Elektronika 12 típusú, autóba való LED kijelzős óra
(szovjet gyártmány)

Hogy mit keresnek a kishangfalak az éjjeliszekrényemen? Jó, jó, értem én, hogy
nem kérdezted, csak én meg úgy vagyok vele, hogyha nem érdekelne, akkor
most valószínűleg nem ezt a cikket olvasnád. Nos, hogy a lényegre térjek
(bár ez még korántsem a LED-es óráról szól), azért kerültek oda a hangfalak,
mert már napok óta rém sz*rul alszom. Komolyan mondom, hogy az ébredéskori
állapotomhoz képest a lefekvéskori, na az már-már üde és fiatalos! Úgy érzem
(nem csak hallom), hogy valami zúg. Ez lehet hűtő, trafós lámpa, ventilátor,
klíma, vagy bármi, amire (mivel nem az én lakásomban van) semmiféle
ráhatásom sincs. Kínomban épp azt találtam ki megoldásnak, hogy fogom
és elnyomom a zúgást. Mivel a hallott zaj nagyon halk, ezért az elfedéséhez
semmiféle hangerőre sincs szükség. Ez annyira így van, hogy a képen látható
összeállítás is bőven hangosabb volt, mint ami a zúgás elfedéséhez szükséges.
Hogy milyen elemekből áll a rendszer? Nos kezdődik - mint tápegységgel - egy
Tronic töltővel, aminek az USB aljzatához a legegyszerűbb (értsd kijelző nélküli)
trafikáru mp3 lejátszó csatlakozik. Ez utóbbi fejhallgató kimenetére lett rádugva a
két apró hangfal. Bár a kezdeti terveimben még természeti zajok szerepeltek, az első
próbát - az egyszerűség jegyében - zenével ejtettem meg. Na most az ébredés utáni
állapotom leginkább úgy jellemezhetném, hogy egy darab szar érezheti így magát,
melyet egész éjszaka egy lavór fosban áztattak, és ami része nem puhult fel, az
megkeményedett. Ez annyira így volt, hogy úgy éreztem, ma lesz az a nap,
hogy nem fogok kimászni az ágyból. No nem mintha nem tudtam volna,
hanem csak ugye a kedvem... Aztán persze csak ki kellett mennem a
budira, és akkor már hoztam egy kávét is, meg bevettem egy bogyót
a fejfájásomra. Kisvártatva egy Kalmopyrin következett, melyet fél liter
kamilla teával öblítettem le, mondván ezek ketten majd biztosan átsegítenek
azon a különös érzésen, melyet úgy tudnék jellemezni, hogy olyan volt a torkom,
mintha előző este homokot vacsoráztam volna. Bár az alacsony vérnyomásom okán
sosem szoktam délelőtt (mármint enni), de megettem egy almát, hátha csak valami
vitamin fogyott ki belőlem. Majd egy tábla csoki bekebelezésével folytattam a
sort, hátha segít rajtam a benne található boldogsághormon. Mikor már
épp kezdtem volna magam jobban érezni, illetve mikor óvatlanul
kinyitottam a balkonajtót, a következő csúf látvány fogadott.

Illetve ez nem csak úgy egyszerűen látvány volt, mert a szigetelés az ajtó kinyitását
követően esett le. De úgy ám, hogy a mozgásra önkéntelenül odakapjam a fejem.
Na most a fejemben volt egy olyan érzés, mintha tegnap este verekedtem volna,
de nem én kerültem ki az attakból győztesen. Szóval mikor csak úgy egyszerűen,
mondhatni óvatlanul felkaptam a fejem, na az feltette az i-re a pontot. Amúgy én
meg a verekedés? Haragudjak bármennyire is, én ugyan neki nem megyek senkinek.
Egyszerűen csak elásom élve, hogy érezze a törődést. Na most felmászni a létra
tetejére, pláne beverni egy szeget, fejfájósan, magamnak kopogva...
Na ezt a feladatot inkább kicsivel későbbre halasztottam.

Épp mint ahogy azt is, hogy készítsek a mini lejátszóm számára néhány hosszabb
lélegzetvételű természethang felvételt (van rá generátor programom), majd
mp3-ba konvertáljam. Helyette szétszedtem inkább az egész rendszert,
hogy ne legyen útban mikor áthúzom az ágyneműt. Mert ugye amennyit
én az éjszaka izzadtam, az akár az egész ágy cserére is feljogosított volna!

Mivel ezen cikk írásakor éppen ősz volt, szóval közelgett a fűtési szezon, ezért
nem nagyon volt mozgásterem a szétszedendő tárgyakat illetően. Az eheti
terv az itt látható apróságok elpusztítása, akarom mondani bemutatása.
Hogy miért ezekkel a picikkel foglalkozom, mikor vannak nagyobbak is?

Nos azért, mert szándékomban áll odatenni a helyükre ezeket a nagyobbakat, hogy
ne olvadjanak le a cserépkályha tetejéről, mikor majd begyújtok. No persze az
lenne az értelmesebb sorrend, hogy először ezeket mutatom meg, és akkor
nem kellene őket átpakolni, csak ez ugye rám (mármint az értelmes
dolgok megcselekedése), mondhatni nem igazán jellemző.

Hogy a korábban felsoroltak közül melyik összetevő hatott, azt ugyan meg nem
tudnám mondani, azt viszont elárulhatom, hogy utolsó mentsvárként felmerült
bennem az ötlet, hogyha beszkennelem az ultrahangos mosótól balra elterülő
könyvet, majd felrakom a helyére az alsó polcról az apróságokat, akkor ha
sokkal azért nem is, de egy nappal mindenképp sikerülne elodáznom a ma
bemutatásra kerülő óra felboncolását. Aztán ahogy itt álltam, mondhatni
tocsogva a saját határozatlanságomban, egyszer csak felnéztem jobbra.

Az IKEA fiókos szekrényektől balra látható piros hasábon akadt meg a tekintetem.
Azzal szórakoztattam magam (?), hogy megpróbáltam kitalálni, mégis mi lehet.

A fényképalbumoknak ugyan hasonló a színük, csakhogy ezek keskenyebbek, no
meg csillognak is. Aztán ahogy itt álltam, egyszer csak azon kaptam magam, hogy
teljes gőzzel tervezgetem azt a rekeszes tárolót, melyet korábban (ami jelen esetben
hosszú éveket jelent) azért gondoltam ki, hogy szépen rendezetten legyenek benne
a szatyrok. Most épp egy olyan megoldás kezdett bennem körvonalazódni, mint
amit egy kicsit fentebb látunk. Már úgy értem, hogy a CD lemezek tartójához
hasonlatos. Ez persze csak arra volt jó, hogy majd jöhessek vissza
beszúrni a farigcsálós projectről készült cikk linkjét.

Mivel nem sikerült rájönnöm a kis piros doboz nyitjára, így levettem és kinyitottam.
Ha lehet még egyáltalán fokozni a csodálkozásomat, akkor elmondhatom, hogy
ezt én még éltemben nem láttam! Illetve látni biztosan láttam, hiszen nem
szoktam az éj leple alatt ismeretlen tárgyakat elhelyezni a polcaimon
(és remélem más se), de hogy kiesett az eset a tudatomból, az biztos!

Tudom, hogy ez a ló a Ferrari emblémája, de érteni akkor sem értem a dolgot.

Miközben a piros dobozra csodálkoztam, egyszer csak óvatlanul levettem a polcról
ezt a szovjet gyártmányú LED kijelzős órát, ami egészen biztos, hogy autóba való.

Amire elsősorban a tápvezeték fazonjából, másodsorban pedig
a rajta elhelyezett biztosíték foglalatból következtettem.

No meg rá is van írva, hogy 1 ampert eszik 12 voltról.

Az előlapja nemcsak ahhoz képest szép, hogy
szovjet, hanem úgy általában véve is az.

Az neki az ő neve, hogy Elektronika 12
Amúgy nem ez az első, és még csak nem is a második,
de még csak nem is a harmadik szovjet elektronikus óra, melyet szétszedek.

Bár nemcsak ezen a módon lehet beszerelni, de ez a példány csavarozva is volt.

Nem is tudom így hirtelen, hogy volt-e már olyan piktogram amit felismertem.
Az mondjuk biztos, hogy ezt a hármat nem. Ezek amúgy az órát vezérlő
beállító gombokhoz vannak rajzolva. Apróbb homokszem a rendszer
fogaskerekei közt, hogy nem látszanak, ezek a jelek ugyanis lefelé
állnak. Olyan meg egyszerűen nincs, hogy ezeket a jeleket valaki
csak úgy egyszerűen kitapogassa. Na jó. A vakoknak gondolom
sikerül, csak nekik meg mivégre állnának itt, mikor ők ugye meg
nem látják az óra világító számait. Pláne igen ritkán vezetnek autót!

Mivel a plomba ép, így mi leszünk az elsők, akik belenéznek a dobozba.

Ehhez persze előbb még le kell róla húznom azt a ferde részt.

Így ni!

1980 07. havában készült, mikor is a 70 rubeles
ára még igencsak szép summának számított.

Ez a bádoglemezből kivágott csík, ami valamiféle rögzítő funkcióra szolgál,
olyan mérhetetlenül gagyi a maga girbegurbaságával, hogy az már
konkrétan szánalomra méltó. A fehér kör alatt mindeközben
valószínűleg az óra pontosságát beállító trimmerkondi lapul.

Mielőtt még kárt tennék benne, gondoltam kipróbálom. Eredmény persze semmi.
Ezen mondjuk nem volt mit csodálkozni, hiszen hiányzott a házából a biztosíték.
Miután a hiányzó biztosítékot egyszerűen csak kihagytam az áramkörből,
az óra áramfelvétele sajnos továbbra is nulla közelében maradt.

Ezek itt az óra házának elemei.

Ez pedig maga a tartalom.

A nyomtatott áramkör anyaga úgy néz ki (mármint maga a panel), mintha nem
tettek volna elég műgyantát az üvegszálhoz. Szóval azok a kis apró fehér
pontok, azok azért vannak ott, mert kilátszik a panelből az üvegszál.

Miközben a háttérnek bevetett franciakockás papíron
rakosgattam, egyszer csak szétugrott a két panel.

Amin persze nem volt mit csodálkozni, hiszen míg hátulról összetartja őket ez
a néhány átvezetés, addig szemből csak a kijelző panelja áll támasztékul.

A szovjetek szerint egy alkatrész esetében a legfontosabb dolog a gyártás dátuma.
Ezt az elvet odáig voltak képesek fokozni, hogy egyes bigyókon csak ez szerepel.
Tegyük fel bedöglik a képen látható mikrokapcsoló. Hogy kérem a boltban?
Kérek egy 1979-ben készült mikrokapcsolót? Fura dolog ez számomra.

Mondjuk ez a kettéhajtható felépítmény se semmi.

Ez itt az időalap és a tápegység panelja.

Ez pedig az osztólánc és a kijelzők szegmenseit meghajtó tranzisztoroké.

Mondjuk az integrált áramkörökre azért még ők is méltóztattak ráírni a típusukat.

A kapcsoló Isostat rendszerű. A fehér kör a már korábban
említett, az óra pontosságát beállító trimmerkondenzátor.

Amivel ennek a kvarcnak a rezonanciáját tudjuk finomhangolni.
Ez utóbbi alkatrész esetében is szeretném felhívni a figyelmet,
a tokozáson elhelyezett őrülten szószátyár típusmegjelölésre.
Milyen értékű kvarcot szeretnél? Három piros pöttyöset!

A szovjetek még azt is képesek elkövetni az alkatrészeik jelölésénél,
hogy a világ összes többi részén megszokott jelöléssel szemben,
nem írják rá számmal a zéner diódáikra a feszültségértéket.

Ezek itt a LED-es kijelzők. A formájuk ugyan azonos a megszokottal, azonban
a tizedespont a szovjetunióban csak azért is vessző! A tőlük balra látható
csupasz vezetékeknek pedig azért eltérő a színük, mert míg egyes
darabok valami érthetetlen okból kifolyólag ezüstözve
vannak, néhányuk pusztán csak ónozott.

Mivel ez itt épp a tápfeszültség bevezetése, gondoltam itt lesz a hiba.
Amúgy nem, mert azok a zöld pacák nem érintették a mélyebb
vezető réteget, hanem csak enyhe felületi elváltozások.

Miután rájöttem, hogy a hatalmas hűtőbordára szerelt tranyón nem jut át az áram,
majd rövidre zártam, ennek az egyetlen szegmensnek sikerült kigyulladnia. No
persze annyi eszem azért volt, hogy nem a dobozon megadott 12 voltról
járattam az órát, hanem levettem a tápegységemen a feszültséget
a zéner diódán mért 8 volt körüli alacsonyabb értékre.

Ennek a tranzisztornak nem az a hibája, hogy hiányzik a sarkából egy darab, hanem
konkrétan az, hogy keresztben elrepedt. No persze nem a repedésen van a lényeg,
hanem azon, hogy nem csak nem erősíti, de még csak nem is vezeti az áramot.

A tranyó lábain mérhető feszültségekből azt sikerült kikövetkeztetem,
hogy egyrészt ilyen a bekötése, másrészt pedig NPN típusú.

Ezt az orvosi fogóollót (kocher) azért voltam kénytelen bevetni, mert egyrészt
nem fért oda az ujjam a tranyóhoz, másrészt pedig még ha oda is fért volna,
biztosan összemelegedünk, mire ki tudom húzni a panelből
a pákával épp nagyban melegített lábait.

Tisztára olyan, mintha egy kicsit szégyenlősen fordulna a fal felé
a BC550-es tranyó. Mondjuk nincs rajta mit csodálkozni,
hogy megilletődött ebben a fura környezetben.

A nyomógomb egyik állásában nagyon...

...míg a másikban kevésbé világít.

Mivel a fentieken kívül semmi más életjelenséget sem produkált, gondoltam
az időalapot ellenőrizendő ráakasztom a kisebbik oszcilloszkópot. Viszont
mikor hátragurultam a székkel, majd beletrafáltam a mögöttem megbúvó
másikba - a rossz előjel okán - inkább lemondtam a szkóp előcitálásáról.

Bevetettem a szkóp helyett a jelgenerátoromat, amivel bőszen nyomtam pluszban
az áramkörbe mindenhova az impulzusokat, de nem volt semmi eredménye.

Ha csak azt nem vesszük annak, hogy bemelegedett a hűtőborda. A számok viszont
sajnos továbbra is stabilan állnak az órán. Próbáltam az óra áramköreit
lassan csökkenő tápfeszültséggel megzavarni, de nem reagált.

Mivel a 88 óra 80 perc kijelzését már alapból betegesnek ítéltem, ezért feladtam.

Megmutatta magát. Ennyi volt. Mondhatnám, hogy kár érte, mert ugye ha működött
volna, akkor ritka szép pénzt lehetett volna kapni érte egy veterán Zsiguli
találkozón. Így meg ugye csak a helyet fogja foglalni a dobozban.

Mielőtt betettem volna a helyére, kiszedtem ezeket a csavarokat,
nehogy még valami kárt tegyenek nekem a többi kincsemben.

Szegénykét annyira sem becsültem, hogy igazi kötegelőt kapjon a kábelére.

Mikor idáig jutottam, majdnem nekiálltam elkészíteni a természethang felvételeket,
csak aztán eszembe jutott, hogy milyen állapotban voltam a reggeli ébredéskor.
Már ha ébredésnek lehet egyáltalán nevezni azt a kora délelőtti rémálmot.

Na ez az a doboz, melyben ezentúl a szovjet órát fogom őrizni. No persze, ha már
itt volt előttem, természetesen alaposan fel is túrtam a tartalmát. Ez persze nem
sok észre vall, hiszen már megint az volt, hogy - bármi értelmes tevékenység
helyett- csak a kacatjaimat tologattam. Azt viszont sikerült megállnom
(megjegyzem el is csodálkoztam rajta), hogy bármelyiket is megemlítsem.

Míg csak meg nem telik a doboz, kifejezetten jó helye van itt a fásszekrény tetején.
Bevallom őszintén, hogy részemről nagyon nem várom ezt a megtelést.
Már csak azért sem, mert ez az utolsó ilyen méretű dobozom,
ellenben elcsomagolandó kacatból még rengeteg van.

Mondjuk ezek talán még beleférnek a dobozba, de akkor aztán már tényleg megtelt.
Innentől egy olyan bonyolult játék veszi kezdetét, aminek szerintem majd csak jövő
nyáron fogok nekiállni. Szóval van nekem ezekről a dobozokról egy kimutatásom,
melyben az eddig megtelt 14 doboz tartalmát tartom nyilván. Lemegyek ezzel
a táblázattal, valamint a párom laptopjával a pincébe, szétrakom az összes
dobozom tartalmát, kiszedem belőlük a máshová valókat, majd fogom
és újraírom az összes táblázatot. Reményeim szerint ez az akció egy
kicsit nagyobb rendet, no meg néhány üres dobozt fog eredményezni.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.