Miközben a munkalapon cukorkák terpeszkedtek, itt annyira egyértelműen egy felboncolásra váró magnónak kellett volna lennie, hogy annak hiánya már szinte fájt! Ettől persze még nem tettem ide egyet, épp csak nekiálltam rajta vacillálni, hogy melyik legyen a következő.

   Miközben a felsőmarót majdhogynem félek használni, már két készletnyi kiegészítője is van. Ezeket amúgy nem azért tekintettem meg, mintha dolgozni akarnék velük, hanem azért, mert ha csak nagyon lassan is, de végül azért sikerült rájönnöm, hogy azért nem találok kicsi felsőmarót (mármint gépet), mert azt nem felső, hanem élmarónak hívják. Még tiszta szerencse, hogy a kinézett gépet nem vettem meg. Mármint azért, mert míg az én mindkét készletem tengelymérete 8-as, addig az élmarókhoz általában 6-os tengelyű szerszámok valók.

   Ahányszor csak a lomos pincébe benyitok, a rettenetes látványra (kupi) mindig azt szoktam mondani, hogy azt a k*rva életbe! Bár ezt végre azért mondhatnám, mert sikerült visszaszereznem a lomjaimtól a padlót...

   Mivel a "melyik magnó legyen a következő boncalany" kérdésében képtelen voltam dönteni, csinálnom azért meg csak kellett már valamit, végül egyrészt letoltam magam a semmire sem vezető téblábolásom miatt, másrészt azt találtam ki, hogy a még mindig meglehetős tömegből következő boncalanynak azt magnót hozom fel, amit a jelenlegi állapot szerint a legnehezebb előszedni. Ez egy amolyan büntetésféle volt, mégpedig a határozatlanságom miatt.
   A tudott magnók közül jelen állapot szerint a modern Stuzzi volt leginkább elbarikádozva. Ezt úgy kell érteni, hogy amit ezen a képen látunk, az mind útban van hozzá, hogy az alsó szekrény ajtaját ki tudjam nyitni. Na most ha a nagy nehezen kiválasztott magnó nem ott van, akkor tuti, hogy tökön szúrom magam!

   Amennyiben értelmes sorrendben haladnék (Te, hogy ez mennyire nem jellemző rám...), akkor a Compaq PC és a Dédi rádiója mostanra már rég nem lenne itt! Akarom mondani, bár nem is kerestem, de attól még előkerült a harmadik gázpalack. Ennyi lom eltologatásától persze még nem nyílik ki az ajtó.

   Illetve kinyílni kinyílnak az ajtók, de sajnos csak ennyire teszik. Márpedig egy ekkora résen még akkor sem fér ki a Stuzzi magnó, ha viszonylag kicsi. (amúgy az)
   A résen kíváncsin benézve, végre rájöttem, mégis honnan a csudából szedtem elő a jelenleg az asztalon terpeszkedő "kerek" és "nagyvas" feliratú fiókokat. Bár a balra látható kupac elhúzása után a két lomos fiókot a szekrénybe visszatehetném, csakhogy azok kelleni szoktak. Az meg ugye a jelenlegi állapotok szerint elképzelhetetlen, hogy a szekrény elé újra oda ne pakoljak.

   A magnót már csak azért is kénytelen voltam a pincéből kihozni, mert a végén még újra eltorlaszoltam volna a hozzávezető utat. Már úgy értem, hogy bár ennek semmi látszatja sem lett, s ezt persze már előre tudtam, attól még újra nekiálltam pakolászni.

   Ahol aztán újra rám tört az "itt már sosem lesz rend" érzése, mire fel fővesztés terhe mellett ígértettem meg magammal, hogy a következőnek boncolt magnó a Laci szomszédtól örökölt szovjet orsós félsztereó készülék lesz.

   Valamint a fura talpas monitornak is megígértem, hogy bár ő a boncolási sorban Laci magnójánál sokkalta hátrébb kerül (mármint később fog megjelenni a róla szóló cikk), de attól még olyan nincs, hogy áprilisban el ne bontsam! Persze ha rendben működik, akkor lehet, hogy meghagyom, bár már van belőle készleten néhány tartalék. Mármint LCD kijelzős monitorból.

   Ha már ígéret, akkor itt kívánom megemlíteni azt a másikat, hogy ezeknek a fikuszoknak is már napok óta folyton csak mondogatom, hogy ki lesznek ültetve a francba a kertbe. Hogy a telet nem élik túl, azt mondjuk sejtem, de mivel most még csak tavasz van, legalább lesz egy szép nyaruk a ház mögötti árnyékban.

   Mikor a cukorkákat félretoltam, akkor még arról volt szó, hogy a magnót a körbefényképezése után ideteszem. Bár magam is meglepődtem rajta, ez végül nem így alakult, pedig az ebéd utáni kajakóma komoly okot adott némi szokásos heverészésre.

   Mármint nagyon billegtem előtte, mondván nemhogy a körbefényképezése, de még a kicsomagolása is bizonytalan! Ez a magnó amúgy így, ebben a formában érkezett. Mármint azóta sem csomagoltam ki, épp csak megvettem, mondván lássuk, hogy a Stuzzi a Mambó után is annyira gyenge készülékeket gyártott-e, vagy a technikai színvonalban tapasztalni némi javulást.

   Megveszek valamit, egyértelműen azért, mert kíváncsi vagyok rá, aztán hopp, eltelik nyolc és fél év, s már állok is neki kicsomagolni. Gondolom nem árulok el vele titkot, hogy Pató Pál úr nálam volt ipari tanuló.
   Mikor ezt a szöveget írtam, az utcáról valami éktelen csörömpölés hallatszott, amit nem átallottam megtekinteni. Mármint azért, mert tisztára úgy szólt, mintha mondjuk leesett volna a házunkról a tető. Amúgy persze szerencsére nem, csak egy platós kisteherautó pattogott végig a hepehupás aszfalton, majd akadt el a sarkon meglepődve, hogy más is van az úton, nem csak ő. Arra viszont nem jöttem rá, hogy mi az a csörömp. Arra meg pláne nem, hogy miért kell a csörömpöt ölni!

   Bár a magnó erősítője egy árva hang nem sok, annyit sem ad ki magából (még csak a potméterei sem recsegnek), cserébe a mechanika valószínűtlenül zajos. Miközben a felcsévélő orsót nem hajtja a motor, a gyorspörgetés mindkét irányban működik, ami egy ilyen korú magnónál, pláne majdnem évtizednyi állás után, első bekapcsolásra, minimum szokatlan jelenség.

   Hoppá! Lepődtem meg a magnó belsejének látványán, ami nemcsak annak volt köszönhető, hogy ez a készülék gyakorlatilag gyári tisztaságú, hanem annak is, hogy egyrészt alumínium öntvény alaplemeze van, másrészt példaértékűen egyszerű felépítése.

   A tisztaságról annyit, hogy amint megörültem neki, hogy végre egy olyan magnó, melynek szerelése közben majd nem kell folyamatosan kezet mosnom, azonnal előkerült egy darabka szétmállott szíj. Ez persze még csak hagyján, mert jól elvan a fenéklemezen, de a többi, mármint a még a magnó mechanikájában lévő szíjdarabokkal olyan nincs, hogy össze ne akasszam a bajuszt. Mindegy... Már megszoktam, hogy valami szarnak mindenben lennie kell...

   Ez pedig egy az előbb még teljesen tiszta papírdarab, amibe azt a csipeszt törölgettem, amivel a magnóból a szétmállott szíjdarabokat kiszedegettem. Mikor azt hittem, hogy ennyi volt, természetesen a magnót felülről nézve is előkerült még legalább ugyanennyi mocsok.
   Ebben amúgy nem az volt a meglepő, hogy a magnó boncolását ennek ellenére folytattam, mint inkább az, hogy ez még a készülék pincéből történő felhozásának napján történt. Mármint az utóbbi időben nem szokásom ennyire serénynek lenni.

   Amit részemről másképp csináltam volna, az a magnó erősítőjének elhelyezése. Persze ha a készüléket teljesen kidobozolom (értsd kikapom a mechanikát a dobozból), akkor könnyen hozzáférhető. Mivel az elektronika nem igazán szokott okot adni a piszkálásra, mondhatni jó ez így, épp csak nem tudtam megállni, hogy valamibe bele ne kössek.

   Ez a hangszóró tisztára úgy néz ki, mint mikor még évtizedekkel ezelőtt az osztrákok beszerelték. A tisztaság kapcsán persze egyből felmerült bennem a kérdés, miszerint mégis hogy tud valaki úgy élni, hogy a lakásában egyáltalán  nincs por? Mármint nálam ha leraknám a polcra, ennél már másnapra porosabb lenne a hangszóró, nemhogy évtizedek eltelte után! Ráadásul sehol egy kósza pókháló, és még leszakadt rovarlábakat sem látni!

   Azt el is felejtettem mondani, hogy annyira ügyes vagyok, hogy a magnóról a bútorcsomagolásra használatos folpackot egyben, mármint újrahasznosíthatóan tekertem le.

   Ez a kép csak azért készült, hogy a cikket legyen mi alapján elneveznem. Miközben balra a sávváltó kapcsolóját látjuk (vagyis ez a készülék negyedcsíkos), addig középen a kivezérlésjelző műszert, jobbra pedig a felvételre kapcsoló, stílszerűen nyíl alakú szép piros gombot.

   Mivel a hangszínszabályzó gomb egy kissé törött, ezért ferdén áll, mire fel összekarcolta az amúgy mindenütt másutt hibátlannak tűnő előlapot. Mikor azt hittem, hogy a hangerőt szabályzó gomb lehúzása volt az igazi küzdelem, mindjárt kiderült, hogy az alatta megbúvó sebességváltó gyűrű lefeszegetése még annál is problémásabb, mint az apró lyukon keresztül a hernyócsavar sliccét eltalálni.

   A magnó belsejét megítélhetem úgy, hogy tetszetős, miközben a hangulatom függvényében akár úgy is, hogy egy kissé primitív. Persze mondhatom akár úgy is, hogy tetszik, hogy ennyire primitív. Mármint ugyanez tetszett a Terta 811-ben is. Ez a készülék a Tertánál persze mechanikailag már kissé bonyolultabb, hiszen van benne normális gyorspörgetés, valamint sebességváltó is.

   A szalagpálya alkatrészein látható kopás mértékéből arra következtetek, hogy a magnó bár egyértelműen futott, de nem sokat. A hiányzó szalagporból pedig arra következtettem, hogy ez a készülék sosem futott össze a mifelénk kapható Duna, vagy Polimer magnószalaggal.

   A sebességváltó gombját a tulajdonképpeni sebességváltóval egy acélhúr köti össze, mely megoldást (mármint az acélhúros mozgatást) magnóban még sosem láttam. Maga a sebességváltó amúgy a szokásos elven, vagyis egy a motor lépcsős tengelye és a lendkerék oldala között rakosgatott gumiperemű dörzskerék elvén működik. Amúgy tényleg működik, cserébe zajos, amit egyértelműen a közlőgörgő peremének deformáltsága okoz. Mármint az áttétel az egyenetlen felület miatt valami egészen rémesen dübörgő hangot ad.

   Meglepő módon ehhez, vagyis a bal oldali orsózótüskéhez nem tartozik semmiféle fék. Egy filckarika ugyan van alatta, de az csak arra szolgál, hogy a szalagot a fejek előtt lejátszás állásban feszesen tartsa.

   Bár féket tényleg nem találtam, gumikoszt viszont valami rettenetesen sokat! Ez amúgy nem hétköznapi kosz, hanem egyszerűen csak elmállott gumi, amivel már a Mambó magnóban is volt szerencsém találkozni.

   A maradék szíjdarabok kiszedegetése, meg persze a szíjpályák letakarítása után, nekiálltam keresni egy a magnóba passzoló szíjat. Találni ugyan találtam egyet, az azonban kissé feszes lett, ami - mivel ezt a magnót eszem ágában sincs használni - annyira nem érdekelt, hogy azonnal beleraktam. Mármint akár azt is megtehettem volna, hogy elmegyek a boltba egy megfelelő méretű szíjért.
   Amúgy le a kalappal a magnó mechanikáját megtervező mérnök előtt! Mármint azért, mert sikerült egy olyan rendszert kitalálnia, ami egyrészt rémesen egyszerű (lásd a bal oldali vezérelt fékrendszer hiányát), másrészt mindössze egyetlen szíjat tartalmaz. Na jó, van egy második szíj is, az azonban csak a számlálót hajtja.

   Miután a felcsévélő orsót meghajtó szíjat pótoltam, az ha csak egy kicsit is, de nekiállt húzni, mire fel mindjárt leállt a visszirányú pörgetés. Mivel némi kézi erővel történő ráfeszítéstől elindult, ezt az apró rugót kell egy kissé erősebbre cserélnem. Már csak azért is, mert mint az látható, ebben a mechanikában szinte semmiféle beállítási lehetőség sincs! Ez amúgy egy valóságos csoda! Mármint az, hogy a magnó mechanikája ennek ellenére - természetesen pontos méretű alkatrészekből összerakva - teljesen normális módon működik.

   Ez a szalagvezető baba (amúgy a párja is) az egyszerűség jegyében szegecselve lett. Ez egyrészt egy meglehetősen trehány megoldás, hiszen így a szalagvezetőt sem cserélni, sem elfordítani nem lehet (mármint majd akkor, mikor a kopása ezt szükségessé teszi), másrészt ha úgy nézzük a dolgot, hogy a szalagvezető várható élettartama megegyezik a magnóéval, akkor felesleges dolog lett volna a pénzt egy a szegecsnél drágább csavarba ölni.

   Ezen kép "iszonyú" címe még véletlenül sem az elektronikára vonatkozó kritikus megjegyzés, épp csak arra utal, hogy erősítőtől ekkora zajt én még életemben nem hallottam!

   Amennyiben a magnót a dobozából kiszedném, akkor hozzáférnék a pákával a panel forrasztópontjaihoz, s az AC126-osok helyett berakhatnék mondjuk BC212-eseket. Persze nem véletlen a feltételes mód. Mármint szegény magnót valamiért még csak eszem ágában sem állt megjavítani!

   Ezen a képen az látszik (csak nem nagyon, ezért inkább elmondom), amint a mechanikai erőltetés hatására az orsózótüske peremére csak úgy egyszerűen ráugratott gumigyűrű a vájatából kiemelkedik.

   Persze mikor a magnó épp nem gyorspörget, akkor a gumi egyből visszafeszül a helyére. Egy ezzel kapcsolatos további érdekesség, hogy ebben a magnóban nincs a gyorspörgetés megkezdésekor megcsúszni képes filckuplung. Vagyis mikor az üzemmódváltó karját eltekerem, az orsózótüskék egyből teljes erőből húznak. Ebben számomra az a csodálatos, hogy a trehány megoldás ellenére ez a magnó egyáltalán nem tűnik úgy, hogy rángatná a szalagot.

   Hogy a próbaszalagomat rá mertem tenni, az azért nem jelent semmit, mert azt eddig még szinte az összes általam javított magnóra rátettem, mire fel szegénykém mára már meglehetősen elnyűtt állapotban van.

   Miközben hangerőből van bőven, sajnos zajból is. Mármint a zene alatt hallható rettenetes sistergésről van szó, ami ugyan néha kissé alábbhagy, de el csak akkor hallgat, ha letekerem a hangerőt. Vagyis a zaj a magnó előerősítőjéből ered.
   Egy további apró érdekesség, hogy miközben a magnó elektronikáját hordozó panel és az üzemmódváltó kapcsoló között csak a lejátszás / felvétel kapcsolót mozgató mechanizmust látom, az üzemmód váltót tekergetve a zaj szintje és tónusa folyamatosan változik.

   Számomra annyira hihetetlen, hogy csak a jobb oldali orsózótüskéhez van fék (lásd jobbra lent), hogy elkezdtem keresni, hátha csak hiányzik, de nem. Mármint nemcsak fizikailag, de a magnó mechanikájának helyes működése szempontjából sem hiányzik, ami számomra egy valóságos csoda! Az persze igaz, hogy a fékezés hiányának hatására gyorspörgetés üzemmódból kilépve, a szalagorsók nem egyből állnak meg, az azonban már egy valóságos csoda, hogy nem forognak túl, vagyis nem eresztik meg a szalagot annyira, hogy azon hurok képződjön. Ráadásul akkor sem képződött hurok, mikor balra a próbaszalag 10 centis orsója volt, jobbra pedig egy nálánál jóval nagyobb tömegű 18 centis.

   Szóval az tényleg egy valóságos műszaki csoda, hogy a magnó gyorspörgetése annak ellenére nem ereszti meg a szalagot (egyik orsó sem forog túl), hogy ennek a készüléknek fékrendszere szinte nincs is.

   Ennek a magnónak természetesen csak a neve luxus. Persze az is lehet, hogy a Stuzzi cég gyártmányai között ez az amúgy rém egyszerű szerkezet már a luxusgép kategóriájába tartozik.
   Az interneten utánanézve, ami készülékeket Stuzzi név alatt láttam, abból nekem az jött le, hogy ez a gyár nem egy jó nevű, mint inkább nagyon egyszerű és olcsó készülékeket gyártó cég volt. Mármint nem láttam tőlük semmi csodásnak tűnő masinát.

   Ettől eltekintve ez a magnó nemhogy jól néz ki, de azt kell mondjam rá, hogy ha annakidején nem egy Terta 811-es magnót sodor hozzám a sors, hanem egy ilyet, bőven meg lettem volna elégedve! Mármint ha Mambó, vagy Koncert, esetleg Geloso vagy URAN magnóm lett volna, akkor nem ért volna fülig a szám.
   Az interneten Stuzzi név alatt található képeket átnézve, arra jöttem rá, hogy ez egy családelv alapján született magnó. Mármint az ehhez első ránézésre szinte nem is hasonlító, még kerekded dobozú készülékekben is egy ehhez a magnóéhoz kísértetiesen hasonlító mechanika van.

   Mikor a spórolás okán megmentett folpackba már épp csomagoltam volna vissza a magnót, menten rájöttem, hogy feledékenységemben kint hagytam belőle a hálózati kábelt. Mármint ennél a készüléknél a kábelt ugyan nincs hova begyűrni, de attól még - mivel bőven van számára hely - behajtogathatom a dobozon belülre.

   Szerintem az úgy történt, hogy a gyárban a fejlesztőgárda már épp rakta volna rá a dobozra az alját, csakhogy annak peremét nem volt mihez hozzácsavarozni, mire fel leszóltak Stefan bácsinak, hogy ugyan hozzon már fel az asztalosműhelyből néhány 50x50x25-ös stafnit, mert épp nagyban magnóépítésről van szó. Természetesen nem így történt az eset, csak a látvány hatására elképzeltem.

   Amennyiben a magnót felkapom és leviszem, akkor valami csodálatos módon úgy futtattam le a szétszedését, s persze egyben a bemutatását is, hogy az belefért egyetlen napba. Ez a tempó manapság nekem sajnos annyira nem szokásom, hogy igazán elkaphatnám úgy, mint mondjuk valami fertőzést.

   Mivel a próbához használt 18-as orsó szalagon már-már hallgathatatlan felvételek voltak (sramli és vallásos zene), másnap reggel nekiálltam felvenni helyettük valami szívderítőbbet, mire fel kiderült, hogy mint ahogy annyi cuccom, úgy szegény AKAI GX630-as sem százas. Mint az egy másik szalag próbájakor kiderült, a gond sajnos nem a szalaggal, hanem a bal csatornával van. Hogy ezt a hibát nem most állok neki kijavítani, az annyira biztos, mint az, hogy a pincéből következőnek felhozott magnó a Laci szomszédtól örökölt szovjet készülék lesz.