Ziphona combo NDK lemezjátszó
(épp csak a lemezt nem játssza le)

A két hordfül nem tartozik hozzá, hanem azok a minap elbontott három darab, már
semmire se jó minősítésű Tesla B4-ből maradtak vissza. Amúgy mielőtt még ez
a lemezjátszó lekerült volna ide a pincébe, néhány évig a szekrénysor vitrines
részében lakott. Mondjuk oda nem én tettem, hanem még Apukám. Eredetileg
tartozott hozzá két háromszögletű hangfal is, csak ezek idővel elvarázsolódtak.

Első nekifutásra a lemezjátszó tetején látható két, amúgy autóba való apróságot
szemeltem ki az eredeti hangfalak pótlására. A háttérben látható két nagyobb
hangfalat pedig azért készítettem oda, mert emlékeimben ha halványan is,
de az él, hogy a kisebb hangfalak kehesek. Ha ez így van, persze akkor sincs
semmi baj, mert akkor legalább nyugodtan levághatom róluk a DIN dugós végű
kábeleket. Ezek amúgy is kellettek volna a kábelek nélküli nagyobb hangfalakhoz.

A legkiállóbb sarkát óvatosan megnyomva, pusztán kíváncsiságból teszteltem
leborulási hajlandóságra a lemezjátszót. Jól sejtettem, hogy ingatagon áll,
hiszen épp csak hozzáértem, mire fel máris a mélybe vetette magát.

Mivel a mini hangfalak hangszóróiból kipergett a membránszél, így kénytelen voltam
ezeket a már-már magával a lemezjátszóéval összemérhető nagyságúakat bevetni.
Ezeket egy nénitől kaptam, aki már épp ki akarta őket dobni. Konkrétan már a
lépcsőházban állomásoztak, az ablak alatti virágládák mellett, mikor pusztán
jóindulatból rákérdeztem, miszerint nem volna-e jobb bevinni őket, mielőtt
még ellopják. Miután kiderült, hogy csak a néni lustasága, illetve a hangfalak
súlya miatt nem kerültek még le a kukába, azonnal átváltottam önzetlen (hát persze)
üzemmódba, s mind az adódott lehetőséget, mind pedig magukat a hangfalakat
megragadva, a helyszínről nagy sebesen, s őszinte boldogsággal távoztam.

Mivel amit a hangfalon látunk, az nem sár, hanem por és főleg szösz,
így ezek az összetevők valószínűleg nem annyira a lépcsőházban,
mint inkább még a néninél kerültek a hányatott sorsú hangfalra.

Ezt a selyem membrános dómot a rengeteg apró szőrszáltól, melyek amúgy
igen nagy valószínűséggel a tulajdonos cicájától származnak,
sajnos csak részben sikerült megszabadítanom.

Íme a hangfalak mintegy tíz percnyi porszívózás, illetve egy alapos vizes majd száraz
ruhával történő átdörgölés után. Nem mondom, hogy mint az új, de azért egész
tiszta lett. Ezek ketten úgy kb. az a kategória, mint a Videoton Minimax,
csak míg az hátrafelé mély, ez oldalra széles. Amúgy micsoda csúfság,
hogy már vagy úgy jó tíz éve az enyémek, de eddig még nem vettem
magamnak a fáradtságot, hogy ki is próbáljam őket. Na majd most!

Mindeközben a hangfalak díszrácsai, illetve a lemezjátszó plexiteteje - természetesen
szintén alapos fürdetés után - már a fürdőszobában szárad. Ekkor csengettek.

No nem vendég érkezett, hanem csak a grillsütő üzente meg hangos
csilingeléssel a sajtos süti elkészültét. Hogy az amúgy sárga sajt
színe mitől változott rozsdabarnára, arról fogalmam sincs!

Mint ahogy arról sincs, hogyan voltak képesek a gyárban betekerni
ezt a csavart, melyből láthatóan hiányzik a hatszögletű mélyedés.

Pedig ez azért egy elég márkás hangfal.

Levágtam a DIN dugós kábeleket a döglött kishangfalakról.

A piros jelölések okán kezdetben nagyon büszke voltam magamra, majd mivel
úgy tíz perc elmúltával lecsúsztak a helyükről, na akkor azért már kevésbé.

Holnapig kibírják a hangfalak az asztalon. Amúgy tapasztalatom szerint
ez az egy nap szokott idővel évekké alakulni. Pont mint mikor
apukám betette egy pillanatra a lemezjátszót a vitrinbe.

Kicsit olyan snassz műanyag fazonja van, de tulajdonképpen elmegy. Illetve nem
megy ez innen sehova, hanem még csak most jön! Amúgy azért ezt hoztam
fel a pincéből, illetve választottam ki boncalanynak a mai napra, mert
mintha úgy láttam volna, hogy a lemezjátszó - mint média - tetszik
a fiamnak. Gondoltam ne csak a számítógépről hallgathassa vissza
a lemezek sercegését, hanem legyen meg neki a jelenség élőben is.

Fura arcot kölcsönöz a lemezjátszónak, hogy a három tolópotméterhez szemből lehet
hozzáférni. Mondjuk igaz ami igaz, jobb ez így, mintha a plexitető alatt volnának.

A hangszínszabályzó ebben az egy szem gombban öltött testet.

Mintha az agyamat smirgliznék, olyan érzés tologatni a gombot!

Mint az a karcolások mennyiségéből sejthető, a magnófelvétel
céljára szolgáló tuchel aljzat igencsak használatban volt.

Az előbbivel ellentétben, ebbe az aljzatba viszont
valószínűleg még soha semmit nem dugtak be.

A lemezjátszó adattáblájának ragasztása idővel engedett a gravitáció vonzásának.

Na most jelentkezzen nálam egy hatalmas valagba rúgásra, aki a hálózati kábel
tárolására szolgáló rekesz legmélyén rejtette el a hangfalcsatlakozó aljzatokat.
Ahogy a nyomokat elnézem, ezzel az idióta pozícióval nem csak nekem gyűlt
meg a bajom. Ennél hülyébben elhelyezett aljzatokat talán még sosem láttam.

Ez neki az ő neve.

Teljesen átlagos bóvli, csak ez épp nem a nálunk elterjedtebb
csehszlovák Supraphon Tesla, hanem egy NDK változat.

A lemezjátszó tetejének zsanérja - becsületére legyen mondva - meglehetősen
masszív. Az az átmérő hatos vasrúd, az egészen biztosan nem fog eltörni!

Íme egy oldalnézeti kép.

Ezen pedig a mechanikai kezelőszervek látszanak, úgymint a karlift kezelőgombja,
a sebességváltó, maga a kar a hangszedővel, majd mögötte a lemeztányér.

Ej... Pedig milyen szépen össze voltak kötegelőzve...

Amúgy sikerült rájönnöm az okára, hogy mégis mi a jó édes anyukájukért
kerültek a hangfalak aljzatai egy ennyire lehetetlen helyre. No persze
csak azután, hogy kinyitottam a dobozt. Nos az ok meglehetősen
prózai. Belülről nézve éppen idáig tart a dobozban a nyáklap.

Azért van eltolódva minden egy kissé balra, közelítve az asztal pultjának
szélére szerelt konnektorokhoz, mert ennyire rövid a hálózati kábel.

A készüléket kinyitva, nem találtam benne hálózati kábel cserére utaló nyomokat,
csak ezt a félig fém, de zömében inkább mégiscsak műanyag mechanikát.

Ha nem látnám a motoron a német feliratot, azt mondtam volna róla, hogy orosz.

Íme a lemezjátszó fenéklemezére épített elektronika.

Bár egy hálózati trafó mindig jól jön, csak tette ezt már annyiszor, hogy két polcom
is megtelt a pincében ilyesmivel. Na most elképzelhető, hogy egyszer majd jól
megmutatom őket egy szokásos felsorolós cikk keretében, mely tettem oka
valószínűleg nem igazán a dicsekvés, mint inkább a selejtezés lehetősége
lesz. Na jó. Akkor már inkább azt mondom, hogy a szükségességé.

Ez itt már a panel másik széle, felül a kívülről már mutatott hangfalcsatlakozókkal.
Ha utóbbiakat áttették volna a hátlapra, akkor ahhoz egy darabka vezetékezés
is szükséges lett volna, ami megemelte volna a költségeket. Spórolás sej...
Mondjuk ez azért így sokkal átláthatóbb, pláne javíthatóbb is, mint az
agyonkábelezett, ki tudja megszámolni hány panelre szétszórt Tesla B4.
Mondjuk ez egy lemezjátszó, az meg magnó, de a két szerelési technológia
- ettől az apró eltéréstől eltekintve - igencsak látványosan tér el egymástól.

Az persze egyáltalán nem baj, ha egy potméterhez úgy csatlakozik a gombja, hogy
mechanikailag ott van mindjárt mögötte. A rengeteg apró bizbasz, toldó, áttétel,
az ugyanis kívülről nem látszik, vagyis egyáltalán nem emeli a készülék fényét,
viszont belülről annyi galiba van velük, hogy akkor már részemről inkább ez a
jól átgondolt, bár egyértelműen spórolós megoldást tartom üdvözlendőnek.

Na most nem tudom, hogy említettem-e már, hogy a lemezjátszó egyáltalán nem
szólalt meg. Még csak kattanás sem hallatszott a hangszórókból, ami persze nem
is csoda, merthogy ez a biztosíték egyáltalán nem vezeti az áramot. Alaposan,
már úgy értem, hogy egyszerre két szemüvegen át megszemlélve, az látszik,
hogy ez nem annyira kiégett, mint inkább valami különös okból kifolyólag
egyszerűen csak elrohadt. A zöld trutyik ott a szélén, azok gyönyörűek!

Még tiszta szerencse, hogy bőven van itthon pótlás biztosítékból.
Mert ha nem? Úgy megpatkoltam volna, hogy még nyerít is!

A hűtőbordára rá lett írva, hogy milyen IC-re préselték rá.

Ez pedig itt a tápegység négy diódája.

Azok ott a szekrénysor tetején, azok pedig a lemezeim. Nyugodtan tarthatom őket
legfelül, hiszen nincsenek napi használatban. Tulajdonképpen még éviben sem.

Ugyan búgójel a kar végén található csatlakozóról már van, de amúgy
egy mukk nem sok, annyi hangot sem ad ki magából a lemezjátszó.

A tartalék pickup doboza, illetve apró fiókocskája, idővel természetesen
a hangfal mögött került elhelyezésre. Mert ugye milyen sűrűn is kell?

Épp csak tű nincs benne. Ellenben a másik, konkrétan teljesen süket példány helyett
a hiányosat betolva a hangkarba, elcsendesedik az addig hallott zúgás, valamint
a pickup óvatos pöckölgetésére kopogó hanggal felelnek a hangfalak.
Lesz itt mindjárt zenebona! Jelentette ki a szerző a tőle
megszokott rutinos elhamarkodottsággal.

Nem fordítva toltam bele a tűt?
De!

A némaság oka sajnos nem a tű fordított állása volt, hanem az, hogy a kristálybetétes
hangszedők kedvenc szokása, hogy az idő múlását szétrohadással reagálják le.

Odacsapkodtam az asztalhoz, mire fel kipergett belőle a valaha egyetlen masszív
egységet képező lényeg, vagyis a két lapocska, a szélein a kivezető fémezéssel.

Na most hiába van egy egész dobozzal a Tesla változatból...

...ha egyszer ezek sem állták ki az idő próbáját. Ráadásul még a felfüggesztésük,
illetve a lábkiosztásuk (mármint az elhelyezkedésük) sem azonos. Mondjuk
előbbit megoldja a fűrész és a reszelő, az utóbbit meg néhány szál vezeték.

Mivel a múltkor idehúztam az asztalomhoz egy kábelt, így annak már eleve tuchel
dugós végét most csak ki kellett piszkálnom a billentyűzet mögül, majd rádugni
a lemezjátszóra. Természetesen szólni azt így se szól, mert a hangszedőhöz
csatlakozó tuchel, az belül jól össze lett párhuzamosítva saját magával.

Egy korábbi szétszedés alkalmával, csak úgy mellesleg elrendeztem a kábeleimet.
Ez persze még nem a nagyszabású pincei, hanem csak a lakásban található
kábelekre vonatkozik. Szóval most csak beletúrtam ebbe a fiókba...

...és a felesleges RCA dugók össze nem történő csatlakoztatásával már meg
is volt oldva a probléma. Bár csak minden ilyen flottul menne...

Erősítőnek használva, mondhatni elmegy a hangja. Ugyan a pickup korrekciója
erősen belepofázik a hangképbe, de még így is bőven a hallgatható kategória.

Ezt a rengeteg bigyót mind a lemeztányér alatt helyezték el.

Igaz ami igaz, magam is majd szörnyethaltam a látványtól.

Ez a műanyag csapágy is milyen sokkoló már...

A tengelyvastagítót, mely alkalmatosság amúgy a kislemez közepén található
sokkal nagyobb átmérőjű lyukhoz kell, egyetlen elfordítással lehet
belesüllyeszteni magába a lemeztányérba. Ez így annyira
ügyes, merthogy nem veszik el, hogy le a kalappal!

Valami érthetetlen okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy ezt a lemezjátszót nem
bontom el. Ugyan lemezjátszónak nem kell, valamint eredeti céljára amúgy se
igazán alkalmas, de kis teljesítményű sztereóerősítőnek azért még bevethető.
Hogy semmi szükségem ilyesmire? Ki tudja mit hoz a jövő? Kenyeret nem
kér! Na. Már megint itt vagyunk... No persze ha legalább méltóztatnék
átalakítani, összefűrészelni, az eredetinél kisebb méretre átdobozolni,
majd feltenni a polcra a többi bevethető apróság közé, akkor még
meg is veregetném a vállamat. No de így... Szörnyű vagyok!

A project zárásaképp kerestem a fiókban egy darabka merevebb vezetéket.

Majd összefogattam vele a hangfalkábeleket. Ezeket most nem viszem vissza
a pincébe, mert valószínűleg nemsokára szükségem lesz a két próbahangfalra.
Hogyhogy mihez? Bent hever a nagyszobában a Tesla NZC420-as lemezjátszó.
Felette nem sokkal egy SONY erősítő. Akad a polcon egy Videoton receiver is.
A pincében van valami szoci casseiver, meg egy SONY márkájú is. Valamint ott
van még a Tesla B93-as sztereó magnó, illetve akad mellette a polcon egy
B115-ös is. A többiről most nem tudok nyilatkozni, kérem kapcsolja ki.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.