Erre az asztalom pultjára halmozott kupacra részemről mindig úgy gondolok, hogy ha egyszer úgy Isten igazából nekiállnék az elpusztításának, akkor akár egyetlen nap alatt is képes lennék letudni. Mivel ezt eddig még (megjegyzem őszinte sajnálatomra) sosem volt elég erőm kipróbálni, ezért szépen apránként haladok. Ez persze csak olyankor látszik meg a készleten, mikor még arra is lusta vagyok, hogy darabra visszapótoljam a már elbontott tételeket. Márpedig itt idén (konkrétan még most januárban) rendnek kell lennie!

   Mint az már tőlem megszokott, nem egy dolgot csinálok egyszerre, ami mondjuk gyorsan befejezhető, látványos, hamarjában ad sikerélményt, hanem párhuzamosan futtatom a témákat. Most például a lomos pincében pakolok (már amikor épp kedvem van hozzá), készítem a zárókúpot az asztali lámpához (amin amúgy már nagyban szárad a lakk), valamint bontom a pincében a Pacsirta rádiót, melynek már fel is hoztam a dobozát, cserépkályhába pakolható méretűre aprítva.
   Ahogy itt ültem a kályha előtt, egyszer csak az jutott eszembe, hogy ráijesztek anyámra az egérrel, és már ordítottam is rémülten, hogy: Juj egér! Anyám persze azt hitte, hogy viccelek, de mikor benyúltam a szatyorba, majd kivettem belőle a rádió fele tetejét, mondván azon van az egér, akkor szerintem elhitte. Már persze csak addig, míg meg nem látta a deszkán a matricát.

   Rátérve végre a témára, ma ezzel a hangszóróval fogunk egy kissé közelebbről is megismerkedni. Szemből nézve mindössze annyi érdekesség látszik, hogy hiányzik a membrán közepéből a porvédő.

   Már úgy értem, hogy a lengőcséve ezen végéről a szokásos domború papírsapka, vagy sűrű szövésű szitaszövet, esetleg egy apró méretű, csak a magas hangokat sugárzó plusz papírtölcsér.
   A mindenféle hangszóróba nem való szemcsék elleni védekezésre azért van szükség, mert ha bejut valami a vas és a papír közé, annak nem igazán lesz jó vége. Maga a háztartási por még csak hagyján, az ugyanis puha és apró részecskékből áll, ellentétben a mágneskör által vonzott vasreszelékkel, ami ugye rádiószerelés közben bármikor keletkezhet.

   Kissé ugyan eltúloztam a dolgot, hiszen egy hétköznapi rádió hangszórójának membránja nem szokott ilyen durva mozgásokat végezni, de ettől még igenis kihallatszik belőle (legfeljebb nem ilyen szörnyű mértékben), ha vasreszelék került a hangszóróba. Hétköznapi rádió alatt jelen esetben nem a manapság megszokottat kell érteni, hanem egy még elektroncsöves AM vevőt, aminek egy URH sávúhoz képest nem volt annyira jó az alacsony frekvenciás átvitele.

   Ezeket az ívelt papírcsíkokat nem én szedtem le a hangszóró pereméről, hanem csak úgy maguktól váltak le. Ehhez persze az is kellett, hogy meglehetősen sokat rakosgassam, illetve tologassam a pulton a hangszórót.

   Az elektromágnes (legalábbis így kívülről nézve) ebből a mágnes helyére szerelt hatalmas tekercsből áll. Ebben az volt az okosság, hogy így egyrészt nem kellett a hangszóróba az akkoriban még valószínűleg drága mágnes, másrészt ez a tekercs (természetesen megfelelő méretezés esetén) csereszabatos volt a korabeli csöves rádiók anódfeszültséget szolgáltató teleppótlójába szükséges fojtótekerccsel. Vagyis két légy volt vele lecsapva egyszerre. Ettől függetlenül persze nemcsak soros (az anódfeszültséget szűrő két blokk közé kapcsolt), hanem párhuzamos bekötésű gerjesztés is létezett.

   A manapság szokásos hangszórókkal ellentétben, a textilbakelitből készült pillét is csavarok tartják. Ezt az alkatrészt nem tudom (amúgy persze tudnám, csak nem fogom) teljes terjedelmében megmutatni, mert ahhoz ki kellene szednem a kosárból a membránt, márpedig azt a hangszórót nem áll szándékomban elpusztítani, mert még jól jöhet a teleppótlóhoz, ha tegyük fel valami hirtelen felindulásból egyszer csak csöves visszacsatolt audiont találnék építeni.

   Ez egy annyira informatív kép, hogy ha nem árulnám el róla, hogy azt szerettem volna vele megmutatni, miszerint hosszú a kábel, de nem elég hosszú, akkor ember nem akadna a földön, aki rájönne erre a titokra.
   Mentségemre szolgáljon, hogy nem azért rövid a kábel, mintha nem tudnám lemérni, hogy mekkora a távolság a Hi-Fi torony és az asztalom között, hanem azért, mert mikor ez készült, akkor még az asztalom pultján voltak a Hi-Fi cuccaim.

   Ezzel a másik képpel pedig azt szerettem volna megmutatni, hogy a múltkor, konkrétan az apró elmaradások a lakásban négy elnevezésű project kapcsán, egy kissé átrendezésre került a szoba, minek okán a SONY fejhallgató, valamint a hozzá szükséges toldókábel helyén most egy készletnyi ágynemű hever.
   Mivel fejhallgatóra a gerjesztett hangszóró kipróbálásához semmi szükség, az természetesen egyből előkerült, ellenben a toldókábel nem. Komolyan mondom, hogy már mindenütt megnéztem, de semelyik polcon sem volt!

   Az asztalom közepéből kihúzható kábeles fiókba mondhatni már csak utolsó mentsvárként néztem bele, mire fel tessék, ott virít benne a keresett kábel. Erre a számomra még kissé szokatlan rendre most így hirtelenjében azt tudnám mondani, hogy nekem jobban tetszett a kábel a polcon, mint az általános rendetlenség nyilvánvaló bizonyítéka, mint így, hogy csak sokadjára találtam meg.

   A hangszórót a komoly nehézségek árán felkutatott hosszabbító segítségével az erősítőmre rádrótozva, az egyből megszólalt. Ezt jelen esetben nem úgy kell érteni, hogy normálisan, hanem úgy, hogy a gerjesztőtekercs lábáról időközben leesett krokodilcsipesz ellenére. Ennek oka az (mármint az egyáltalán megszólalásnak), hogy maradt a vasban némi mágnesezettség.

   A jelen videó alatt hallható hangerőváltozásokat - pusztán játszásiból - nem az erősítő, hanem a tápegység feszültségszabályzó gombjának tekergetésével értem el. Vagyis nem a hangszóróra jutó hangfrekvenciás jel szintjét szabályoztam, hanem a gerjesztő tekercsre adott feszültséggel a hangszóró elektromágnesének erősségét.

   Erre fel már mindjárt az első alkatrész, vagyis a mágneskör belső magjának kihúzásánál elakadtam. Ezen mondjuk - a lengőcséve nem kör alakú formáját elnézve - nem nagyon van mit csodálkozni. Végül persze kijött, ehhez azonban komoly mértékű erőltetésre volt szükség.

   Mint azt épp az előbb említettem volt, míg ennek a vasrúdnak szabályos kerek formája van, addig a körülötte a vezérlés függvényében mozgó tekercsnek még csak véletlenül sem! Utólag összenézve a dolgokat, mondhatni valóságos csoda, hogy épp csak egy kicsit súrlódott.

   Ez itt a gerjesztő tekercs, amit nem fogok szétszedni. Már csak azért sem, mert ugye mindenki tudja róla, hogy drótból van. Mondjuk egy ilyen apróság máskor semmi rombolástól sem szokott eltántorítani, csak most épp vissza vagyok kapcsolva a szokásos tárgypusztító üzemmódomból, de csak mert szegény Pacsirta rádió szétcsapása egy kissé megfeküdte a lelkemet.

   Az előbb még valahol itt lehetett az a fémforgács, ami a videó alatt hallható pattogó hangért volt felelős. Mivel ebben a konstrukcióban egyrészt a mágneskör nem állandóan mágneses, másrészt a pille sem egy zárt szövet, minek okán a lengőcséve környéke szabadon átjárható, így a hangszóró szétszedése után semmiféle problémát sem jelentett az alapos kitakarítása. Épp csak ki kellett porszívóznom, és már készen is volt a zajmentesítés.
   Valaha szokás volt a hangszórót bekötni egy vászonból készült zsákba, majd úgy beszerelni a rádióba, mely különösnek tűnő műszaki megoldásnak az volt a fő célja, hogy az apró porszemcséken felül semmi se tudjon bejutni a hangszóróba. Miután a lengőcséve környéke, még ha csak egy sűrű szövésű szitaszövettel is, de mind szemből, mind hátulról lezárásra került, mindjárt leszoktak a gyártók a vászonzsákos megoldásról.

   Amennyiben fogok egy állandó mágnest, majd beteszem a rúd és az 'U" alakú idom közé, akkor természetesen kihagyható a hangszóróból a mágnest helyettesítő gerjesztőtekercs. Ezen állításom helyességét azért nem tudom egy az adott témáról készült videóval bizonyítani, mert a normális hanghoz még a mechanikai elemek stabil rögzítésére is szükség lenne. Mivel ezen a ma bemutatotton felül van egy másik gerjesztett hangszóróm is, csak az ennél sokkal nagyobb, talán majd annak kapcsán megmutatom, hogy milyen visszamágnesesítve.

   Ha csak sokadjára is, de azért sikerült egy értékelhető képet lőnöm a hangszóró belsejéről, amin nemcsak a pille, de még a tekercs is látható. Utóbbi természetesen csak azért, mert az egyik ujjamat a közepébe beleállítva, kitoltam a mágneskörből.

   Még a mágneskör középső részének pozícionálásához szükséges filmdarabka is kézközelben volt, épp csak le kellett vennem a dobozt a BRG MK-29-es magnó tetejéről, melyben amúgy a diavetítő bemutatásához szükséges filmeket rejtegetem.

   Miután megfelelő méretűre szabtam egy diafilmből kiszakadt kockát, óvatosan betoltam a lengőcséve és a vasrúd közé, majd meghúztam a vasrudat tartó csavart. Az eredmény legalább annyira tökéletlen lett, mint eredetileg volt, illetve mint amilyen tenmagam is vagyok. Szóval nagyon!

   Ennek a képnek nem azért "azt is" a címe, mert a három leszakadt körcikkelyt is vissza kell ragasztanom a hangszóróra (amúgy egyértelműen vissza kell), hanem azért, mert terveim szerint a diavetítőt is szét kell szednem. Már úgy értem, hogy még ebben a hónapban. Szerencsére csak 15 tárgy kapott ilyen besorolást, vagyis bővel elég lesz ha csak kétnaponta szedek szét valamit, ezt a tempót azonban már nincs mese, stabilan tartanom kell.

   Most már csak arra kell ügyelnem, hogy mikor a hangszórót leviszem a pincébe, akkor meg tudjam állni, hogy ne hozzak fel helyette valamit. Ez szerintem nem fog menni, mert már ki is néztem magamnak a székemen ücsörgő hatalmas dobozból egy kisebb zacskót, melyben valamiféle hajsütővasak vannak, amiket nyugodtan elpusztíthatok. Aztán akad ott még egy hagyományos hajsütővas is, amit mondjuk nem vettem be a tervbe, de attól még - mivel nem bodorítom a hajam - szintén nyugodtan szétkaphatok. Szóval hajrá!