A mai nap reggelén arra ébredtem, hogy rengeteg dolgom van. Úgy nagyjából a mosogatástól kezdve az ágyneműcseréig minden, mire fel az amúgy nem túl nagy lakásban komoly szaladgálásba kezdtem. Ahányszor csak óvatlanul erre jártamban megláttam a minap bemutatott színes dobozos vakut az előszobai pulton, részemről mindig azt mondtam neki, hogy ne már, aminek idővel az lett a vége, hogy egyszer csak felkaptam és leszaladtam vele a pincébe. Az okom jelen esetben kettős volt.

   Az egyik okom természetesen az volt, hogy végre kikerüljön a már bemutatott bigyó a látóteremből, a másik ok pedig az, hogy a szétszedésekről mindent tudó táblázatom szerint el vagyok maradva egy olyan tétellel is, ami a keresztségben a Zenit apró vakuja nevet kapta. Mielőtt betettem a fotós tematikájú fiókba a színes dobozos vakut, áttúrtam a helyet, a keresett tárgyat azonban nem találtam meg, mint ahogy magát a Zenit fényképezőgépet sem. A vakut csak azért nem találtam meg, mert az nem a saját dobozában volt, hanem összecsomagolva egy csomó más egyéb kacattal. Amúgy tényszerűen ott van az épp most lehozott vaku mellett.

   Miután a vakut rejtő zacskót átettem az előbb látott fiókból ebbe a másikba, nekiálltam még néhány apróbb feladatnak, mire fel az apró vaku persze itt maradt. Ennek mondjuk valószínűleg nemcsak a feledékenységem, de oka lehetett az is, hogy hiába tettem ki ennyire szem elé, ez a csomag azért nem valami látványos.

   Mikor a szamárra rászóltam, hogy ugyan menjen már le helyettem a pincébe a vakuért, ez az undok kis szőrállat azonnal kijelentette, hogy ő most meg van halva. Hiába fenyegettem meg, hogy álmomban rá fogom csorgatni a nyálamat, ennek nem lett semmi hatása, mire fel később mehettem le a vakuért magam.

   Behozni pedig azért hoztam be az előszobából, mert ha Andi is csinál valamit, akkor úgy éreztem, hogy nekem is kell. Amúgy már kora reggel óta azt a feladatot nyomatom, hogy amibe az utóbbi időben csak belekezdtem, azokat a projekteket mind elvigyem odáig, ameddig a képek tartanak. Ezzel a vakussal együtt már csak három van hátra, és akkor készen is vagyok, ami még annak tükrében is igen szép teljesítménynek mondható, hogy már tegnap is egész nap ezzel foglalkoztam.

   Ahogy ezt a rengeteg mindent megláttam, bár részemről már eleve tudtam előre, hogy a vaku szétszedéséből a mai napon semmi sem lesz, de attól még mondhatni kényszeresen nekiálltam selejtezni. Mármint azért, hogy legalább ezt a munkafázist ne holnap kelljen futtatnom.

   Ez itt a Konica Minolta Z10-es fényképezőgép számlája, melynek hollétéről egészen idáig nem tudtam volna számot adni. Mint az a számla dátumából visszakövetkeztethető, ezzel a fényképezőgéppel indult a szétszedtem rovat, még valamikor 2005-ben.
   A vásárlás dátuma amúgy azért januári, mert azt beszéltem meg magammal, hogy ha átmegyek félévkor kémiából (gimnázium), akkor meglepem magam egy komolyabb fényképezőgéppel. Már úgy értem, hogy ez előtt egy nagyon gagyi kis gépem volt.
   A kémiától amúgy azért rettegtem, mert általánosból mindössze azzal a tudással sikerült távoznom, hogy a tanárnőt Ági néninek hívják, és nagyon szőrös lába van, majd mivel ez azért a továbbtanuláshoz kevés volt, az ipari suliban persze, hogy félévkor sikerült megbuknom anyagismeretből.

   A kettővel ezelőtti képen látható színes cetlit azért kapta meg a párom, mert volt rajta egy ezüstszínű fonal. Amúgy az éppen aktuális dátum 2020 májusa, mikor is épp nagyban dúl a koronavírus járvány. A párom most épp nekem készít mosható maszkokat, mégpedig a dinnyés ágyneműm párnájának átszabásakor megmaradt anyagokból.

   Ezt csak azért mutatom, mert a Zenit fényképezőgép papírján szerepel a gyártás dátuma, ami 1990-es, vagyis a gépet és a vakut valamikor akkortájt, tehát már több mint harminc évvel ezelőtt kaptam apukámtól.

   Az egyik nap már majdnem nekiálltam a vakunak, csak aztán mégsem. Hogy a rengeteg más apróság riasztott el, vagy valami más, arra már nem emlékszem, mert mire legközelebb ide evett a fene, addigra már nagyon másképp nézett ki a táj.

   Mikor néhány nap múlva egyszer csak azt mondtam magamnak, hogy mivel a vaku kicsi, ezért gyorsan túlleszek rajta, és még erőlködve se tudok róla túlzott mennyiségű képet készíteni, addigra már nem volt sehol! A megoldás persze ott van a képen, a tévétől jobbra.

   Az egész mindenséget (legalábbis foszladozó emlékeim szerint) azért pakoltam el a munkalapról, hogy oda tudjam tenni a helyükre azt a 19 colos LCD monitort, amit még az egyik kollégámtól kaptam. Hogy azóta már egy laptop van a helyén, az pedig annak köszönhető, hogy a monitor már sikeresen átesett a boncoláson. Hogy az apró vakut ma sem szedtem szét, az pedig annak volt köszönhető, hogy míg a betervezett mindenféle szétszedésekkel már viszonylag jól álltam, addig a számítógépemen felhalmozott filmek megtekintésével már kevésbé, mire fel inkább elmentem mozizni.
   Ezeket a mindenféle köztes fázisokat bemutató képeket úgy kell értelmezni, hogy sajnos sokszor vagyok úgy, hogy mindjárt csinálok valamit, csak aztán mégsem, de ehhez képest a tulajdonképpeni semmit azért lefényképezem.

   Jé... Ezen a képen éppen ugyanaz látszik, mint ami az előzőn. (csodálkozott rá a szerző, a már hosszú napok óta tartó semmittevésére) Mondjuk mikor mégis csináltam valamit, abban leginkább nem volt köszönet.

   Például mikor telefonon elmeséltem a páromnak, hogy az egyik balkonládában már kivirágzott valami, s megkért, hogy küldjek neki róla képet (mármint a párom kért meg, hogy küldjek képet a virágról), azt sajnos csak ezen a szinten sikerült lefényképeznem. És még ez volt a legjobb kép! Ilyen eredményességi mutatóval nemhogy nem csoda, de még egyenesen hasznosnak is olt mondható, hogy nem álltam neki semminek.

   Okoltam én mindent, a huzatos környezettől a virágföldig, csak ugye ha ezek azonos körülmények között virulnak, akkor biztos, hogy én rontottam el valamit. Ma például azt követtem el, hogy tojásos nokedlit terveztem ebédre, csakhogy se elég tojás, se liszt, de még csak saláta sem volt itthon!

   Kisvártatva a konyhaszekrény szélén felejtett másik két lap leveles tésztából pedig vacsorára sós süti. Kezdetben ugyan sajtost akartam, csak mint az kiderült, sajt sem volt itthon.
   Az persze igaz, hogy épp nagyban egy olyan projektet futtatok, melynek célja, hogy szó szerint mindent kiegyek a hűtőből (mármint azért, hogy végre le tudjam olvasztani), de attól még figyelhetném az eseményeket egy kicsit alaposabban is. Már úgy értem, hogy ma például azt nem vettem észre, hogy úgy nagyjából egész nap nem csináltam semmit. Kivéve persze a sütiket.

   A jobb oldali ábrán nem a ma bemutatásra kerülő apró vaku szerepel, hanem egy annál kissé nagyobb. Bár a jobbra fent látható cetliről elsőre azt hittem, hogy az a vakuhoz tartozik, de mint az kiderült, az csak a szovjetunióban található mindenféle fotószervizek listája. (már ha jól értettem a betűket) Mindeközben a fényképezőgép vállpántját tartalmazó zacskó még csak fel sem lett tépve.

   Balra a power kapcsoló látható, míg jobbra egy apró ablak, ami egyben nyomógomb is. Míg látszani az látszik rajta keresztül, ha már feltöltődött a vaku, addig megnyomva elsül, hogy legyen mivel tesztelni a vaku működőképességét.

   A kábelvégi apró csatlakozó azért mutat olyan furán (mármint nem az alakja, hanem a színe), mert a fröccsöntése közben két eltérő színű granulátum került a gépbe. Ez amúgy a szovjetunióban valamiért divat volt.

   Ez mondjuk nem egy jól sikerült kép, amit hiába ismételgettem (mármint nem azt, hogy rosszul sikerült, hanem magát a fotózást), mert a villanócső burkolata folyton becsillant.

   Bár első ránézésre azt mondtam rá, hogy az elemek belső érintkezői alá én tettem oda a szivacsot, de mikor egy kicsit később találtam egy ugyanilyet az elkó alatt is, akkor ebben a hitemben egy kissé meginogtam.

   Ez itt az úgynevezett fotó elkó, amire nem én adtam rá a szigetelőszalagból álló ruhát. Mármint azért nem, mert ha ez nem lett volna rajta eredetileg is, akkor az alumínium burkolat mindenhez hozzáért volna.

   Ahhoz képest, hogy a vaku elektronikája nyomtatott áramkörre alapozva lett megépítve, bátran ki merem róla jelenteni, hogy az apró dobozban drótgubanc őfelsége uralkodik.
   Amit jobbra látunk, az a fotó elkó alól kiesett szivacs, mellette pedig a TEST gomb apró plexije hever. A látvány hatására már ekkor kialakult bennem az az előérzet, hogy nagyon meg fogok kínlódni a vaku összeszerelésével, mely feltételezésem amúgy sajnos valósággá is vált.

   Ne tudd meg miket mondtam, mire végre nagy nehezen rájöttem, hogy a vaku összeszerelését úgy kell kezdeni, hogy a balra és középen látható kiálló bigyókra ferde állásban rátolom a nyáklapot, aztán az innen nézve felső szélét, mint valami éket elkezdem belepréselni a dobozba.

   Mint inkább arról, hogy csinálhattam bármit, a vaku innen nézve az elemek felé eső részének esze ágában sem állt összepattannia. Gyakorlatilag az van, hogy hiába nyomom össze az egyes alkatrészeket ütközésig, azoknak eszük ágában sem áll úgy maradniuk! Ennek az lett a vége, hogy idővel feladtam az erőlködést, majd inkább áttértem a működőképesség tesztelésére.
   Bár az ablak mögötti apró glimmlámpa nem világít, de a vaku transzvertere ettől még sípol, valamit a vaku el is süthető. Pusztán ránézésre azt mondanám róla, hogy nem villan valami nagyot. Ezt persze már csak a mérete okán sem várja el tőle az ember.

   Magamtól pedig azt nem vártam el, hogy az apró vakut egyből visszavigyem a pincébe, ami azt vetíti előre, hogy holnap - természetesen a többi széjjelhagyott apróságot is hozzácsapva - itt akkora szaladgálás lesz, hogy még!