A mai nap délutánján akkorát aludtam (mármint olyan pihentetőt), hogy mikor felkeltem, akkor szó szerint azt sem tudtam, hogy hol vagyok, pláne a dolgaimmal hol tartok. Szóval nemcsak az ágyam volt szét, de én magam is.

   Annyit persze azért tudtam, hogy épp nagyban az elmúlt évtizedek alatt felhalmozott rádiókészletem letudásánál tartok, melyből ekkor már egy darab sem volt az asztalra szerelt pulton. A polcon mondjuk még akadt egy amatőr építésű faládika rádió, meg egy Tronic szintézeres is, ezek azonban - épp mint tették azt már hosszú évek óta - valamiért nem ugrották meg az ingerküszöbömet.
   Hogy mire ez a cikk kimegy, addigra nemcsak a rádiók, de a magnók bemutatásával is nagyot léptem előre, azt az fogja megmutatni, ha már be tudom szúrni az UHER 4000, a BRG MK29, a ferde tetejű SANYO, valamint a Philips N4504-es magnóra mutató linkeket. Na most ha nem, akkor a haladás mégsem történt meg, pedig a magnóimat már nagyon tervezem letudni.

   Szó szerint akkorát aludtam, mintha évek teltek volna el! Nem is értettem, hogy ezek meg mégis mit keresnek itt, mire fel gondoltam bevágom a fahordó szatyorba a próbasasszit, meg persze a 14 tranzisztoros zsebrádiót is, aztán irány velük a távoli lomos pince, ahonnan majd jól felhozok helyettük egy - esetleg mint azt legutóbb is tettem több - még bemutatatlan rádiót.

   Hogy a fahordó szatyor nem volt sehol, az kevésbé ütött szíven, mint az a másik tény, hogy a párom órás rádiójának doboza is az előszobában hevert. A Spidola rádióról lecsent hangszórórácsról már nem is beszélve!

   A kavarodást amúgy (legalábbis részben) az okozta, hogy a fahordó szatyrot a minap a kukába való műanyag alkatrészekkel már lehoztam, csak valami okból nem borítottam ki. A tévéhez való szobaantenna amúgy friss beszerzés.

   Hogy én is büszke lehessek valamire, tettem egy erőtlen kísérletet a lehozott, meg persze a pincében már amúgy is szanaszéjjel heverő kacatok logikus helyekre és persze sorba történő rendezésére, mely próbálkozásom ha nem is fulladt csúfos kudarcba, de sikeresnek sem igazán volt nevezhető. Ezek a kanna tartó láda tetejére rámolt vackok a lomos pince irányába vezető folyosón, ezek például még csak annyira félúton vannak, hogy az már szinte fáj!

   Mikor a főképp műanyag szeméttel tömött fahordó szatyorral már épp ki akartam szaladni a kukákig, szóval épp az utolsó pillanatban ugrott be, hogy a teleszkópantenna krómozott kivezetőjét előbb még mindenképp ki kell lopnom. Mármint ha beterveztem, de mégsem szedem ki, akkor olyan nincs, hogy a jobbra látható koszos fémkarika egy hónapon belül ne kelljen!

   Mikor rájöttem, hogy a hónom alatt lehozott órás rádió házából kitermelhető két hangszórórács, az annyira szíven ütött, hogy azonnal nekiálltam őket kifűrészelni, pedig egyáltalán nem koszolós munkához voltam öltözve, csak a szokásos bordó köpenyt kaptam magamra.

   A koszolást úgy kell érteni, hogy a fekete műanyag fűrészelésekor keletkezett apró szemcsék mindenre feltapadtak (a sztatikus töltés ugye), másrészt a nagyobb darabokat nem volt elég összesöpörni, azokért még külön le is kellett hajolgatnom! No nem mintha nem pont mozogni jöttem volna le...

   Idővel ami csak abba az irányba való volt, az a kincsem mind átkerült a lomos pince előtti folyosóra. A gyógyszeres dobozban amúgy egy háromágú modern csillárhoz tartozó csavarok vannak, amiket az asztalomon találtam, megjegyzem hetekkel a csillár szétszedése után.

   Mindeközben a ma bemutatásra kerülő rádió szerintem már évek óta oda volt készítve az egyik polc szélére. Ezt már csak azért is el kell innen tűntetnem, mert útban van a mögötte látható dobozok elérésekor. Mármint most épp nagyban az a projekt folyik, ahogy ami csak útban van, pláne direkt szedtem elő, azt a rengeteg tételt - lehetőség szerint még az idén - mind feldolgozzam. Mivel ekkor még csak február közepe volt, nem tűntem teljesen esélytelennek.

   Az előszedett, pláne szántszándékkal veszélyes helyekre odatett dolgokra kiváló példa ez a rádió próbasasszi, amit a ma lehozottal ellentétben nem én készítettem. Hogy ezt lomtalanításkor találtam, vagy a lomos piacról van, azt mondjuk mára már meg nem tudom mondani.

   Azt azonban el tudtam dönteni, hogy most azonnal velem jön, különben sosem mutatom be! A szatyor súlyával túllőttem a célon (fa is van benne alul), de azért még fel bírtam hozni.

   Mikor a pincébe visszatértem, egyrészt pakolni még egy kicsit, másrészt vetni néhány pillantást az elért eredményekre, örömmel vettem tudomásul, hogy a Tesla B70-es magnó, valamint a néhai konyhai rádiónk már szabadon hozzáférhető, mire fel valószínűleg ezek ketten lesznek azok a tételek, melyeket az útból legközelebb elveszek. A róluk szóló cikkek ettől persze még - a szokásos módon - összevissza fognak megjelenni.

   Amennyiben valamelyik nap - sejtésem szerint mikor kissé ráuntam a rádiók boncolására - leveszem és feldolgozom az Orion 449-es rádió tetején, amúgy persze szintén direkt az útban állomásoztatott SHARP lemezjátszót, akkor majd újra egészen jól be lehet fordulni a sarokba.

   Hogy a rádiók egyhamar nem fogynak el, azt kiválóan bizonyítja az a tény, hogy belőlük még ezen a képen is kettő látható. Míg a belső egy lapos Videoton, addig a távkábelmérő műszerpáros előtt egy bakelit dobozos társa hever. Mindeközben a lapos rádió mögött egy Tesla B90-es, valamint egy B93-as magnó.
   Mikor azt mondom, hogy kész, ennyi, már nincs a képen több rádiós vagy magnós téma, olyankor mindig kiszúrók még valamit. Most például a Laci szomszédomtól kapott szovjet sztereó magnót szúrtam ki.

   Miközben a Videoton receiver (meg a párja) már eltehető, a fura talpas monitort még mindig nem dolgoztam fel, pedig mennyivel jobb volna, ha inkább én ülnék helyette a székemen...

   A ma bemutatásra kerülő autórádióból végül azért lett kettő, mert miközben a sarokba óvatlanul benéztem, találtam belőle egy másodpéldányt. A kettő között amúgy csak annyi a különbség (legalábbis első ránézésre), hogy míg az egyiknek fekete, addig a másiknak krómozott díszkerete van.

   Ahogy a két (amúgy persze három) bemutatásra váró romos rádiót az eltehető munkalapon ilyen szépen elrendeztem, kezdtem magamnak gyanús lenni. Mármint azért, mert mintha az időzítős Hi-Fi tunert még nem dolgoztam volna fel.

   Megesik, hogy valamiért hogy annyira megindulok a dolgaimmal, hogy alig hiszek a szememnek! Ehhez persze az is kell, hogy legyen mihez viszonyítanom, vagyis időnként (ej, de még milyen sokszor...) ne csináljak semmit. Az egyik ilyen semmittevős időszak közepén például (megjegyzem egész nap) mindössze annyi tellett tőlem, hogy beszkenneljem a rádió kapcsolási rajzát.

   Majd alaposan elmerengjek rajta, hogy miközben korábban (mármint csak úgy magamban) megszóltam, hogy ez meg mégis miféle szörnyű kis készülék, végül kiderüljön, hogy egy valóságos műszaki csoda! Hogy a végfok az előd rádió AD161 / 162 párosa helyett TBA810-es IC-t kapott, abban mondjuk nincs semmi meglepő, mert akkoriban ez volt a szokás (mármint mindenbe IC-t rakni), azonban a varicap diódás FM tuner, pláne a kerámiaszűrős AM és FM KF már komolyan meglepett. A közös tokba épített ellenállásokról már nem is beszélve, bár akkoriban, mikor ez a rádió készült, ennek is nagy divatja volt.

   Miután a kapcsolási rajzot megszemléltem, már csak annyi erőm maradt, hogy eltegyem végre a cserépkályha füstkivezető csövéről a múltkor boncolt órás rádióból megmaradt panelt, aztán már süllyedtem is vissza a semmittevés posványos mocsarába...

   Mivel több korábbi napon, mikor épp nem volt kedvem semmihez, vagy valami szétszedésen átesett bigyót végre visszavihettem a pincébe, felfelé jövet többször is hoztam magammal virágládát, nekiállhattam végre a már erős paprikapalánták átültetésének, bár mikor felkeltem, akkor még arról volt szó, hogy legalább körbefényképezem a rádiót.

   Mikor a rádió skáláját hosszasan bámulva rájöttem, hogy egyrészt rövidhullámú sávja is van, másrészt az URH sáv kétnormás, az egy kissé meglepett. Mármint azért, mert ha nem is az én kocsimban, de volt a kezem alatt ilyen rádió.
   Még valamikor a 80-as években történt, hogy Bikki Jancsi bácsival (sokáig Ő volt a főnököm) fusiztunk valamit a Mester utcai Gelka szerviznek, amiért Bikki bácsi cserébe egy autórádió beépítését kérte, amit a szemközti telephelyen (Páva utca sarka) azonnal meg is tettek. A rádióhoz természetesen antenna és hangszóró is járt. Ez az akkoriban melós kocsiban szokásos két zsebtelepes Sokol rádióhoz képest meglehetősen flancos volt. Mikor Bikki bácsi elment üzletet kötni (értsd szerzett valami jól fizető fusit), gyakran hallgattam a kocsiban ezt a rádiót.

   A rádió előlapjának felépítése szerintem egyszerűen szörnyű. Mármint miközben a bal oldali részt a skálaüvegen keresztülhaladó, egy már letekert furcsa formájú anya fogja oda a potméterhez, addig a jobb oldali alsó sarkot egy hármas csavar.

   Mármint így fogta oda a csavar az előlapot a rádióhoz. Ez persze valamennyire érthető, hiszen a rádiót csak be kellett már valahogy szerelni a helyére, csak valahogy olyan fura. Mármint azért, mert ez a megoldás tisztára olyan érzést kelt bennem, mintha utólag találták volna ki, mikor kiderült, hogy a rádió nem csak úgy magában kell álljon, de be is kell szerelni.

   A rádió formája nem azért lett ilyen kis filigrán, mert a megépítéséhez szükséges alkatrészek ekkora helyen is bőven elférnek, mint inkább azért, mert az 1200-as Zsiguliban nincs ennél nagyobb hely. Halovány emlékeim szerint ekkorából viszont mintha kettő is lett volna a műszerfalon. Az egyikben egy kivehető lapocska volt kapcsolóknak, a másikban pedig hamutartó. Ez annyira igaz (mármint a műszerfal szűkös lehetőségei), hogy mikor komolyabb (értsd már magnót is tartalmazó) készülékek jöttek, azokat hely híján csak a műszerfal és a padlólemez közé beépíthető, úgynevezett kardánbokszba lehetett beszerelni.

   A szűkös helyre ráadásul még ez a rádió is csak úgy fért be, hogy a műszerfal mögött a belső vége egy kissé lefelé állt. A szűkösségnek kissé ellentmond, hogy az antennajel bevezető kábele nem a készülék hátuljára, hanem az oldalára került.

   Ez a jel azt jelenti, hogy a rádióra dugott antenna kábelének kapacitását a skálaüveg mögé egy csavarhúzóval benyúlva kell korrigálni. Erre persze csak egyszer, a rádió beszerelésekor van szükség.

   Ez egy szintén szovjet, de már kerek nyomógombos változat, mely készülék esetében annyira nem adtak a skála felirataira, hogy azok pusztán csak számok, a vételi frekvenciához semmi közük sincs, ami minimum szokatlan trehányság. Az addig rendben, hogy jobb ha a sofőr az utat nézi, nem pedig a rádió skáláját, de attól szerintem még nagyon csúnya húzás volt a skálát ennyire lebutítani.

   Ez még nem az ebéd utáni leesett vérnyomásom, hanem a reggeli friss, pláne egy szokatlanul erős kávé után! A kissé levert állapot ellenére úgy döntöttem, hogy még ha le is szédülök a székről (legfeljebb majd kapaszkodok az asztalba), akkor is szétszedem a két, már hosszú napok óta az asztalon állomásoztatott rádiót.

   Ez a rádió tisztára úgy néz ki, mintha még a béta verzió lenne, amit valami véletlen folytán nem a tervezőnek küldtek vissza újratervezésre (ezt az állapotot elnézve legalább kétszer), hanem egyből a gyártószalagra került. Ha ez a rendetlen konstrukció az én művem lenne, az engem ért kritikákra azt mondanám, hogy nem vagyok elektromérnök. De vajon mit mondott volna rá a Videoton mérnökgárdája? Már persze ha volt valaki egyáltalán, aki erre rákérdezett.

   A potméter környékén grízszerű szemcsék tömege található. Amúgy az egész készülékből hullik a por, ami azért fura, mert bár az előlap mögött van némi rés, attól ez még egy viszonylag zárt doboz.

   Ezen a panelen a sötétebb sávok ellenállások. Annyira buta vagyok, hogy még csak elképzelni sem tudom, hogy ez mégis mire volt jó. Mármint az amúgy tömegtermék egyedi ellenállások felhasználásához képest.

   A kép közepén az a két kicakkozott szélű majdnem kerek valami, az egy-egy trimmerpotméter. Miközben az egyikkel az oszcillátor, addig a másikkal a modulátor fokozat hangoló feszültségét lehet finomhangolni.

   Balra a skálát megvilágító izzó foglalata, jobbra a hangerőt szabályzó potméter, míg középen az a trimmerkondenzátor látszik, amivel az antennakábel középhullámú modulátort elhúzó kapacitását lehet kompenzálni.

   Vajon azért van a KF serlegeken kissé oldalra csúszva a lyuk, hogy a tekercs mellett egy kondenzátor is elférjen, vagy ezt csak álmodtam? Mivel mikor ezeket a sorokat írtam, a rádió - minő csoda - már rég újra a pincében volt, ennek az apró műszaki részletnek nem néztem utána.

   Miután a rádióra rákötöttem a polcról lekapott, már meglehetősen sokat látott próbahangszórót és a tápfeszültséget, a hangszóróból halk sercegés volt hallható, amit idővel a fülemen felül egy másik érzékszervemet is érintő jelenség követett. Mármint kezdett a rádió egyre büdösebb lenni, amin a 2 amperes áramfelvételt elnézve nincs min csodálkozni. A TBA810-es IC rövidzáras mivoltát még csak mérnem sem kellett, azt ugyanis kiválóan jelezte a doboz hátfalának melegedése.

   Bár rezgett a léc, hogy apróra szétcsapom, végül mégis összeraktam, mondván ha eddig elfért az egyik pincei polcon, akkor a hátralévő éveimben is el fog férni. Ezen rettenetes hozzáállásom miatt nincs odalent elég hely.

   Ez már a másik rádió, melynek oldalán az antennakábel helyére beszerelt banánhüvelyt elnézve teljesen egyértelmű, hogy ebben a készülékben már jártam. Emlékem viszont nincs róla semmi! Mármint Bikki bácsi céges kocsijában gyári volt a rádió, az Izsemben (dobozos Moszkvics) szintén, míg az Andris kolléga vezette Barkasban már hídvégfokos ekvalizeres magnós autórádió volt. Szóval erről a példányról - így az elmúlt évtizedek távlatából - el nem tudom képzelni, hogy mégis melyik kocsiban teljesíthetett szolgálatot.

   Miközben a hangszóróvezetékként bevetett villanykábel lehet, hogy mégiscsak eredeti, az 1x2-es telefonvezetékkel történt toldása jelzi, hogy a rádió valahol céges környezetben volt. Mármint telefonszerelő lévén, ha a melóban valahova vezeték kellett, akkor vagy a mindig kéznél lévő 1x2-es lett bevetve, vagy a piros kék színkombinációjú acetát.

   Az adók a skála egy pontján azért jönnek olyan sűrűn, mert a hangolófeszültség mondhatni nagyon nincs a helyén. Ott amúgy eredetileg az a pont volt, ahol a rádió hangolása úgymond rövid úton átállt az egyik normáról a másikra. Mármint 74 és 87 MHz között úgymond felgyorsult a hangolás.

   Következő rádióként ezt a szörnyűséget fogom körbefényképezni, amivel ha végzek, megígértem magamnak, hogy a rádiós sort egy kissé hanyagolva, áttérve a magnókra, a Tesla B70-es jön. Amúgy azért az, mert azt sikerült a pincében egy annyira lehetetlen helyre letennem, hogy alig tudok tőle befordulni abba a sarokba, ahonnan a ma bemutatott rádió is előkerült. Ami még elő lett szedve, meg persze útban is van, az a Mambó és a Maja, amik ha átesnek a bemutatójukon (inkább ők, mint én rajtuk), akkor legalább az ajtó környéke úgy ahogy újra járható lesz...