehet rátolni, akkor azok használatához folyton át kell szerelgetnem rájuk azt a két rudat amin futnak. Amennyiben a rudakat megordítanám, már úgy értem, hogy funkciójuk szerint, vagyis a motorhoz lennének fixen rögzítve, és a másik végükön lenne állítható mondjuk egy forgócsúcs, akkor ez a kényelmetlenség is ki lenne küszöbölve.
   Na most ha nem így csinálom, hanem úgy, hogy minden egyes részegység kap egy új talpat, amiket aztán egy hosszú deszkára szerelt két alumínium asztalláb profilon tologatok, az már maga lenne a Kánaán!
   Pláne akkor, ha még azt a tervemet is megvalósítom, hogy ezt a meghajtást megemelem (hogy nagyobb munkadarabok és tokmány is ráférjen), és ahhoz készítem el a megfelelő magasságú jobb oldali kiegészítőket.
   Innen már csak egy egészen apró lépés, hogy áthozzam az útszóró sós pincéből a mosógépmotort, majd annak segedelmével kreáljak egy immáron változtatható áttételes meghajtást a jelenlegi fix helyett. Hogy aztán ezekből az ötleteimből mi valósul meg, arra az idő fogja megadni a választ.
   Illetve ez nem pontosan így van, hanem inkább úgy, hogy azzal fogok elkészülni, amire majd igényem támad. Eddigi életem folyamán mondjuk nem sok minden esztergálnivalóm akadt, csakhogy eddig nem is volt hozzá gépem!

   Ezt a köszörűt azért voltam kénytelen elővenni, mert ami eredményt eddig láttunk, azt alkalmas esztergakés híján egy puszta csavarhúzóval értem el, ami a háncsot még csak-csak lehozta, de él híján magával a fával már nem boldogult.
   Hogy miből készítettem esztergakést? Mivel kemény anyagból kell lennie, ezért reszelőt, illetve reszelőket választottam alapanyagul. Bár esztergakést még sosem köszörültem, ennek ellenére gyorsan rájöttem, hogy milyen formájúnak kell lennie.
   Na most amire még rájöttem, az az a tény, hogy a köszörűgépnek el van törve a talpa. Nem én voltam a tettes, nem én ejtettem le, hanem ezt már eleve így vettem egy leértékelt, kishibás szerszámokat áruló boltban.
   Most persze (illetve majd csak valamikor később) gyárthatok hozzá egy a jelenleginél nagyobb, stabilabb, valamint a munkapadra fogatható talpat. Kicsit nem figyelek oda? Már meg is van egy következő farigcsálós project témája!

   Leszúrtam az anyag bal oldali szélét, majd kisvártatva a jobb oldalit is, ezzel határozva meg a késztermék szélességét. Ez amúgy nem egy a papírra felírt méret alapján történt, hanem egyszerűen csak találomra.
   Miután ezzel megvoltam, elkezdtem kialakítani a kúp ívét, mikor is azonnal beleakadtam a késként bevetett reszelő szélével a munkadarabtól jobbra látható, az állócsúcsot tartó mechanikai elembe.
   Mivel úgy éreztem, hogy éppen elég volt nekem mára a betervezetten feladaton felül a munkához feltétlenül szükséges késtámaszt legyártani, ezért úgy kerültem meg a problémát, hogy lekaptam a polcról egy újabb reszelőt, majd ferde elejű esztergakést köszörültem a hegyesebbik végéből.

   Az anyag bal oldaláról a felesleget azért voltam kénytelen ledarálni, mert nem fértem hozzá rendesen a kúp elvékonyított részéhez. Már úgy értem azért, hogy az átmérőjét lemérjem.
   Miután bénáztam egy jót a tolómérővel, menten meg is ígértem magamnak, hogy mikor legközelebb összefutok egy tapintókörzővel, akár egy boltban, akár a piacon, azonnal megveszem! Vagy ha nem? Na akkor viszont legyártom valamiből, mert anélkül igen nehéz egy viszonylag nagy átmérőjű kerek dolgot lemérni, vagy egyszerűen csak összehasonlítani az elvárt értékkel.

   Annyi forgácsot termeltem, hogy egyrészt feléri a sarokba sepert kupac a küszöböt, másrészt a nagyja eltűntetéséhez elő kellett kapnom a polcról a lapátot, mert ennyitől eldugul, illetve megtelik a porszívó zsákja.

   A kúpból kilógó 6-os tőcsavar az eddigi 4-es helyetti bevetése viszont hibás elképzelés volt, mert a foglalatok közt egyszerűen nincs annyi szabad tér, amin keresztül be tudnék nyúlni egy csőkulccsal.
   Úgy persze meg lehetne oldani a dolgot, hogy a tőcsavar fixen lenne megfogatva a foglalatoknál, majd beszereléskor a kúpot kellene a másik végére rátekernem, ezt azonban erőltetett megoldásnak éreztem.

   Hát ja. Gondoltam... Hogy mitől lett olyan a lakk mint egy félbevágott kivi, azt meg nem tudnám mondani. A látványán kívül az állaga sem valami felemelő. Helyesbítek! De igen, felemelő, pontosabban szólva az egész doboz a belekötött ecsetnél fogva felemelhető.

   Még tiszta szerencse, hogy a párom a minap rám kérdezett, hogy jó volt-e a lakk amit áthozott. Már úgy értem, hogy erre a kérdésre emlékezve kezdtem el keresni a képen látható kicsi doboz lakkot.

   Mivel ez a lakk még sosem volt használva, úgy ránőtt a dobozra a teteje, hogy több helyen is sikerült egy nagyobb darab csavarhúzóval szinte függőleges állásba billentenem a peremét, mire nagy nehezen megadta magát, s végre kinyílt. Nem állítanám, hogy könnyű volt a lakkon átdöfni az ecsetet, de végül azért sikerült.

   Először még úgy volt, hogy itt fog megszáradni, aztán pár nap múlva kap egy újabb lakkréteget, csak aztán rájöttem, hogy amíg ez nincs a helyén, addig nem tudom használni a lámpát. Mondjuk ha összeszerelném, majd a kúp felszerelésekor újra szét, akkor igen, ehhez azonban nem volt kedvem.

   Másnap délutánra sikerült megunnom, hogy nincs fény. Illetve ez konkrétan úgy történt, hogy addigra sikerült megírnom az utóbbi idők szétszedéseihez az összes betűket. Mivel a lakk egy kicsit még tapadt az ujjamhoz, mérgemben lementem a pincébe, ahol is szétszedtem a Pacsirta rádiót, mondván ott legalább világos van.

   Ezeket a megszokottól eltérő formájú 4-es anyákat idefent találtam. Mivel egyik példány sem nyerte meg tetszésemet, idővel úgy döntöttem, hogy ha ma azért már nem is, de holnap mindenképp lemegyek a pincébe megkeresni azt a küllőanyát, melyben remélhetőleg 4-es a menet.

   Már majdnem vége volt a délelőttnek, mikor megláttam az előszobába kikészített pakkot. A piros doboz ugyan meglepett, de viszonylag gyorsan sikerült rájönnöm, hogy azt azért tettem oda, mert a minap boncolt Midland 100-as CB rádió nem működött, így nem volt mivel megmutatnom az SWR mérő működését. Akkor meg ugye minek ücsörögjön a polcon?

   Szerencsére pozitív eredmény is született, mégpedig ezen szerencsésen megtalált küllőanya képében. Hogy honnan van nekem ilyen? Nos onnan, hogy mikor a 250-es MZ azzal viccelt meg, hogy kinyílt benne a fékdob, akkoriban épp nem lehetett hozzá kereket kapni, mire fel kénytelen voltam darabokban megvásárolni.
   Már úgy értem, hogy vettem agyat (nem emberit, hanem kerékagyat, bár egy új emberi sem ártott volna), valamint felnit, küllőket, és természetesen küllőanyákat is, melyek közül néhány szerencsésen megmaradt.

   Ez a fadarab annyira szép... Az persze igaz, hogy ez még csak az 1.0 verzió, mert a véglegesbe lyukakat is terveztem, melyeken majd ki tud jönni a meleg levegő, csak elsőre nem mertem annyi mindennel foglalkozni.
   Persze most, hogy már tudom, hogy bátran nekiállhatok esztergálni, mert megy, már ki is dolgoztam a remélhetőleg megfelelő technikát. Mármint ahhoz, hogy a kifúrandó lyukak szabályosan helyezkedjenek el a fában.