A cikk kissé zavaros (még ha csak az volna az...) alcímével arra szerettem volna utalni, hogy ha pincei turkálásaim közepette találok még egy bemutatatlan vakut, akkor azt úgy, de úgy megtaposom...
   A helyzet a munkalapon sajnos hiába tűnik gyorsan lerendezhetőnek, ha egyszer mégsem az. Ott van mindjárt balról a PC-be való ventilátor, amivel természetesen nemcsak az a baj, hogy még nem írtam meg a róla szóló szétszedős cikket, hanem egy füst alatt az is, hogy annak bizony be kellene kerülnie a számítógépembe. Mivel az alaplapot féltem, ezért előbb ki kellene próbálnom, hogy működik, illetve a lábkiosztása kompatibilis-e. Mármint ezt a példány (már ha csak meg nem csal az emlékezetem) egy projektorból termeltem ki. A pincében a meglehetős tömegből amúgy azon elvet követve került kiválasztásra, hogy melyik az, aminek még nem kotyog a tengelye. Hogy egy ventilátort a PC-be beszerelni egyszerű? Hát ja, csakhogy nálam ki kell hozzá szerelni a gépet az asztal mögül. Arról a másik feladatról már nem is beszélve, hogy ha már egyszer kiveszem a gépet a helyéről, akkor azt a két memóriamodult is bele kellene pattintanom, amit még meg sem vettem! Ráadásul még a mennyiségüket (gigabájtok) sem döntöttem el. A hátlapi LPT kivezetés természetesen szintén a PC-hez tartozik, s természetesen szintén beépítendő. A VGA kábel viszont a fura talpas monitor kipróbálásához kell, mely projektet - pedig a monitor a talpától eltekintve szabadon elbontható - valamiért szintén veszettül halogatok.
   Mikor még ha csak gondolati síkon is, de már épp kezdtem volna kilábalni a különféle feladataimból, anyám beszólt az előszobából, hogy megy a piacra. Miután tudatosult bennem, hogy péntek van, s nekem is kell a piacról néhány apróság, már indultam is! Vagyis hiába van még reggel, már úgy néz ki, hogy ma sem lesz megcsinálva semmi...

   Viszont végre vettem a szokásos méretűnél jóval nagyobb felületű ragasztóval ellátott akasztót, amit - reményeim szerint legalábbis - már nem fog tudni lehúzni a csempéről a fürdőszobai kádba való csúszásgátló. A két hatalmas csipeszre akkor van szükség, ha valami olyat akasztok a balkon korlátjára, amit nem szeretnék, hogy levigyen a szél. A kerek smirgli egyszerűen csak smirgli, a képen szinte alig látszó áttételes csípőfogóra pedig már nagyon régóta vágytam, csak ha volt, eddig még mindig valami rettenetes áron adták.

   A csipeszeket egyből rápróbáltam a korlátra. Ezek tényleg annyira erősek, hogy nemhogy egy kimosott szőnyeget megtartanak, de ha az nincs alattuk, akkor akár még arra is képesek, hogy lehozzák a korlát öregecske festését, mire fel menten megbántam, hogy nem a két kisebbik csipeszt hoztam el. Ahogy én magamat ismerem, ebből jövő héten két másik, ezeknél lazább csipesz megvásárlása lesz.

   Hogy minden tárgy sorsát rendezzem (már amelyiket és ameddig lehet), a fogót és a smirgliket kitettem az előszobába, hogy majd legyen őket esélyem magammal ragadni. Mármint a mindenképp betervezett ebéd után történő lemenetelemkor. Hogy az apró pincei elmaradások tizenhetedik fejezetét nem a fogó kipofozásával fogom zárni, abban azért reménykedek, mert egy pincei polcra már jó előre odakészítettem valami nálánál sokkalta fontosabbat. Hogy mi az a rettenetesen fontos, azt persze oly könnyedséggel felejtettem el, mintha az lett volna a feladat. Ahogy a pincei helyzetet mostanság látom, a feladat megtalálása már csak azért sem okozhat problémát, mert minden polcon akad belőle, ráadásul mindjárt több is!

   Mikor végre magam elé tettem a vakut, mondván szétszedem, belefényképezek, aztán vagy megmarad egyben, s idővel (remélhetőleg már közvetlenül ebéd után) visszakerül a pincei fotós tematikájú fiókba, vagy elbontom, akkor kissé gyanús lett, hogy anyám odaült a heverőm sarkára, de nem gondoltam semmi rosszra. Mármint egyáltalán nem éreztem úgy, hogy annyira előrehaladott lenne az idő, hogy itt lenne az ebéd ideje. Mit ne mondjak, már megint tévedtem egy nagyot! Persze a kiadós bableves után már nemhogy vakut boncolni nem volt kedvem, de még a pincébe történő lemenetel is elmaradt.
   Mindeközben a rövidke kötöző drótok azért nem a szemetesben végezték, mert a múltkor, mikor előszedtem egy csomó elcsomagolt, összefogatott kábelű hardvert, akkor az elrakásukkor a vezetékeket összefogó drótoknak csak egy részét találtam meg. Most meg majd az lesz, hogy idővel megtelik velük a fiók...

   Mikor a nálunk mindig kiadós ebédből visszatértem, azt mondtam magamnak, hogy olyan nincs, hogy én ezt a cikket legalább el ne nevezzem, be ne számozzam! Erre fel már ennél az olvashatatlan feliratnál elakadtam. Amúgy az van odaírva, hogy elektronika B5-11

   Mióta legutóbb erre jártam, a helyzet annyit változott, hogy miután a rozsdás fogó megtakarításával végeztem, felhoztam a pincéből azt a két merevlemezt, melyek közül az egyik a Compaq PC-be való. Ez némileg összefügg a ventilátor beépítésével, kipróbálásával, ami már csak azért is hátráltat, mert a Compaq PC elbontásának kérdésében valami mérhetetlenül határozatlan vagyok. Az ugyan igaz, hogy miután elbontottam a Pentium processzoros PC-t, valamint a néhai betárcsázó szerveremet is, egyik sem hiányzott, a helyük viszont nagyon is jól jött, de attól még nagyon is fáj szétcsapni egy még jól működő hardvert. Ez persze csak akkor igaz, ha a Compaq PC tényleg jól működik, amit ugye ki kellene próbálnom. Hogy miért nem hozom fel a Compaq PC-t? Nos azért, mert ha ezt megtenném, akkor azzal - mivel nagy, sok helyet foglal - mindenképp foglalkoznom kellene.

   Bár ezt szinte minden fotós témájú boncolás kapcsán elmesélem, de attól még mindig meglepődök rajta, hogy a fényképezéshez kapcsolódó fogalmak az elmúlt évtizedek során milyen mérhetetlenül magas szinten voltak képtelenek akár csak egy kicsit is megérinteni. Magyarán szólva, én egy szót sem értek az egészből...

   Íme egy oldalnézeti kép, amivel zavaros emlékeim szerint azt szerettem volna megmutatni, hogy a vaku úgy nagyjából zsebrádió méretű. Hogy miért nem tettem mellé egy zsebrádiót? Mégis kinek van itt annyi esze?

   A tápfeszültség 6 és 220 V-os meghatározása természetesen nem úgy értendő, hogy a vaku 6-tól 220 V-ig bármekkora feszültségről üzemeltethető, hanem úgy, hogy vagy négy darab 1,5 V-os ceruzaelemről, vagy az apró 220 V-os hálózati adapteréről jár. A 39 rubeles ár a korabeli 17-es árfolyammal felszorozva 663 forintra jön ki, ami első ránézésre számomra nem tűnik soknak.

   Míg a vaku a fényképezőgéphez alapvetően a papucsával csatlakozik (lásd az előző képen), a mechanikai kapcsolódás nem mindig jelent elektromosat is, mely esetekben a fényképezőgéphez ezt az apró dugót is csatlakoztatni kell.

   Ezen a képen azt látjuk, amint a szerző - pusztán játszásiból - a vakut saját magához csatlakoztatta. A vakun a lyuk persze nem ezért, hanem egy másik vakuhoz történő csatlakozás kedvéért van. Mármint a nagyobb fényerő, esetleg a több oldalról történő bevilágítás érdekben a vakuk párhuzamosan köthetők, mikor is egyszerre villannak. Na most ha nem, akkor már megint tévedtem egy nagyot.

   Ez már egy másik nap, s egy másik ebéd utáni délután, mikor is a párom nekiállt babaruhákat válogatni, majd a babákat átöltöztetni is, mire fel még csak esélyem sem volt az alvásra, mely akadályoztatás ha kicsit fájt is, de az utóbbi napokban felgyülemlett teendőim miatt nagyon is jól jött.

   Amennyiben nincs baja, beleforrasztok két szál vezetéket, valamint egy fordított polaritás ellen védő diódát is, majd összeszerelem és elteszem, hogy egy esetleges igény esetén a pincei fiók mélyén lapuljon egy működőképes vaku. Amennyiben nem működik, akkor viszont egyrészt szívfájdalom nélkül elbontom, másrészt figyelni fogom a piacon a vakukat, de megvenni egy újabb példányt már csak akkor fogok, ha egyszerre olcsó és ép, ami mondjuk egy lomos piacon igencsak ritkán előforduló állapot.

   Mivel a trimmer potméternek a piros festékkel egy olyan részét kenték le, ami a forgó résszel együtt elfordul, máshoz viszont nem csatlakozik, így a rögzítő festés ellenére, szó szerint azzal együtt elfordítható. Vagyis a festés ezen a két ponton nemcsak nem rögzít, de még csak nem is jelöl! Mármint azt nem jelöli meg, hogy hol ált a trimmer eredetileg. Hogy az ilyen megoldások a keleti blokk iparára mily emelkedett szinten voltak jellemzők, azt az öregebbje olvasóknak nem igazán kell bizonygatnom.

   A piros festékfolt természetesen a harmadik trimmeren sem ér semmit. De ha egyszer benne volt a leírásban, hogy kell oda, akkor akár használt, akár jó volt valamire, akár nem, oda kellett tenni!
   Nálunk például (Magyar Posta, telefonközpontok) hiába cserélték le a régi fém telefonkonnektort idővel modern műanyagra, ami már nem tudott elrozsdásodni, attól még ha falra szereltük, akkor szabvány szerint be kellett alá építeni egy másfél centi vastag fakarikát, melynek hiányát ellenőrzéskor folyton felhánytorgatták.
   Visszatérve a vakura, bár ezen a képen csak három látszik belőlük, attól még az elektronika négytranzisztoros. Mármint sárga tranyóból ott van elbújva egy másik példány is, mégpedig az MP16B lábai mögött.

   Miután a vaku megkapta a hat voltos tápfeszültségét, sípolni azonban nem volt hajlandó (mármint nem indult el benne az oszcillátor), viszont a P216B az ujjamat megégette, rámértem egy hőmérővel.

   A vaku bontása közben az egyik felmelegített alkatrész úgy megégetett (ez már csak egy ilyen nap volt), hogy fájdalmamban elejtettem a pákát, ami az asztalról lerepülése közben undokul a bokámnak csapódott, majd azzal a lendülettel ki is égette a zoknimat. Ez egy viszonylag új zokni, amit (amúgy mindet) úgy vettem, hogy legalább valahány százalék pamut legyen benne. (ráírva) Mivel a páka épp csak melegétől a zokni azonnal elolvadt, ez szerintem 100 % műanyagból készült.
   Épp mint ahogy az is száz százalék, hogy ha nem megyek rá a pincei nagydarab dolgaim pusztítására, hanem az ilyen apróságokkal foglalkozom, akkor sosem lesz odalent hely. Hej, ha én egyszer azt csinálnám, amit kell...