Már úgy értem, hogy ezt az anyát, ami nemhogy hajlamos, de egyenesen képtelen megállni, hogy keresztbe ne forduljon a résben, amitől aztán már olyan stabilan akad el, mintha legalábbis ez lenne a dolga. Az mondjuk igaz, hogy ezt az aprónak épp nem nevezhető hibáját már elsőre is láttam, mint ahogy az is az, hogy hiába léptem tovább, attól bizony még tudtam, hogy egyszer még találkozni fogunk. Na most van az az egyszer!
   Hogy miért nem korábban volt? Nos azért nem, mert csak mostanra sikerült megálmodnom, hogy ezt mivel tudnám kiváltani. Az első, és bizony még a sokadik elképzelésem is az volt, hogy fogok valami hosszú anyagot (amit bele lehet tolni a sín résébe), fúrok a két szélére egy-egy lyukat, abba 8-as menetet, mire fel a hosszú valami már csak a hosszúsága okán sem lesz képes a résben keresztbefordulni. Mivel az az anyag, amiben a 8-as menet tartósan megáll (mert ugye ha ritkán is, de azért időnként csak ki-be lennének tekergetve az esztergát tartó csavarok), az a vas, az meg ugye nehéz, ezért ezen ötletemet ahányszor csak előkerült, a plusz súly miatt mindig elvetettem. Egy sarokban álló gépnél persze mindegy, hogy milyen nehéz (illetve a plusz súly a berezgés meggátlása okán még jól is jöhet), azonban egy olyan masinánál, amit a beteg derekammal kell kivennem a polcból, na ott azért már kerülendőnek minősül holmi hatalmas vasdarabok beépítése.
   Itt aztán természetesen folyton az következett, hogy elkezdtem az anyákat megrövidíteni. Mivel a mérnöki számítások esetemben szóba sem jöhetnek, ezért képtelen voltam eldönteni, hogy hol van az a mérethatár, ahol már nem akar az anya a résben ékként viselkedni.

   Mivel ha eszem nincs is valami sok, időm viszont van, így ha sokáig tartott is, de idővel sikerült megszülnöm a képen látható megoldást. Mármint azt, hogy az anyák hagyományos kicsik, vagyis könnyű 8-as anyák lesznek, melyekkel már csak annyi a baj, hogy ezeknek még csak eszük ágában sincs a képen látható pozícióban megmaradniuk. Sajnos nemcsak arról van szó, hogy elbillennek oldalra, hanem ami még ennél is nagyobb kaliberű hiba, hogy egy csavart beléjük tekerve, semmi sem tart ellen a forgatásnak. Erre a problémára találtam ki azt a meglepő megoldást, hogy fogom a két anyát, majd összekötöm őket valami könnyű, már úgy értem, hogy fizikailag nem nehéz, és persze általam is kivitelezhető mechanikai megoldással.

   Kezdetben még úgy volt, hogy a nemes cél érdekében hegesztőpálcákat fogok bevetni. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy hegesztve (mert ugye nincs hozzá gépem), hanem úgy, mint puszta rúdanyagot, csak mint az kiderült, ezek a pálcák vékonyak (kicsi az átmérőjük), így nem áll meg rajtuk a hármas menet. Persze van nekem hármasnál kisebb menetmetszőm is, csak az ugye most valahol odafent a lakásban, amiért természetesen valahogy nem volt kedvem felmenni.

   Mivel matekból mindig is jó voltam, így ki tudtam számolni, hogy a projecthez négy darab anyára lesz szükség, csakhogy már rég tudom magamról, hogy néhány anyát vagy el fogok szórni, vagy egyszerűen csak elrontom őket.

   Kezdetben úgy volt, hogy nem fúrom át őket (vagyis igen, de csak az egyik oldalukról), de aztán mégiscsak áttoltam rajtuk a fúrót. Valamint itt kívánom megjegyezni, hogy a fúrás hatására olyan sorják keletkeztek rajtuk, hogy azok még kesztyűn át is életveszélyesnek bizonyultak.

   Mivel az eszterga és a gépágy közötti kapcsolat szétbontott elemein épp nagyban száradt a festék (vagy csak a puszta lakk), ezért innen majd csak akkor fogok tudni továbblépni, mikor a képen látható fadarabokból a kapcsolatot újra összeállítom.

   Mire fel a beletekert 3-as menetes szárnál fogva betoltam az anyát a sínbe, majd belepörgettem egy csavart, amit aztán szabadon próbálgathattam. Jelentem (most még legalábbis) nagyon úgy néz ki, hogy nincs hiba az elképzelésemben.

   Mint ahogy jelen pillanatban még abban a másikban sincs, ami arról szól, hogy a Makita fúrógép innentől kezdve már örökre benne marad az állványban, a kézből történő fúráshoz pedig elhozom a másik pincéből a valaha a melóhelyen használt, a Makitánál némileg kisebb Skil fúrógépet, amiről végül kiderült, hogy az is Bosch.

   Egy másik nagyszerű újításom, hogy a lábkapcsolót sem rakom el (de csak hogy ne kelljen folyton előszednem), és akkor ez a kiegészítő is mindig itt lesz tettre készen. Ez persze csak addig lehet így, míg nem kerítek egy másik porszívót a minap elhalálozott Mousy helyett.

   Ha meg már újra itt voltam, összeállítottam ezt a kiváló konstrukciót, majd feltekertem a helyére a 3-as anyát. Mivel egy eszterga rezonál (pláne mikor excentrikusan van belefogva valami), illetve ha már úgyis ott volt előttem a festékes ecset alapon, kapott az anya lerázódás elleni rögzítésül egy cseppecske barna festéket.

   Fura ez a lakk. Már úgy értem azért, mert a dobozába nézve egyre sűrűbbnek látom, kikenve azonban egyszerűen eltűnik a fában. No nem elsőre, hiszen a lakk esetében ez már a harmadik réteg. Mert ugye ha nem is minden nap, de két három naponta azért csak ide evett a fene megnézni, hogy hol tartanak a dolgaim.
   Jelentem sehol, áll az egész mindenség... Mondhatni belemerültek a projectjeim az unalomba. Mondjuk ha sűrűn nem is, de időnként azért akad némi kis izgalom. Meséljek egy ilyen esetet? Na jó...

   Szóval az úgy volt, hogy lakkozás közben leesett a munkapadról annak a kávés üvegnek a teteje, melyben a lakkos ecsetet tartom, természetesen mintegy két deci hígító társaságában. Én meg ugye - amekkora barom vagyok - úgy másztam át a kupakért a munkapad alatt, hogy közben - mint Damoklész kardja - ott lebegett a fejem felett (illetve egyszerűen csak rá volt téve a munkapadra) a kupak hiányában nyitott tetejű hígítós üveg. Mikor aztán visszafelé jövet a púpommal a munkapadot alulról meglöktem, lelki szemeimmel már láttam is, amint a két deci hígító ecsetestül a nyakamba borul. Ez amúgy szerencsére nem történt meg.

   Mikor a kábeleimet rendbetettem, akkor úgy gondoltam rá, hogy amit csináltam, az logikus. Te! Hogy ez az érzés milyen gyorsan elmúlt... Már úgy értem annak hatására, hogy egyrészt azóta sem találok semmit, másrészt a mindenféle színes gubancok még csak el sem tűntek az útból.

   Szerencsére nincs okom panaszra, hiszen még öt perc sem kellett hozzá, hogy megkaparintsam ezt a két sárga bigyót. Míg az üres (vagyis az csak egy sárga színű cső) az előbb látott kosárból került elő, addig az UTP kábel az innen nézve lehető legtávolabbi számítógép kábeles dobozból.

   Biztosan hallottam, mikor a polc széléről leesett, de azt azért nem gondoltam volna (bár az előbb se nagyon akart előkerülni), hogy egy ennyire hosszú hármas csavarnak ilyen kiváló rejtőzködési tulajdonságai legyenek.

   Az anyákat úgy állítottam párhuzamosra, hogy egy-egy asztalos szorítóval hozzáfogattam őket a munkapadhoz, és csak miután ezzel megvoltam, akkor húztam meg a még le nem festett 3-as anyát.

   Mivel a festék már nem fogott (bár a cseppecskék még kissé puhák voltak), nekiálltam újra összeállítani a konstrukciót. A csavarok betekergetése közben végig azon járt az eszem, hogy ezt vajon hányszor fogom még szétszedni, mire végre minden egyes eleme a helyére kerül.

   Ide mondjuk még elfért volna némi barna festék, amit végül azért nem kentem fel, mert azzal végképp eltűntettem volna az összeszereléshez ha nem is feltétlenül szükséges, de azért igenis, hogy jóleső feliratokat.