Ez a kép még véletlenül sem azért készült, hogy megmutassam a szeletelő konyhában elfoglalt helyét, hanem azért, hogy a festés idejére a konyhából kihozott rengeteg mindennel legyen esélyem visszatalálni a pontos helyére.

   A szeletelő - mint amúgy kiváló boncalany - nem azért került képbe, mert ugye ezt az apró konyhai gépet - valami csoda folytán - még nem szedtem szét, hanem azért, mert nemcsak a polcok vannak teli, de a t*köm is a polcok telítettségével.
   Mármint azt szeretném, ha néhány dolog - hiába ül itt már ezer éve - végül nem kerülne vissza. Erre (mármint a helyre) már csak azért is szükség lesz, mert anyám, mivel idén eladtuk a telket, meg fog jelenni ősz végén, hiába mondtam, hogy ne tegye, kezében egy csomó olyan konyhai dologgal, amiket ugye majd mind tennünk kell valahova. Hála az égnek, anyám végül megfékezte magát, s nem hordta haza a rengeteg konyhai felszerelést. Ez persze csak jóval később derült ki.

   Ez kérlek nemhogy úgy néz ki, mint ami vadonat új, de tényleg majdnem az! Mondjuk megvan vagy 40 éves, és eddig még csak egyszer volt használva, az előbb pedig elmosogattam, úgyhogy nincs rajta mit csodálkozni, hogy még mindig ilyen szép.
   Hogy mégis minek vettem meg, ha aztán nem lett használva? Szóval az úgy volt, hogy még valamikor a 80-as évek elején, mikor dolgozni kezdtem (ez a nevezetes nap amúgy 1980 augusztus elsejére esett), és egyszer csak lett pénzem, valamint idővel, mikor az öcsém is munkába állt, akkor mondhatni hirtelen a családnak is, az amúgy nem különösebben hiányos konyha hirtelen feltöltésnek indult. Mármint mindenféle, első ránézésre olyan konyhai kisegítő eszközökkel, amiknek szükségét éreztük. Azért a többes szám, mert nemcsak én éreztem úgy, hogy a konyhába mindig lehet venni valami hasznosat, hanem a család többi tagja is.
   Mikor idővel elkészült a telken a ház, akkor persze egy csomó minden kikerült. Már csak azért is, mert ott ugye nagyobb szükség volt mondjuk egy tésztakészítő gépre, gyümölcscentrifugára, vagy bármi hasonló masinára, mint amekkora itthon.
   Mivel ez a szeletelő alapvetően semmire sem jó, így szegénykém itthon maradt. Ezt amúgy én vettem, mégpedig azért, hogy majd milyen jó lesz vele mondjuk a párizsit szép egyenletesre felszeletelni. Ehhez képest mindössze egyszer volt használva, majd mint teljesen alkalmatlan eszköz, a spájz mélyére került, majd miután helyteremtés okán felszereltem, a konyhában a polcra, mint dísz. Dísznek mondjuk elmegy, mert ugye a fehér alapon jól mutatnak a piros kiegészítők.

   Az ablakba száradni kitéve mondjuk már nem mutat annyira jól. Mármint nemcsak úgy általában véve a szobában, hanem ráadásul úgy sem, mint egy újabb megkezdett, be azonban valamiért nem fejezett, pláne még csak nem is folytatott szétszedtem cikk alanya.

   Ez az adott pillanatban annyira így volt, hogy bár néhány óra napozást követően egy kissé közelebb került a boncasztalomhoz, de odáig végül nem jutott el, hanem csak addig a dobozig, amit a pincéből direkt azért hoztam fel, hogy a konyhából behordott mindenféle bigyók ne rombolják annyira látványosan az összképet.

   Bár ez nem tartozik szorosan a szeletelő bemutatásához, de attól még csak úgy mellékesen elárulom, hogy a konyhának (amúgy persze nekem) tizennyolc napra volt hozzá szüksége, hogy újra használható állapotba kerüljön. Mármint képes legyek benne hagymával, kolbásszal és sajttal megrakni egy pizzát, amit aztán nem az előszobában kell megennem. Mármint helyhiány okán az asztal hetekig az előszobában állomásozott (ott ettem), mert míg a konyhában nem fért el, továbbvinni sem tudtam a szűk ajtórések miatt.

   A másik asztal még nem lett visszahozva, így az elmosogatott dolgok a létrán kénytelenek száradni. A létrát amúgy nemcsak azért nem tehettem vissza a helyére, mert még kell a lámpához, hanem azért sem, mert a polcok visszaszereléséhez is kell.

   Ezek az apróságok pedig frissen kikelt poloskák, amiket a lakás átellenes végében találtam, mégpedig a futóka (Epipremnum aureum) levelén, miközben a konyhába már visszahordható dolgokkal szaladgáltam, amire amúgy azért volt szükség, hogy végre hozzáférjek ahhoz a dobozhoz, amiben a szeletelő is van.

   Ebben a csavarfejben annyira nem volt slicc, hogy inkább nekiálltam újrafűrészelni, minthogy kicsússzon belőle a csavarhúzó éle, ami persze azonnal lerombolta volna a frissen festett falat.
   Amúgy azért nem vettem elő helyette másikat, mert a polcokat tartó konzolokat rögzítő csavarok közül kettő rövidebb volt, melyekből nem találtam kézközelben pótlást, a szokásos hosszú pedig nem volt jó helyettük. Gondolom a polcok felrakásakor betont foghatott a fúró, azért kellettek a rövidebb csavarok.

   A polcokat visszarakni pedig azért kellett (mármint most azonnal), hogy végre eltűntethessem a szobából ezt a dobozt, melynek tetején amúgy ott virít a mai céltárgy.

   Mikor a szeletelő végre felkerült az asztalra, akkor azon két feladat közül választhattam, hogy ezt szedem szét, vagy a még mindig a dobozban található összes többi bigyóval foglalkozom.

   Végül nemcsak azért döntöttem az összes többi bigyó mellett, mert ezek visszapakolása hozott látványosabb eredményt, hanem azért is, mert ugye ha kiszedegetem őket a dobozból, akkor maga a doboz is feleslegessé válik, vagyis visszavihetem a pincébe.

   Mármint ebben a lócában, ami olyan jól mutat a szoba sarkában, hogy rémültömben hagytam a szeletelőt a csudába, s lementem inkább a pincébe, mégpedig a sárgára festős 7 című projektem keretében lekenni végre a fiók és a gyúródeszka elejét.
   Amúgy azzal a projekttel sem jártam jól, mert attól meg tiszta sárga lettem. Mondjuk nem a festéktől, hanem attól, hogy a gyúródeszkán vagy 30 percet kellett járatnom a csiszológépeket, mire legalább úgy nagyjából feljött róla az 50 évnyi tésztagyúrások hagyta nyom.

   Az előző kép készülte óta mindössze másfél hónap telt el, és hopp, már itt is vagyok! A szekrényből amúgy azért a szeletelőt vettem elő, mert annak a tetejéről legalább nem borult le semmi.

   Egy másik ok a szeletelő elővételére pedig az volt, hogy mikor megláttam az amúgy a spájzból kiszedett, burkolásra váró polcokat, mint valami pingponglabda, úgy pattantam le a feladatról. Mármint ha már csinálnom kell valamit (amúgy csak azért kell, mert megígértem magamnak), akkor már inkább a szeletelőt boncolom fel, mintsem nekiálljak rászabni a deszkákra a viaszosvásznakat.

   Pedig ha a terítőkkel végeznék, mire fel felszabadulna a szobában az asztal, akkor már tehetném is rá a spájz ajtaját, aminek átfestéséhez már oda is van készítve a szobai székre egy friss doboz festék.

   Mivel a képek számára létrehozott mappáknak van dátumuk, így semmiből sem tartott kiszámolni, hogy az előző kép készülte óta épp egy teljes, amúgy szó szerint semmittevéssel töltött hét telt el. Az mondjuk igaz, hogy nyár van, csakhogy az is, hogy attól azért még elvégezhetnék olyan egészen apró feladatokat, mint mondjuk a szeletelő körbefényképezése, majd a maradványoknak remélhetőleg a ház előtti szelektív kukába történő áthelyezése. Ehhez képest reggelente az ágyam szélén ücsörögve egy héten át bámultam a szeletelő hátoldalát, valamint az összes többi szanaszéjjel hagyott lomot is. Időnként persze meglódultam, de mikor úgy nézett ki, hogy végre tényleg csinálni fogok valamit, abból jó ha néhány sehová sem illő kép elkészítése lett.

   Ez a kép például azt mutatja meg, hogy mivel a füvet mindig szintbe nyírtam a vödör tetejével (ez amúgy gaz, amit még csak nem is én ültettem, hanem csak úgy egyszerűen magától hajtott ki), a növények idővel megtanulták, hogy ha túl nagyra nőnek, akkor nem marad belőlük semmi, azért tíz centi magasan hoztak kalászt.

   Én meg azt tanultam meg, hogy minél több apró feladatot hagyok szanaszéjjel (ami amúgy az egyik kedvenc szokásom), annál nehezebben fogom tudni rávenni magam a letudásukra. A minap ugyan eljutottam odáig, hogy végre kinyomtattam a pincei dobozokra való címkéket (erre amúgy azért volt szükség, mert lusta voltam megnézni, hogy a számológépes, vagy a távirányítós hiányzik-e), odáig azonban már nem, hogy az A4-es lapot fel is aprítsam, mondjuk a frissen kipofozott ollóval.

   Hogy a pincében található, amúgy PC-be való beteges ventilátorokat nem dobozba kéne tenni, hanem írni belőlük egy szétszedtem cikket, majd beszórni őket a kukába? Hát ja. Akkor legalább keletkezne egy kevéske hely. Persze én, meg az értelmes döntések, az sajnos két nagyon külön világ...

   Amennyiben a címkéket csak úgy egyszerűen feltenném az asztalra, akkor már mindjárt az első huzat szétfújná őket. Ha meg zsebre tenném őket, akkor menten összegyűrődnek. Ha ezt esetleg mégsem tennék, akkor eláznának, mikor fűnyírás közben beleizzadok a melósruhába, de az a minimum, hogy a fele címkét valahol elhagynám.
   Mikor ezt ilyen szépen végiggondoltam, hogy legalább ne szóródjanak szét, menten gémkapocs vadászatra indultam, ami a tévé alatti óra és a mérőszalag között elhelyezett fatálkából, konkrétan a fejevesztett mackó őrzéséből került elő, mire fel azt mondtam magamnak, hogy az én fejem is oda fog veszni, ha nem állok neki azonnal a szeletelőnek.

   Elmondjam, hogy mégis mi bajom van ezzel a készülékkel? Mármint az eddig felvázoltakon felül? Nos az, hogy mind a kurbli, mind a nagy piros gomb, valamint szinte az összes többi alkatrész újrahasznosítható. Ettől persze még nyugodtan kidobhatnám, hiszen most épp semelyik alkatrésze sem kell, csakhogy ha ezt megtenném, akkor ugye már mindjárt holnap, de legkésőbb akkor kéne, mikor az alkatrészeket már nem tudnám kivenni a kukából. Vagyis nagyon nehéz lesz róla magamat meggyőznöm, hogy ezt a mindössze egyszer használt vackot tényleg kidobjam, hiába kéne a spájzban nagyon a helye.

   A konyhai szeletelő az asztal lapjához a piros karral működtethető vákuumos gumipapuccsal rögzíthető. Ez a rendszer persze csak akkor működik, ha az asztal lapja sima, karcmentes, és persze terítő sincs rajta, mint mondjuk nálunk.

   Amennyiben porig rombolom, a nagyon felül két apró gumilábat is nyerek. Már ha a két (amúgy persze három) újabb jövevény érkezését a gumibigyós dobozaim telítettségének fényében nyerésnek lehet nevezni.

   A piros gombot megnyomva, a vágótárcsa egyszer csak elszabadult. Ebben az az érdekes, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy ezt a tárcsát nem lehet levenni a helyéről. Mármint emlékeim szerint ez a szeletelő nemcsak azért lett félretéve, mert a használata kényelmetlen és értelmetlen (mármint egy késsel is szépen, pláne gyorsabban vágok), hanem azért is, mert úgy derengett, hogy kitakaríthatatlan. Aztán tessék, csak egy laza gombnyomás, és már lent is van róla a tárcsa.

   Mikor idáig értem, vagy úgy 10 percnyi múltidézés erejéig félbehagytam a szerelést. Mármint azt próbáltam zavaros emlékeim közül előásni, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy idáig sosem jutottam el. Végül oda lyukadtam ki, hogy ennek oka valószínűleg az, hogy ifjú koromban sok mindennek lehetett nevezni, de konyhatündérnek biztosan nem! Ez kérlek annyira így volt, hogy engem már az is idegesített, mikor enni hívtak, mert ugye mindig megzavartak vele valamiben. Mármint mivel nem főztem, épp csak enni jártam ki a konyhába, a mosogatást mint feladatot pedig pláne nagy ívben elkerültem, így tulajdonképpen nem azon kellene csodálkoznom, hogy nem emlékszem a szeletelő belsejére, mint inkább azon, hogy úgy emlékszem, hogy egyszer kipróbáltam.

   Először be kell állítani a kívánt szeletvastagságot (a nagy piros gombbal), majd az elvágandó kaját - természetesen a kurbli heves tekerése közben - neki kell tolni a forgó pengének.

   A konyhai szeletelő biztonsági rendszere arra a tényre alapul, hogy mivel a meghajtás és az anyag előtolása ugyanazon személy kezében van, így ha észreveszi, hogy fáj, akkor valószínűsíthető, hogy nem szeleteli magát tovább.

   Hiába jópofa, hirtelen semmi újrahasznosítási ötletem sem támadt, mire fel adtam rá magamnak némi időt. Amennyiben levágnám róla a többi részt, akkor kapnék egy 5 és 7,5 cm között gombbal szabályozható magasságú zsámolyt, ami így hirtelen el nem tudom képzelni, hogy mégis mire lenne jó...

   Amennyiben az innen látható részt körbevágnám, akkor egy háromrekeszes tálcát kapnék eredményül, amire nemcsak azért nincs szükségem, mert már mind az alkatrészek, mint a csavarok szétválogatása megtörtént, hanem azért sem, mert a pincében már így is rengeteg tálcám van. Arról a tényről már nem is beszélve, hogy egy közös tálcába válogatott alkatrésztömeget elég nehéz lenne háromfelé borítani.

   Ha akarom, akkor akár ezt a menetest részt is körbevághatom. Hogy ezt mégis miért akarnám, arra mondjuk nem jöttem rá, de ha egyszer szükségem lenne egy ilyen alkatrészre, akkor azt az én barkácsolós eszközeimmel nagyon nehéz lenne előállítani, mire fel megszántam. Mármint mégis mit tehet róla ez a szerencsétlen masina, hogy a Gömör családnak semmire sem kell?

   Ugyan rezgett a léc, hogy nekiállok kimosni belőle a több évtizedes zsírt, ez az akció azonban végül elmaradt. Mármint azért, mert ha nem rakom össze most azonnal, hanem megvárom a szeletelő száradását, akkor a mai nap is olyan eredménnyel zárult volna, mint mostanában oly sok másik, mikor is már megint nem csináltam, pontosabban szólva fejeztem be semmit.

   Mikor nem találtam a pincéből felhozott, direkt a spájz és a konyha felesleges, de ki azért nem dobandó dolgainak elcsomagolására odakészített folpackot, akkor ugyan újra megrezzent a léc, hogy úgy ahogy van, mégiscsak kidobom, de végül ismét kegyelmet kapott. A folpackkal amúgy a konyha ajtaja volt kitámasztva.

   Mivel a folpack vékony, ezért könnyedén befordul az olló vágóélei közé, mire fel mérgemben inkább téptem, mintsem a sniccerrel még a jelenlegi állapotánál is jobban összekarcoljam az asztalt, amin amúgy azért nincs fent a széleinél fogva rögzített terítő, mert ezen a helyszínen készülök a spájz polcaira rászabni a frissen vásárolt kockásmintás viaszosvásznat. Na jó, megvan az a vászon már vagy két hónapja, csak ahogy én azt szoktam, már megint nem kapkodtam el a dolgokat.

   Ez egy annyira jól sikerült kép... Mármint azért kritizálom, mert a céltárgy ugye még csak nem is látszik a papírgurigák mögött, ami amúgy ha nem is volt cél, de eredménynek mondhatni ettől még kitűnő.

   Miután rájöttem, hogy a papírgurigák mögött még bőven van hely, azonnal nekiálltam betömni. Ez amúgy nem volt nehéz (mármint a rájövés), hiszen a spájz tartalma épp nagyban szét volt pakolva a konyhában, megjegyzem ekkor már több mint egy hete.

   Mikor megláttam a polcon ezt a meglehetősen nagy helyet elfoglaló, amúgy borzalmasan rossz minőségű kosarú, tartaléknak vásárolt fritőzt, valamint a mellétett két kisebbik kosarát is, akkor egyből nekiálltam őket egyesíteni, majd azzal a lendülettel el is csomagolni.
   Amit a spájz kövezetén látunk, az nem kosz (amúgy persze az), hanem csak feltakaríthatatlan vegyszernyomok, melyek szerintem már akkor is itt voltak, mikor ebbe a lakásba még valamikor 1971-ben beköltöztünk. Amúgy hiába próbáltam, sem a Domesztosz, sem a hideg zsíroldó, sem a vízkőoldó nem volt képes felhozni a kőről a foltokat.

   Miután majdnem összetörtem, kivettem a tálat abból az ócska átlátszó nejlonból, amiben eddig volt, majd ezt is folpackba tekertem. Ez amúgy egy időben anyám egyik kedvenc főzőedénye volt. Olyan káposztás rahedlit készített benne, hogy még egy fél disznófej is ott virított a tetején! (a fogaival együtt) Abból mondjuk nem voltam hajlandó enni...

   Hogy a helykihasználás jó legyen, de ha kell, akkor azért elő tudjuk őket venni, addig-addig forgattam a dolgokat, míg csak ilyen szépen el nem rendeződtek. Amennyiben végre újraburkolnám a polcokat, akkor az összes többi konyhai felszereléssel is eljátszhatnám ugyanezt, mely történést amúgy - már csak a konyhai rendetlenség okán is - már nagyon várok!

   Mikor megláttam, hogy a lámpa foglalatát a spájz legutóbbi piszkálása óta nem pucolta le senki, akkor nem sok híja volt, hogy belevágok egy alapos takarításba. Ezt az amúgy kiváló tervemet végül az hiúsította meg, hogy a következő lépés a régi rajzszögek spájz polcaiból történő kihúzogatása lett volna, amihez valamiért már több mint egy hete nem fűlt a fogam.