Mikor a piacon a képen kissé balra látható füles zenedobozt megvettem, nagyon megörültem neki, ugyanis - minő csoda - épp valami ilyesmit terveztem építeni. Mármint valami olyat, ami kevés energiabefektetéssel képes folyamatos háttérzajt biztosítani.
   Hogy ez nekem minek? (mármint a háttérzaj) Nos azért, mert időnként vagy a fülem őrül meg, vagy valami huhog, máskor meg sípol. A huhogás nagyon mély frekvenciájú. Olyan, mintha valaki oldalról belefújna egy hosszú szellőzőcsőbe. Mivel az embernek a mély hangokra nincs irányhallása, így a zaj forrását képtelen vagyok beazonosítani. Ráadásul olyan halk, hogy csak éjszaka lesz annyira zavaró, hogy tennem kell ellene valamit, és még akkor is csak csukott ablaknál, vagyis telente van annyira zavaró, hogy egyáltalán észreveszem.
   A másik zaj, amit mostanában szerencsére nem hallok (lehet, hogy már kezdek süketülni), az egy nagyon magas frekvenciájú sípolás, melynek idegen eredetéről szintén nem vagyok meggyőződve. Mármint akár mindketten lehetnek a tinnitus tünetei is.
   Lényeg a lényeg, a tapasztalt problémára az a legegyszerűbb, pláne általam is könnyen megvalósítható megoldás, ha a zúgást és a sípolást egyszerűen csak elfedem valami hasonlóan halk, ellenben kellemes, engem alvás közben sem zavaró zajjal, mely cél elérésére tökéletesen megfelel egy olyan doboz, ami képes mp3-at lejátszani a beledugott pendrájvról.
   Részemről több megoldás felé is hajlottam. Míg az egyik szerint egy kicsi mp3 lejátszót toldok meg egy szintén kicsi végerősítővel (azért kicsivel, mert ugye nemhogy nem kell nagy hangerő, de eleve kicsi kell), addig a másik szerint kifogok a piacon egy már eleve erősítővel ellátott, az előlapján USB aljzatot is tartalmazó autórádiót, lehetőség szerint a 100 forintos néninél.
   Mindkét esetben az volt a terv, hogy a jó mély frekvenciás átvitel miatt a készülék egy mélyláda dobozába lesz beépítve, ami amúgy már évek óta várja, hogy kezdjek vele valamit. Mármint a mélyládát még évekkel ezelőtt hoztam el egy kiváló barátomtól, direkt erre a célra, meg persze azért is, nehogy ki legyen dobva, mielőtt odaérek.
   Hogy a mélyláda beteg (emlékeim szerint huppog), az a tény azért lényegtelen, mert az én alantas terveimhez csak a kocka doboz és a hangszóró szükséges. Mivel az igényelt hangteljesítmény minimális, az elektronika bőven el fog járni akár egy csengőreduktoros tápegységről is.
   Persze ha van a boltban (jelen esetben piacon) már eleve kész akkumulátoros verzió, akkor az is megteszi. Legfeljebb ha nem tetszik a hangja, mert együk fel a pici hangszórója miatt nem megy elég mélyre, akkor ahogy van, az egész belét átépítem a mélyláda dobozába.

   A múltkor ugyan megígértem magamnak, hogy olyan nincs, hogy a pincéből legközelebb ne Laci szomszéd szovjet sztereó magnója jöjjön velem, s ez végül így is lett, csakhogy azt már nem sikerült magamnál elérnem, hogy a következő boncalanyi is az a készülék legyen. Mármint a pult tetejére rakott magnót hosszú napokon át még a vizes szivaccsal sem sikerült megközelítenem, nemhogy egy csavarhúzóval! Csinálni ugye meg csak kell már valamit alapon, felhoztam mellé az egyik pincei polcról a zenedobozt.
   Ezt a készüléket amúgy nem volt egyszerű a többiek közé besorolni. Mármint a tematikus oldalak között elsőre csak a hangszórókat és mikrofonokat tartalmazó oldalba szúrtam be, majd kisvártatva a magnókhoz is, bár sem felvenni nem lehet vele, és még csak nem is mágneses alapon működik, de lejátssza a konzervzenét. Ráadásul nem is lemezjátszó. Mit ne mondjak, igen érdekes problémáim vannak...

   Ez az Ilonka nénitől örökölt, valaha akkumulátoros, manapság már labortápról járatott seprőgép most például azzal szórakoztatott, hogy a keféjét meghajtó bordásszíj elvitte a motorig az apró szőröket, ahol azok a tengelyre sorjában feltekeredtek, megfeszültek, majd a tömegük idővel annyi lett, hogy letolták a motor tengelyéről a bordásszíjat meghajtó tárcsát.
   Mindeközben a szerző a képen azért szerepel fél pár papucsban, mert a másikat a gép használata közben elhagyta. Ebben amúgy nem az volt az érdekes, hogy a papucsból a munka hevében kiléptem (képzelj el, amint a gépet a szőnyegen álmatagon tologatom), hanem az, hogy a papucs végül a hallból került elő. Mármint úgy onnan, hogy arra még csak nem is jártam!

   Épp mint ahogy a megvásárlása óta a füles zenedobozt sem közelítettem meg annyira, hogy legyen esélyem kiszúrni rajta a ki tudja miért egy kissé mélyre rejtett bekapcsoló gombot. A gomb amúgy lehet, hogy nem is annyira rejtett, épp csak az őt hordozó panellal együtt egy kissé becsúszott.
   Miközben a jobbra fent látható lyuk mögött a reset gombot sejtettem, azt már nem, hogy a doboz a bekapcsolása után megszólal. Konkrétan azt mondta, hogy Bluetooth mode, amivel komolyan meglepett. Mármint nem azzal, hogy beszél, hanem azzal, hogy ezt annak ellenére tette, hogy három éve vettem a piacon, s azóta töltést biztosan nem kapott. Amúgy mindössze 400 forintom bánta, szóval ha rossz, akkor sem ért különösebb veszteség. Már csak azért sem, mert máskor simán előfordul, hogy ennyi pénzt olyasmiért is kiadok, amit direkt szétszedni veszek.

   Bár a beledugott pendrájvról elkezdte lejátszani a zenét, a hangja azonban (valószínűleg energia hiányában) azonnal elakadt, mire fel rádugtam a töltőre. Mármint megkapta az eredetileg a kártyaolvasóba dugott USB kábelt.

   Mivel a kábel rövid volt, nekem meg nem tetszett, hogy a zenedoboz a pult szélén billeg, pláne beledugott kábel hiányában nem érem el a kártyaolvasót, kerestem az USB feliratú IKEA fiókban egy toldót.

   A dobozban amúgy nemcsak a hátsó tartóban van akkumulátor. Mármint ha a hátsó akkut a tartójából kiveszem, a zene akkor is vidáman szól tovább, amivel őszintén sikerült meglepnie.

   Másrészt az, hogy a mindössze két centivel alacsonyabb virágládába átültetett növénykék csak feleakkorára nőttek, pedig ezeket már a napra is kitettem, hátha megindulnak tőle.

   Valamelyik másik cikkbe már beleszőttem, hogy kipróbáltam a paprikát úgy elültetni, mint ahogy az valószínűleg a természetben történik. Mármint a magokat tartalmazó csumát kompletten ültettem el, mintha egy állat (ez voltam én) taposta volna bele a földbe. Hogy ebből a burjánzásból végül semmi sem lesz, azt mondjuk előre borítékolom, most azonban még szép zöld.

   Az út szélét takarító autóról készült kép úgy került ide, hogy bár a zenedobozra teljes erőből próbáltam koncentrálni, az annyira nem jött össze, hogy a kijelölt irányról még egy az utcán zúgó gépnek is sikerült letérítenie. Az azonban végre sikerült, hogy a kefélős kocsi - parkoló autók hiányában - a szemközti útszélt is feltakarítsa, ami amúgy már évek óta igencsak esedékes volt.

   Hogy a dobozról is mondjak valamit, miután vagy két órán keresztül hallgattam (jól bírja benne magát az aksi), a töltőkábelt már nem tudtam újra rádugni, mert a panel végképp beesett. A csavarokat meg hiába tekertem ki, az elektronikának a résből még csak esze ágában sem állt kihúzhatónak mutatkoznia!
   A doboz várhatóan silány minőségű hangjáról mindeközben annyit, hogy az bár rettenetesen zizegős, s mp3 létére még furán zajos is, ennek ellenére szól olyan jól, hogy - megjegyzem a szétszedése helyett - több mint két órán keresztül hallgattam. Ami hibát a digitálisan szőrös hangon felül tapasztaltam, az a lehalkíthatatlanság. Mármint az apró hangfal esti zenehallgatáshoz még teljesen lehalkítva is túl hangosan szól. Persze semmiből sem tart a hangszóróval sorba kötni egy ellenállást, vagy akár egy szintszabályzónak kötött potmétert.

   Ez a fényjáték egyszerűen undorító! Szerintem tiszta szégyen, hogy a mai digitális világban, mikor egy a kenyérpirítóban található mikroprocesszor is többet tud, mint amennyi az adott pozícióban a tudásából kihasználható (mármint mindenben bőven van számítási tartalék), a zenedoboz fényjátékénak az éppen szóló zenéhez semmi köze sincs. Ezt a fényjátékot ráadásul ki sem lehet kapcsolni, ami éjszaka minimum k*rvára zavaró lehet.

   Hogy a hátsó tartóban is van akku, az számomra azért nem új információ, mert azt én tettem bele. A kép "nem új" címe mindeközben arra is utal, hogy az akku nem új, hanem csak úgy találtam valahol. Amúgy valaha többféle is hevert a pincei polcon a zenedoboz mellett, mire végül találtam egy beleillőt. Mármint amik nem passzoltak bele, azokat mind otthagytam mellette. Hogy azok az akkuk most merre lehetnek, arról viszont már nincs információm. Szerintem - amekkora rend odalent van - továbbra is ott vannak valamelyik pincei polcon.

   Mivel az akkun konkrétan nulla feszültséget mértem, "meglöktem" apukám labortápjával, s miután az akku ettől magához tért, már a dobozból is vette a töltést. Ezt onnan tudom, hogy később, már a doboz szétszedése után, a zene a dobozt csak a hátsó akkuról táplálva is szólt.

   Ezt az akkumulátort egészen addig bámultam, míg csak rá nem jöttem, hogy a telefonomból származik. Mivel még csak nem is dereng, hogy az utódját mikor vehettem, ez meg ugye előtte évekig szolgált, így biztosan nem egy mai darab.

   Mire fel nekiálltam és lefeszegettem a hangszóróról a díszperemét, ami szerencsére tényleg csak ragasztva volt, miközben a hangszórót a lehetséges négy helyett csak két csavar tartja. No nem mintha az eszeveszett hangerő ki akarná tépni a dobozból az amúgy is apró, de legalább gumiperemű hangszórót, hanem csak mint tényt említettem meg.

   Mivel a panel sem kifelé, sem befelé nem bizonyult elmozdíthatónak, így kénytelen voltam kitekerni a tartócsavarjait, mégpedig egy a hangszóró helyén a dobozba betolt apró csavarhúzóval. A kép "csúnyákat" címe mindenközben arra utal, amiket az imént felvázolt művelet közben a szerző mondott.

   Mármint ott a helye a panelen a másik erősítő IC-nek is, csak nincs beültetve. Mivel a dobozban csak egy hangszóró van, ez a hiány természetesen teljesen jogos. Mivel a 8002-es IC nem kapcsolóüzemű (mármint nem D osztályú), a zene alatt hallható szörnyű zaj valószínűleg nem belőle származik, hanem az mp3 lejátszásért felelős chipből.

   Hogy minek lenne benne mikrofon, arra így hirtelen nem jöttem rá, miközben mint adódó lehetőséget, a plusz LED beültetését, vagy legalább odafogását - mivel így is sokalltam a fényjátékot - nem próbáltam ki.

   A háromszínű LED viszont akkor is ugyanúgy villog, mikor a zenedoboz épp teljes csendben van. Bár korábban kiszedtem a panelből ezt a LED-et, végül annak ellenére visszaforrasztottam, hogy a villogását egy percig nézve a lelkiállapotom hol a sajnálkozás, hol az utálkozás irányába akadt ki.

   Mivel időközben anyám a tőle megszokott módon alaposan megebédeltetett, ha a zenedobozt nem rakom össze, akkor ébredés után ez a látvány fog fogadni, mikor is - ahogy én magamat ismerem - biztosan nem lesz kedvem szerelni. Nyitásképp a panelra gondoltam felszerelni a műanyag előlapot.

   Ezzel a képpel nemcsak a ki tudja mitől egy kissé berozsdált hangszórókosarat mutatom, hanem egyben azt is, hogy a panelt a műanyag előlaphoz odafogó két csavart az előbb miért nem találtam meg.
   Azzal ugyan még eljátszottam, hogy a tápfeszültség szűrésével az alapzaj csökkenthető-e, de mivel nem jutottam eredményre, meg persze a kajakóma is beütött, a feladataim elől a szokásos ebéd utáni alvásba menekültem.
   Hogy milyen feladatokról van szó, mikor az asztalon csak egy szétszedett apró hangfal hever? Természetesen nemcsak itt voltak teendőim. Most mondjuk nem a szokásos pincei rendrakás volt soron, hanem a ház mögötti kert, hol füvet kellett volna ültetnem, legalább egy sávban, hogy egyrészt szép zöld legyen, másrészt legyen valami értelme, hogy az OBI-ban a fűmagot (megjegyzem a denszesz és a kontaktspray helyett) megvettem.

   Miután néhány óra elteltével felébredtem, választhattam a szerelés és a kerti munka között. Mivel ez a kép áll itt, nem pedig egy a szerzőt a kertben gereblyével ábrázoló, nem nehéz kitalálni, hogy már megint a könnyebbik utat választottam.

   A panel amúgy azért állt ferdén, mert az előző gazdája szemből úgy megtolta, hogy a panel széle átugrotta az alátéttel kombinál csavarfejet, mire fel szegény dobozkát - a belülre került kapcsolókar miatt - egyből nem lehetett bekapcsolni. Illetve be lehetett kapcsolni, de csak valami egészen vékony szerszámmal.

   Négy ekkora csavar a gyakorlatilag semmi súlyú plexit a helyén tartani igen nagy valószínűséggel azért került bevetésre, mert a fejük jól mutat. A plexin amúgy még rajta van a gyári védőfólia.

   Miután már többször is megküzdöttem az asztal lapjára tapadt melegtakony felpöckölésével, olyan nincs, hogy ezt az apró masinát újságpapír alátét nélkül bekapcsoljam! Amúgy a szétszedésen még a ragasztópisztoly sem esett át, de már közelít. Mármint a szét még nem szedett dolgaim ekkorra már kezdtek kezelhető mértékűre, úgy nagyjából 200 körüli számúra fogyni.

   A Laci szomszédtól örökölt szovjet félsztereó magnóban nem az az érdekes, hogy még arra sem voltam képes, hogy egy nedves szivaccsal rámenjek (lásd a tetején a foltokat), hanem az, hogy ez még az adott napon megtörtént! Ráadásul úgy, hogy miután a magnót körbetöröltem, már álltam is neki a szétszedésének, ami számomra minimum meglepő volt. Az ok amúgy egyértelműen az volt, hogy már nagyon szerettem volna a 2025-ös év végéig tartó szétszedéseket egyetlen tömbben, mármint még feltöltetlen hézagok nélkül látni. Mint az később kiderült, ez az apró részprojekt ekkor már rég elkészült. Mármint az utóbbi napokban olyan gyorsan haladtam, hogy mire észbe kaptam, a sorban már fél évvel odébb jártam.