Zsebrádió

A totális összevisszaság sajnos nem csak a szétszedtem cikkek (valós megírási
idejükhöz képesti) megjelenési sorrendjére jellemző, hanem úgy nagyjából
az egész környezetemre. Ráadásul hiába állok neki rendbe tenni egy-egy
zugot, ha egyszer néhány hónap, vagy hét, de akár még az is előfordul,
hogy már napok alatt újra elfoglalom a kacatjaimmal. Amennyiben csak
a meglévőket tologatnám, akkor arra talán még akadna valami mentségem
(vagy ha nincs, akkor csak kitalálnék rá valamit), azonban arra, hogy folyton
újabb kincseket szerzek be, na arra már nincs. A mai téma úgy a kép felső széle
közepe tájékán látható függőleges tájolású sötétzöld csík. Tőle jobbra egy digitális
képkeret látható. Jobbra lent a fekete doboz egy három csatornás keverő. Mivel
az említett bigyók egyrészt még nem szerepeltek a szétszedtemben, másrészt
nem voltak drágák, így képtelen voltam megállni, hogy megvegyem őket.
Ez persze még nem lenne akkora baj, ha tartanám magam ahhoz a még
valamikor korábban magamnak (amúgy többször is) tett ígéretemhez,
miszerint köteles vagyok az újonnan beszerzett akármiket rövid
időn belül szétszedni. Csak ugye én, meg az én ígéreteim...

Ma ezt a pakkot sikerült összeállítanom. A kék anyag a szobában történő sarazáshoz
kell. Illetve nem kell, hiszen ugyan miért kellene a szobában sarazni? Na ez is egy
olyan kérdés, amire már évek óta nem találom a választ. Mert ugye sokkal jobb
lenne úgy, hogy lehozom a pinyóba a ládákat, meg a palántázó tálcákat,
aztán idelent rendetlenkedek velük. A linóleumról ugyanis sokkal
könnyebb feltakarítani a sarat, mint mondjuk a parkettáról.
Az összesározott szőnyegről már nem is beszélve!
A színes hasábokat is meg fogom mutatni,
csak ahogy az nálam lenni szokott, nem most.
Épp mint ahogy a háttérben bujkáló fehér dobozok
keletkezésének történetét sem a mai nap fogom elregélni.

Az innen elrámolt irattartók esetére is csak sokkal később derül fény. Mert ugye
már megint az van, hogy hiányzik a sorból néhány rádió. Én meg (amekkora marha
vagyok) nem a végére teszem őket a sornak, hanem beszúrom. Erre a hülyeségemre
- mint ahogy az előbb a szobában sarazásra - szintén nehéz értelmes magyarázattal
szolgálnom. Az mondjuk igaz, hogy ugyan ne legyen már egymás után tíz rádió
szétszedés, csakhogy az is igaz, hogy nem kellene éveket ellébecolnom rádió
szétszedés nélkül (pláne ennyi bemutatatlan rádióval), aztán meg összevissza
kavarni a cikkek sorrendjét. A képen látható állapothoz képest ugyanis a valós
időben már több mint 200 szétszedéssel előrébb járok. Amennyiben feldolgozom
a gerjesztett hangszórót, a kamerámat (ami azóta sajnos már ráesett az optikájára),
a Harkov villanyborotvákat, az általam épített indexrelét, valamint befejezném
végre az univerzális jelgenerátort, akkor már csak a monitor célú erősítő, no
meg a diavetítő, valamint a kisrádió lenne hátra. Már úgy értem, hogy erről
a helyszínről. Persze tudom, hogy ez nyafogás (amúgy épp dicsekszem), de
az valóban elszomorító (mindig is rengeteg kacatra vágytam), hogy minden
igyekezetem ellenére, még mindig nem látszik a szétszedtem project vége.

Azt találtam ki (megjegyzem ahelyett, hogy méltóztatnék
végre szétszedni valamit), hogy átrendezem a dolgokat.

Mert ugye ez így azért sokkal jobban néz ki, mint ahogy az előbb volt. Mi az, hogy
miért? Nos azért, mert a fehér dobozba rejtettem a jelgenerátor projectet, ami
így egyrészt már nincs szem előtt, másrészt pedig ezentúl egy helyen van.

Egy kissé ugyan fura, hogy eltakarja a mögötte megbúvó díszes dobozt, de szerintem
nincs ez így annyira csúnya látvány, hogy ne tudnám megszokni, hiszen a frissiben
odatett dobozon heverő magnószalagok látványát is megszoktam. Ezeknek amúgy
nem itt, hanem majdnem két méterrel odébb van a helyük. Hogy miért nem tettem
őket vissza? Nos azért, mert azt mondtam magamban (még vagy egy éve), hogy míg
csak rá nem jövök, hogy minek tettem át őket a másik polcról ide, addig maradnak!
Ahogy az elmém kopását manapság látom, ez akár még az örök időket is jelentheti.

Ez itt a monitor célú erősítőmhöz összegyűjtögetett alkatrészeket rejtő doboz. Mivel
azóta már eldőlt, hogy a megépítendő műszer nem az ikerjelfogó vasdobozába fog
kerülni, az abba illő régies telefonkulcsra a jelen helyszínen már semmi szükség.
A ki tudja már hány műszerfülre, valamint a jelzőizzó foglalatokra meg pláne!
Mondjuk semmiből sem fog tartani kiborítani a fiók tartalmát, majd az adott
projectbe időközben már nem illő alkatrészeket visszatenni a helyükre.
Hogy ezt az akciót miért nem most ejtem meg, azt inkább hagyjuk.

A széles barna ragasztószalag, valamit a tetején billegő üvegtányér
- mondhatni védelmül - a házi építésű jelgenerátor mögé került.

Ezek az ellenállások és kondenzátorok pedig vissza a helyükre. Sejtésem szerint
ezek még az univerzális jelgenerátorhoz lettek előszedve, mely szerkezet
építését a valós időben majdnem másfél évvel ezelőtt hagytam félbe.

Ezzel a képpel azt mutatom meg, hogy olyan szinten tűz be a szobába a nap, hogy
bár a diás dobozzal betaláltam a szekrénybe, azonban nem tudtam odatenni a
diavetítő mellé, mert a fényességben egyszerűen nem láttam, hogy hol van.

Meglepő mód ezen a vakuval készült képen sem látszik a diavetítő, ami amúgy egy
éppen olyan sorsú tárgy, mint mondjuk a CB24-es telefon, a HT videokamera,
meg a hozzá illő monitor. Ezeket ugyanis időnként előveszem, hogy majd
mindjárt szétszedem őket, de aztán - valami még számomra is
érthetetlen okból - mégsem kerítek rájuk sort.

Ez itt a monitor célú erősítőm eddig elkészült egyetlen részlete, és még ez is csak
úgy, hogy ez csak egy próbapanel, ami pusztán néhány mérés elvégzésének
kedvéért készült, vagyis nem is fog beépítésre kerülni a műszerbe.
Már ha egyáltalán valaha is el fogok vele készülni...

Mindössze néhány percembe került, hogy ennyire redukáljam a polcon a dolgokat.
Amit eddig még nem is említettem, az a vetkőzős toll, no meg a vezeték nélküli
telefon kézibeszélője. Utóbbiból már annyit szedtem szét, hogy elképzelhető,
hogy ezt az utolsónak tűnő példányt meghagyom a rádiós kísérleteimhez.

Leterítettem az asztalra a fehér papírt, rá a rádiót, és kész. Ennyi volt.
Mindössze eddig tartott a mai napi lelkesedésem. Folytatás holnap.

   Milyen holnap? Ezt mégis hogyan gondolhattam... Mert ugye lazán eltelt egy egész hét, mire újra elém került ez a rádió. Ez mondjuk előre sejthető volt, de ettől még nem kellett volna feltétlenül így is történnie.
   Az mondjuk igaz, hogy a háttérben futtatom a sárgára festős projectet, meg a szőlőkaró cseréset is, ezek azonban oly messzire esnek ettől a rádiótól, hogy még tenmagam sem merem rájuk fogni a csúszást.
   Már fel sem teszem a kérdést, miszerint elmeséljem-e, hogy hogyan került hozzám ez a rádió. Mint az sejthető, a piacon vettem. Hogy 1.000-ért kínálták-e, vagy csak 500-ért, arra mondjuk már nem emlékszem, az azonban benne van a táblázatomban, hogy végül csak 300 forintot adtam érte.
   No de minek kellett ez nekem? Már úgy értem, hogy annyi rádióm van, hogy az valami csuda! Ahhoz képest meg pláne sokan vannak, hogy nem is hallgatok rádiót. Mint az már csak így első ránézésre is sejthető, ezt a készüléket egyértelműen nem a szépsége miatt vettem meg.
   Mert ugye a rémes zöld a határozatlan pirossal vegyítve, meghintve egy kevéske matt ezüsttel, ebben a kissé hosszúkás formában, szóval ez így sokkal inkább egy szerencsétlen készülék benyomását kelti, mint mondjuk egy olyanét, amire vágyni tudna az ember. Gondolom ez (mármint a készülék esetlen kinézete) volt az egyik a vásárlás örvényébe taszító tényező.
   Egy másik ok az lehetett, hogy már régen nem vettem semmit, és szerettem volna egy kis örömöt szerezni magamnak a beszerzéssel. A harmadik (a valós ok) pedig az volt, hogy a rádióba belenézvén, abban számomra érdekes műszaki megoldásokat láttam.
   Illetve éppen, hogy nem láttam! Mármint rendesen, ugyanis aznap a monitor nézős szemüvegemben sikerült itthonról elmennem. Ez a szemüveg - a szemem gyengülésével - távolra még csak-csak, de közelre sajnos már igazán nem jó.
   Mivel már igencsak régóta szeretnék bemutatni egy úgynevezett reflex elvű készüléket, ez pedig, ha csak nyomokban is, illetve a nem közeli apró tárgyak megszemlélésére való szemüvegemen át annak tűnt, ezért némi alkudozást követően megvettem.
   Itthon persze már láttam, hogy ez nem olyan ló, mint amilyet én igazándiból szerettem volna, ez azonban nem rontotta el a kedvemet. Pláne nem egy ennyire ritka holló kisrádió esetében. A ritkát úgy kell érteni, hogy ennek a készüléknek alig találni nyomát az interneten.

Bár a felirat már jórészt lekopott, de attól még jól
olvasható a Tokyo Standard Broadcastings név.

A két felirat közötti részen látható logó szerintem
inkább valami virág lesz, mint mondjuk korona.

A készülék hátlapján - a rácson kívül legalábbis - nem található semmi.

A rádió, ha a végeredményt, illetve az összhatást gyönyörűnek épp nem
is nevezném, de ettől eltekintve viszonylag szép részletekből áll össze.

A formája és a mérete egy kissé különös. Pláne annak tükrében az, hogy
a gyártó többi terméke szerintem nem sikeredett ennyire esetlenre.

Íme a rádió belseje. A piacon, nem az alkalomhoz illő szemüvegben, a kevés
alkatrész és a hiányos beültetés láttán benyaltam, hogy ez a rádió reflex.

Épp itt tartottam az írásban, mikor a meleg (illetve nagy valószínűséggel a nyalás
megemlítésének hatására) menten hoztam is magamnak egy adag fagylaltot.

Elmondjam mi érdekes van ebben a teleptartóban? A mérete! Ez ugyanis vagy
valami általam még sosem látott méretű cellákhoz, vagy két darab kis bottelephez
való. Utóbbiból gyermekkorom óta nem láttam egyetlen példányt sem, már annyira
kikopott a világból a használata. Ez a telep kissé vastagabb volt mint az AA méretű
ceruza elem, azonban nem volt olyan vastag mint a bébi. Hosszára, bár rövidebb
volt mint az AA méretű elem, azonban egy papírcsőbe burkolva két cellát
tartalmazott (a szovjetunióban létezett cellánként is), s így már elérte
a 7 centis hosszúságot. Most így hirtelen csak az UE100-as UHF-VHF
konverter jut eszembe, amibe ilyen kellett, és persze az apró zseblámpák.

A rádió hangfrekvenciás erősítőjében az a meglepő, hogy csak egy darab
transzformátort tartalmaz. Innen nézve persze még eldönthetetlen,
hogy ez a kimenő, vagy a fázisfordító trafó. No de épp azért
vagyunk itt, hogy megnézzük a panelt a másik oldaláról is.

Erről meg az jutott eszembe, hogy ez a lepke már alapból úgy néz ki, mintha
épp a másik oldalán, vagyis döglötten a hátán feküdne, aztán a frászt
hozza az emberre, mikor megpiszkálva mégiscsak elrepül.

A balra látható oszcillátor tekercsről nem csak az árnyékoló burát spórolták le,
de még a talapzatot is! Mit ne mondjak, kiváló türelmet és kézügyességet
fejlesztő játék lehetett beforrasztgatni a panelba a vékony huzalokat.

Ez a kondenzátor - bár semmi sem lehetetlen - valószínűleg nem japánban
került beépítésre. Innen nézve persze még nem látszik, hogy
ezt miért mondom, de majd mindjárt megfordítom.

A potenciométer számára kivágott rés azért olyan formátlan, mert ez a típus egy
egyszerű körbe nem fért volna bele. Illetve ezt a fajta potmétert nem így volt
szokás beszerelni, hanem éppen fordítva, és akkor a kerek része már
igenis, hogy rendesen illeszkedett a kerek lyukba.

Mivel úgy saccoltam, hogy kis bottelep kell bele,
ezért 6 voltra tekertem a tápegységem gombját.

Ez a rádió sem vesz a Kossuth adón kívül semmit. Erről persze nem ő tehet, hanem
a környékünkön uralkodó elektroszmog. Próbaképp egyszerűen csak odafogtam
az elemcsatlakozókhoz egy 9 voltos elemet, gondolván nincs az olyan sok az
eredeti 6 volt helyet, hogy kárt tegyen a rádióban. Az ablakig elsétálva, ott
az állomáskereső gombját újra megtekergetve, befogott egy másik adót is.
Erről az akcióról azért nem készült videó, mert ugye míg az egyik kezemben
a rádió volt, addig a másikkal a gombját tekergettem. Mondjuk ha letettem volna
a rádió elé a kamerát... Ez persze lehet, hogy még eszembe is jutott, csakhogy a rádió
még csak egy perce sem szólt, mire fel máris elhallgatott! Ujjal ráfogva a hűtőbordára,
azt kellett megállapítsam, hogy túlmelegedtek benne a tranzisztorok. Ebben az volt
számomra meglepő, hogy bár ismerem a jelenséget, azonban ilyen közelről eddig
még sohasem tapasztaltam, pedig járattam már eredetileg három voltos kisrádiót
9 voltos elemről. Egyébként lehetséges, hogy most is éppen ez történt. Mert ugye
ha ebbe a rádióba nem két darab kis bottelep való, ami ugye négy cella, vagyis
6 volt, hanem csak két valami általam még sosem látott hosszabb cella, ami
ugye már csak kétszer 1,5, vagyis épp csak 3 volt, akkor nincs rajta mit
csodálkozni, hogy a háromszoros tápfeszültség hatására
olvadozni kezdtek benne a tranyók.

Miután a rádió kapcsolási rajzáért feltúrtam a fél Internetet, ha magát a rajzot azt
mondjuk nem is, de találtam ebből a készülékből egy olyan változatot, melynek
közel egy centivel keskenyebb volt a panelja. Természetesen innen nézve az
alsó rész hiányzott belőle, amin látványosan csak két egyenes vezetősáv
található. A gyártó többi termékét átnézve, csak ezt az egy olyan
készüléket találtam, ami ilyen kis esetlenül nézett ki.

Ezek a lyukak egyértelműen a hullámváltó kapcsoló lábainak készültek.
Csak ugye minek? Ha volt ennek a rádiónak olyan változata is, ami
mondjuk két hullámsávos, akkor hol vannak innen a fóliacsíkok?

Innen pedig egyértelműen egy középfrekvenciás transzformátor, valamint az azt
körbevevő alkatrészek hiányoznak. No nem úgy, hogy kiszedte őket valaki,
hanem úgy, hogy már gyárilag sem kerültek beépítésre. Ezt onnan tudni,
hogy az interneten látott többi képen is üres volt ezen a részen a panel.

Ugyan már majdnem teljesen lekopott róla a gyártó jele, ez azonban teljesen
egyértelműen egy Mechanikai Művek által gyártott 50 mikrós elkó.

A transzformátor környezetében az látszik szokatlannak, hogy ebbe
a panelba többféle méretű, illetve lábtávolságú is beültethető.
Ilyet se láttam még, mert ez mondhatni nem volt szokás.

Nem bírtam megállni, hogy meg ne nézzem, milyen tranzisztorokat
rejt a zsebrádióban amúgy szinte még sosem látott hűtőborda.

Jelentem abszolút jelöletleneket. A végfokozat úgy működik, mint mondjuk a magyar
gyártmányú Orionton rádióé. Vagyis az apró trafó jelen esetben nem a kimenő,
hanem a fázisfordító, miközben az egyenfeszültséget a tranzisztorok és a
hangszóró között a jobb oldali tranyó mögötti kondenzátor választja le.
Felépítése szerint a HF erősítő három, míg a nagyfrekvenciás áramkörök
két tranzisztorból állnak. Ez a rádió felépítésében mondhatni annyira eltér a
megszokottól, hogy még csak hasonlót sem tudok mondani. Ráadásul látszik,
hogy eredetileg hat tranzisztorosra tervezték, és csak később olcsósították.

A bal oldali gomb szép, miközben a jobb oldali azért nem,
merthogy annak úgyis csak a széle látszik ki a rádióból.

Meglehetős mennyiségű szösz, majd jobbra mellette a résben az látszik, amint kilóg
a potméterre szerelt kapcsoló érintkezőjét visszahúzó apró rugó. Miatta volt
szükséges oválisra reszelni (vagy tördelni) az eredetileg kerek lyukat.

A forgókondenzátor rögzítésében az a különös, hogy nem kereszthornyos, hanem
hagyományos sliccelésű csavarokkal lett megoldva. Az persze elképzelhető,
hogy valaki már előttem is szétszedte ezt a rádiót, és kicserélgette benne a
csavarokat, mert mondjuk elhagyta, vagy nem volt hozzájuk csavarhúzója.

Bár mára már alig olvasható, azonban a panelt a Formica nevű cég gyártotta.

Az elemtartó érintkezőjére már majdnem azt mondtam, hogy ez házi gyártmány.

Csak aztán alaposabban megtekintettem ezt az amatőr körülmények
között ilyen szépre csak igen nehezen kivitelezhető lemezmunkát.

A készülék, bár sajnos nem reflex elvű, mint amilyet ugye szerettem volna,
de ettől eltekintve azt kell mondjam, hogy megérte a maga 300 forintját.

Még akkor is, ha soha többé nem szedem ki a folpack
csomagolásból, akarom mondani a pince mélyéről.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.