Ha leviszem a pincébe a minap boncolt gerjesztett hangszórót, akkor -1 lesz a polcon az eredmény. Amennyiben a kép úgy nagyjából közepén, az MK-29-es magnótól balra, a radioaktivitás mérők felett látható átlátszó dobozban található réz bigyókat is hozzácsapom, akkor ha nem is -2, de azért egy kicsivel több mint -1.

   Mivel logikailag összetartoztak, behoztam az előszobából a jobbra látható, feliratozásra már elő is készített dobozt, valamint a balra látható még szétszakadt társát, mert utóbbiban gondoltam elhelyezni a Pacsirta rádió szétbontása kapcsán megkaparintott skálahúrokat, csak aztán szerencsére még éppen idejében eszembe jutott (ami tényszerűen úgy történt, hogy aludtam egyet a feladatra), hogy már lennie kell a pincében egy ennél sokkalta nagyobb skálahúros doboznak.

   A kép címe nem azért lett az, hogy "fogyóban", mintha már fogyni látszanának a lomos pincéből (ez itt az) a bemutatásra váró tárgyak (amúgy de, már látszik egy kis fogyás), hanem azért, mert már megint kezd elfogyni az asztalon a hely.
   Ezeket a tárgyakat szerencsére már bemutattam, kivéve mondjuk a balra látható doboztorony elemeit. Amennyiben nekiállnék és mindent elvinnék a helyére (már amelyik kacatnak van), akkor mindössze néhány perc alatt képes lennék leüríteni az asztalt. Ez az akció, ha nem is most lesz elkövetve, de reményeim szerint még valamikor mostanában.

   Már egy csomó mindent kiszedtem ebből a dobozból, de még mindig úgy áll benne a helyzet, hogy kilógnak belőle a lomok, mire fel megmérgesedtem, majd kivettem közülük a legnagyobbnak tűnő csomagot, ami tényszerűen a fehér nejlonszatyor volt.

   Ahogy a szatyrot átemeltem a mindössze fél méterre lévő asztal lapja fölé, az abban a szent pillanatban szétszakadt. No nem mintha amúgy nem épp megmutatni terveztem volna a tartalmát, csak valahogy sikerült meglepnie a sietségével.

   Mivel a frissen szerzett rossz tapasztalat okán inkább nem akartam szatyrozni, bevetettem helyette ezt a dobozt. Ebben az az okosság (mármint a dobozban), hogy terveim szerint ebben fogom visszahozni a kukáig a kidobásra ítélt maradványokat.

   Amennyiben a különös formájú teljesítményszabályzó papírdobozból kilógó csatlakozóját méltóztatnék egy kissé visszább lökni, akkor már semmi sem lógna ki a dobozból. A tömegből következő boncolásra ítélt alanyként a csehszlovák füleseket kiemelve pedig, már-már látványos lenne a haladás.
   Ezekkel a kitalálásukkor még nagyszerűnek tűnő terveimmel általában az a baj, hogy mikor már épp kezdeném élvezni a természetesen még csak elméletben elért haladást, olyankor mindig óvatlanul körbenézek.
   Mikor meglátom a Compaq PC-t, valahol mellette egy kakukkos órát, a Karcsi barátom által lefűrészelt szélű lemezjátszót, a Salgó polc tetejéből kiálló B90-es magnót, a több darabból álló videokazetta kupacot, a Dédi bolgár rádiójának támasztott majdnem lapozós órás rádiót, valamint a ki tudja mennyi még csodát, olyankor már csak a puszta tömegük látványától is azonnal összeomlok.

   És akkor arról még nem is beszéltem, miket halmoztam közvetlenül a szemem elé. Most például a háttérben, eddig még meg sem említve, galádul felhozódott a Pacsirta rádióból kitermelt kondenzátor-hangszóró, mégpedig mint alternatíva.
   Már úgy értem arra a nagyon is valószínű esetre, ha valamiért mégsem lenne kedvem a hajszárítókhoz, vagy a mögöttük megbúvó katicához, és még a CB24-es telefonhoz sem.

   Végül azért maradtam a tervnél, mert ezekre a tárgyakra semmi szükségem, ezért bátran elpusztíthatom őket. No nem mintha máskor félve szoktam volna nekiállni a rombolásnak, hanem csak úgy mondtam.
   Hogy ezek miért nem kellenek? Nos azért, mert egyrészt van itthon hajszárító (ráadásul kettő is, mert a melóhelyen használtat is hazahoztam), másrészt az egyre csak fogyó hajam okán már vagy 5 éve nem használtam ilyesmit.

   Mint az a masinák mellett talált SINI KFT névjegyéből sejthető, a néni akitől a hajformázókat kaptam, megpróbálkozott a javíttatásukkal, illetve a szükséges pótalkatrészek beszerzésével.

   Csakhogy nem járt sikerrel! Ez annak volt köszönhető, hogy egy 5.000 forint körüli összegért kapható eszköz javítása semmiképp sem lehet rentábilis, mégpedig azért nem, mert egy olyan szakembernek, aki érdemben hozzá tud szólni a masina tartalmához, szintén valahol 5.000 forint körül van a rezsiórabére. És akkor még hol van a beépítendő alkatrész ára? Na ezen gazdasági alapadatok hatására alakult ki a "dobd el és vegyél másikat" elvre épülő fogyasztói társadalom, amit persze lehet szidni, csak nem érdemes.
   Mi az, hogy miért nem? Nos azért, mert ahhoz, hogy ez ne így legyen, ahhoz vagy a nem különösebben értékes eszközöknek kellene még mindig (vagy újra) drágáknak lenniük (hogy megérje őket javítani, javíttatni), vagy a munkaerőnek kellene nagyon olcsónak lennie. Mivel alapvetően egyiket sem szeretné senki, ezért a fogyasztói társadalom köszöni szépen, jól van. Az persze igaz, hogy mindezek következtében valami elképesztő mennyiségű szemetet termelünk, amibe (ha másba nem is) idővel bele fogunk fulladni, de az azért még egy kicsit odébb van.

   A hajformázó ezen részét úgy kell elképzelni, hogy ez olyan mint régen a hajcsavaró volt. Az eredeti felállás szerint a csavarókat a hajba tekerve kellett hagyni megszáradni, de persze létezett fűtött megoldású hajcsavaró is. A képen látható megoldás az elődeinél annyival fejlettebb, hogy ennek belső, mégpedig meleg levegő általi fűtése van, minek okán gyorsabb mint az eddigi megoldások.

   A haj felcsavarására szolgáló lyukacsos csőből kihúzott alkatrészre azért van szükség, hogy legyen ami irányítja a meleg levegőt, illetve ezen a fekete valamin elforog a szürke, hogy szabadon tekergethessük, amit aztán a fehér kupak rögzít. Ezek az alkatrészek azért nincsenek fixen rögzítve, mert ugye tanácsos őket időnként elmosogatni.

   Kipróbáltam, hogy a felső készülék neve valóban a csendességre utal-e. Jelentem igen, arra utal. Már úgy értem, hogy miután mindhárom készülék kábelét bedugtam a konnektorba, rendeztem közöttük egy versenyt, hogy melyikük a leghalkabb. Bár a három közül kettő azonos típus, mind a három készülék villanymotorjának más-más tónusú hangja volt.

   Ezzel a képpel mindjárt két apró műszaki részletet is meg szeretnék mutatni. Míg az egyik az, hogy a hálózati kábel szabadonfutóval ellátott (minek okán nem fog összetekeredni), addig a készüléket összetartó egy szem csavar kitekeréséhez háromszög élű csavarhúzó szükségeltetik.

   Ez éppen olyan, mint bármelyik másik hagyományos hajszárító, csak ilyen fura hosszúkás formája van. Az persze lehet, hogy ez egy csodálatos fejlesztés volt, azonban itt kívánom megemlíteni, hogy a mi családi hajszárítónk még mind a mai napig működik! Most, hogy ezt a tényt mondhatni figyelmetlenül megemlítettem, természetesen azt a hajszárítót is kénytelen leszek bemutatni.
   Ezzel természetesen nem az a baj, hogy elő kell túrnom, hanem az, hogy egy újabb olyan tárgyat vetett napvilágra az emlékezetem, amiről eddig még csak említés sem történt. Egyszer persze elfogy a készlet, no de mikorra? Már úgy értem, hogy mégis mikorra fog előállni az a rég várt helyzet, hogy az egész lakást valamint a pincéket is fel kell túrjam, hogy találjak valami szétszedhetőt.

   Ez itt már az üres doboz, amiről azért tartottam szükségesnek külön is megemlékezni, mert mikor így magában állva megláttam, egyből az jutott róla eszembe, hogy erre egyszer még szükségem lesz, mikor majd valami hosszúkás dolgot szeretnék készíteni.
   Mivel az előbb felvetődött rejtélyre (mármint arra, hogy mégis mi a csuda lenne az a hosszúkás valami), még a megoldásához bevetett hosszú töprengés sem adott semmiféle értékelhető választ, ezért úgy döntöttem, hogy mégiscsak kidobom, és majd csak később, már a hiánya felett érzett szörnyű fájdalom beköszöntekor állok neki a kidobás tényén sajnálkozni.

   Míg az a három fehér kupak még bármire is jó lehet, addig a valaha a hajtincsek felcsavarására szolgáló különös formájú alakzatok egyértelműen vastag dróthoz készült csévetestek. Hogy aztán bekerülnek-e valaha is a rádióépítős projectbe, vagy a lomos pince mélyén porladnak el, azt a kérdést most inkább ne feszegessük.

   Épen mondjuk ez a fűtőtestet sem sikerült napvilágra citálnom a fekete csőből, azonban óvatosságomnak hála, valamivel többet őrzött meg eredeti formájából, mint ami állapot az előző képen látható.

   Na most a harmadik példány már nem adta magát olyan könnyen mint az őt megelőzően boncolt társai, ezért kénytelen voltam ellene bevetni egy csavarhúzót. Ezt tisztára olyan érzés volt szétfeszegetni, mintha össze lett volna ragasztva.

   A hajszárítók kapcsolási rajzát csak fejben vázoltam fel. Az egyik megoldás szerint (merthogy kétféle is volt) a kisebbik sebességi fokozatban plusz fűtőbetét iktatódik a sorba, míg a másik szerint egy dióda. Mindeközben az apró motor a fűtőbetét leágazásáról jár, mégpedig a szükségessége okán egy diódahíd közbeiktatásával. Na most ha nem így van, akkor valamit rosszul láttam.

   Mivel a burkolat a finom erőszaknak még véletlenül sem engedett, durván álltam neki lefejteni a motorról. Amit a képen a rombolásom eredményeképpen látunk, az a turbina mögé szorult szöszök tömkelege. Például miattuk (mármint az eltérő mennyiségük okán) volt a három készüléknek annyira különböző tónusú hangja.

   Az apró turbinát kezdetben hiába feszegettem, mert a finom erőszaknak sajnos nem engedett. Mikor meg túlfeszítettem a húrt? Akkor meg egyszerűen lepattant róla az őt egészen idáig a tengelyhez odafogató rész.

   Mivel mikor még egyben volt, akkor egyszerűen elfelejtettem lemérni, hogy pontosan mekkora feszültség is esik a motorra, és ezt így utólag már nem is tudom megtenni, ezért a kimaradt mérést találomra pótoltam. Ezt úgy kell érteni hogy miközben a tápegységemről járattam a motort, a feszültséget szabályzó gomb tekergetésével megpróbáltam olyan tónusúra állítani a turbina hangját, mint amilyet még néhány perccel ezelőtt hallottam.
   Ez a mérés annyira nem volt egzakt, hogy másnapra mindössze annyi maradt meg a fejemben, hogy a motort 20 voltról járatva, azon úgy nagyjából 100 milliamper körüli áram folyt keresztül.

   Ebben a három kapcsolóban az a különlegesség, hogy a lábaikra a vezetékek nem forrasztással, hanem hegesztéssel lettek rögzítve. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy egy esetleges kontakthiba esetén ne olvadjon meg a lábaikon az ón.

   Majd a mosogatás végén ottfelejtődtek a kádban. Anyám mondjuk megemlítette, hogy valamit széjjelhagytam, de mivel tudtam róla, hogy a hajformázó alkatrészei még a fürdőszobai polcon száradnak, ezért nem gondoltam, hogy bármi teendőm lenne. Mire magam is kiszúrtam őket, addigra legalább már meg voltak száradva.

   Ezen vezetékes fiók kihúzásakor mostanában mindig meglepődök, mert ez a hely mindig is úgy élt emlékezetemben, mint ami túl lett töltve. Most meg ugye szép rend van benne.

   Hogy a hálózati zsinórok megmentése, majd összetekergetése mennyire volt értelmes tevékenység, pláne azon tény tükrében, hogy a kábeleim szétválogatása kapcsán két hatalmas papírdobozra való került elő belőlük, azt inkább hagyjuk...