Miközben az eredeti elképzelésem szerint oly sebesen értem volna vissza a pincébe, hogy közben még csak le sem tettem volna a minap végre bemutatott Miniplexek dobozát az előszobában, az már napok óta díszíti az apró helyiséget. Hogy már kész a papucstartó, valamint nem lóg az esernyők tartójáról a BEAG mikrofonos füles, és még egy ócska ernyőt is szétszedtem, az persze üdvözlendő tény, no de az, hogy még egy olyan apró feladatot is képes vagyok félbehagyni, mint mondjuk valami visszavitele a pincébe, na az azért már szégyen. Hogy az ilyen apró trehányságok (már amelyik apró) mennyire fel tudnak nálam gyűlni, pontosabban szólva idővel mekkora kupit képesek eredményezni, arra kiváló példaként szolgál a következő kép.

   Mert ugye ez a látvány is úgy alakult ki, hogy minden egyes összetevőjére legyintettem egy nagyot, mondván jól meglesznek például a szatyrok a hatalmas papírdobozban, tetejükön a háromágú mennyezeti lámpával. Tovább már nem is sorolom, pedig innentől lefelé van még a padlószintig vagy másfél méternyi rumli.
   Mivel most aztán már tényleg nincs mese (na ja, mintha nem épp nagyban mellébeszélnék...), vagyis el kell kezdenem a maradék rumli felszámolását, nem cicóztam, nem válogattam, hanem azt vettem el a kupacból, ami legfelül volt, majd azzal a lendülettel - mielőtt még meggondolnám magam - egyből kiraktam a lámpát a folyosóra.
   Bár az is egy járható út, hogy mindig csak egyvalamivel foglalkozok (sőt, úgy lenne az igazi), attól én még mindig belekapok valami másba is, ami aztán vagy félbemarad, vagy egésszé kerekedik, esetleg még meg is előzi az elsődleges témát. Most például a Miniplex fúrógépmaradványok elhelyezésébe csaptam bele, bár akár még az is járható út lett volna, hogy egyszerűen csak visszateszem őket oda, mint ahonnan néhány nappal ezelőtt elvettem. Hogy ez végül mégsem így történt, arra már csak az is egy kiváló ok volt, hogy mikor a tűzifás pincében található egyik szép nagy szerszámos fiókban meglátom az ott még valamikor évtizedekkel ezelőtt elhelyezett, amúgy kb. semmire sem jó szovjet gyártmányú Miniplexet, olyankor mindig felmerül bennem a lehetőség, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az igény, miszerint mi lenne, ha méltóztatnék végre azt a bizbaszt is fogni és odatenni a többihez.

   Ebből annyira egyértelműen egy szokásos rózsaszín doboz bevetése lesz, hogy mikor ezt a pincében álmatagon toporogva kimondtam, azonnal felkaptam egy említett színű dobozt, majd kidobtam a folyosóra, egyenesen a mai főtéma lámpa mellé, hogy még csak esélyem se legyen bármelyiküket a pince mélyén felejteni.

   Íme. Hogy a dobozt mégis mi a csudának viszem fel, mikor idelent kell? Nos azért, mert kell rá egy felirat is, különben a Miniplexek soha többé nem kerülnek elő. Hogy van a pincében átlátszó cellux, kés, olló, toll, és még biankó, vagyis üres címke is, az azért nem eredményezte a rózsaszín doboz pincebéli feliratozását, mert az asztal az adott pillanatban még olyan szinten volt elbarikádozva, hogy képtelenség lett volna rajta bármiféle munkát végezni.

   Ami még szintén nem megy, és persze semmi köze sincs a ma bemutatásra kerülő modern csillárhoz, az a bicajomról hiányzó (de csak mert letörött) hátsólámpa visszaszerelése. Bár a bringa KRESZ szerinti kötelező felszereléseit illetően szabálykövetőnek vallom magamat (még külön piros és fehér prizmám is van), addig az ősszel leszakadt hátsólámpa így január elején még mindig az egyik pincemélyi polcon hevert, mely tényállás engem levert. Mármint a lustaságom tudata feküdte meg a gyomromat.
   Ez kérlek annyira így volt (mármint az, hogy lusta voltam), hogy nemhogy idén, de még tavaly ősszel sem barkácsoltam a pincében semmit, pedig mára már tényleg hegyekben állnak a félbehagyott projektek. Mikor már nem bírtam őket nézni, ahelyett, hogy nekiálltam volna legalább a már nagyon előrehaladottakat kifuttatni, inkább berakosgattam őket a szekrénybe.
   Mindeközben sem a pincében magát a bringát, sem már odafent a lakásban ezt a képet nézegetve nem tudtam eldönteni, hogy a lámpát mégis hova szereljem vissza. Mármint úgy vissza, hogy a lámpa az új helyéről lehetőleg ebben az életemben már soha többé ne szakadjon le.

   Ha nem a hátsó csomagtartó felső vonala alá kerül (akár a csomagtartóra, akár a sárvédőre), akkor lehet, hogy a megszokott helyére kerül vissza. Ha nem találok hozzá megfelelő bilincset, akkor lehet, hogy nem az üléscsőre lesz felszerelve, hanem az ülés aljára. Nem is értem, miért nem gyártanak olyan bicikliülést, amibe már eleve bele van építve a lámpa.
   Arról a másik korszakalkotó ötletemről már nem is beszélve, hogy az ülés rugózását össze lehetne (kellene) kombinálni azzal a generátorral (valami olyasmivel, mint amilyen a nyomóslámpában is van), ami a lámpa akkumulátorait töltené.

   Mivel a reggeli begyújtáskor úgy láttam, hogy fent már csak egy napra elegendő aprófa van, így abból is raktam a szatyorba. Hogy a katicás szatyorba nemcsak aprófa került, annak oka az, hogy annyi nem volt előre aprítva, hogy teljesen megtöltse. Vagyis ha valamelyik nap nem szeretnék belefutni az aprófa hiányába, akkor lehetőleg még ma vissza kell jönnöm a pincébe, aprítani egy szokásosan hatalmas adagot, mikor is egy füst alatt a már felmatricázott rózsaszín dobozt is visszahozhatom. Ha még a lámpa maradványai is velem fognak jönni, az szerintem maga lesz a csoda! Az meg pláne, ha még a bicaj is visszakapja a hátsó lámpáját!

   Felfelé jövet elhoztam a postaládából a telefonszámlát, melynek befizetését természetesen össze fogom kombinálni a TB csekk befizetésével, s míg ha azt megírom (ez nálam akár hosszú napokat is igénybe vehet), közben megérkezik a villanyszámla, akkor azzal is. A dobozra meg ugye ki kell nyomtatnom egy címkét.
   Ezek hiába nagyon egyszerű feladatok, mert mikor olyan sok gyűlik fel belőlük, hogy már valósággal elborítva érzem tőlük magamat, olyankor gyakran vesz rajtam erőt az úgymond "le van szarva az egész hóbelevanc" érzése, mire fel inkább nem csinálok semmit. Természetesen azért, nehogy még dühömben valamit elrontsak.

   Miközben az apró lámpával mindössze annyi a dolgom, hogy beleszerkesztek egy, esetleg az elfordulását meggátlandó két csavart, még azt is képes voltam félretenni. Pont mint a nagy sárga dobozba rejtett lépegető mackóbelsőket.

   Ez a kép nem azért kapta a "csoda" nevet, mintha a lámpában bármi csodálatos lenne, hanem azért, mert az egy valóságos csoda, hogy nem felejtettem el lőni róla egy olyan képet, ami a témát a szokásos kaotikus háttér nélkül ábrázolja. Mármint nálam valamiért igencsak gyakran fordul elő, hogy mikor a tematikus bontás oldalra akarok az adott valamiről beszúrni egy bélyegképet, akkor alig találok róla valami felhasználhatót. Mert ugye nagyban még csak-csak elmegy, hogy van a lámpa mellett egy csomó más dolog is, ez azonban a bélyegképen már annyira zavaró, hogy sok esetben már ki sem lehet venni a tulajdonképpeni témát.

   Ez a kép pedig azt mutatja meg, hogy a lámpa használt. Amúgy azért hoztam el (természetesen lomtalanításkor), mert a háromágúsága okán bevethetőnek tűnt a konyhai fénycsőarmatúra helyett, amit végül egy több különféle lámpából összeállított konstrukcióval váltottam ki. Képbe a csillár (mint kiváló s önkéntes szétszedtem alany) pedig úgy került, hogy egyrészt épp ott volt felül, másrészt óvatlanul megemlítettem. Hogy végre ez a valami is elém került, arra az utóbbi volt a komolyabb ok. Mármint azért, mert a minap hozzáadtam a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyak felsorolásához azokat a tételeket, melyek a táblázat említett fülének készítése óta keletkeztek. Vagyis ha nem akarom beírni a már megemlített, de szét még nem szedett oszlopba a csillárt, akkor azt azonnal szét kell szednem, mert ha nem, akkor az nem az elvárt -1, hanem +1 tételt jelent, ami egyértelműen visszalépésnek tekinthető. Na! Akkor hajrá!

   És már álltam is neki kinyomtatni a rózsaszín dobozra felragasztandó címkét, amiből nem tudtam eldönteni, hogy a kisebbik, vagy a nagyobbik passzol a lenti többihez. Vagyis mégiscsak az lesz, hogy a címkét odalent fogom felragasztani.
   Mikor már majdnem feladtam, de csak mert hirtelen nem esett le, hogy az időközben felaprított címkéket magában a HGW dobozában tudom a pincébe úgy levinni, hogy közben nem szóródnak szét, ez hirtelen mégiscsak eszembe jutott.

   Épp mint ahogy az is beugrott, hogy a lámpa kipofozása közben feltöltsem az akkumulátorait. Ekkor hiába nézett ki úgy, hogy már szedem is szét a csillárt, annyira levett a lábamról az ebéd okozta szokásos kajakóma (pedig csak könnyű zöldségleves volt), hogy már megint kidőltem. Ha még a fél tepsi almás rétest is megettem volna, akkor lehet, hogy már a konyhából sem értem volna be! Mikor meg felkeltem, akkor már annyira szét voltam csúszva, hogy csak valami nagyon egyszerű, cserébe alaposan átmozgató feladatot mertem bevállalni, aminek a csillár szétszerelése egyáltalán nem felelt meg.

   Na így lesz a szerzőnél csillárszerelésből tüzelőaprítás, amire amúgy persze már nagyon is szükség volt. Egy kicsit még túl is futottam a betervezett mennyiségen (lásd balra), miközben már a felfelé tartó szatyor is megtelt.
   A kis fekete bútor amúgy nem direkt aprófa tároló (amúgy persze azért lett idetéve), hanem csak megmaradt egy fiókos szekrényke építéséből, mint leeső darab, ami végül közös szerencsénkre éppen idefért.

   Hogy egy adag gyújtósnak való papír is kell, az még nem volt akkora baj, hiszen azt egyszerűen csak át kellett tenni a polcról a szatyornyi aprófa tetejére, de mikor beugrott, hogy ha nem szitálom át a földet, akkor nem ürülnek ki a tepsik, amiket nem tudok az útból eltenni, minek okán nem jutok be az útszóró sós pince mélyén őrizgetett fadarabjaimig, pedig nagyon kéne már egy új ülőke a térdeplőszékre, az a tény nem annyira megfeküdte a gyomromat, mint inkább egyszerűen csak alaposan összekoszolt. Mármint a virágföld szitálása közben annyira poros lettem, hogy a lámpaszerelési tervem nyilvánvaló okból (még a fülemben is állt a por) egy alapos fürdéssé fajult.

   Ahogy itt álltam az asztalom előtt, s épp nagyban azon járt az eszem, hogy az anyagok szétválogatása című projektem után milyen jó helye lesz valamelyik kosárban a lámpából kiszedett, főképp kerek alkatrészeknek, pláne alkalomadtán milyen jól fog esni, hogy azokat nem legyártanom kell, hanem egyszerűen csak egy dobozból elővennem, hirtelen felmerült bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha a szétszerelése után a lámpa alkatrészeit a szokásos módon alaposan elmosogatnám, majd újra összeállítanám. A várható eredményt egyetlen szóban megfogalmazva: Helyszűke!
   Mikor már épp kezdtem volna anyámra morogni, hogy már megint milyen alaposan beebédeltetett, egyszer csak leesett, hogy ma még nem is ettünk! Ennek ellenére én az előbb már olyan szinten álltam (mármint olyan mélyen elmerültem), hogy rácsodálkoztam az óra mutatta 12:01-re, értetlenül állva előtte, hogy mégis miért mutat december elsejét, mikor amúgy január kilencedike van.

   Az ilyen nullához közeli agyi aktivitású állapot hiába nagyszerű alkalom egy lámpa szétszedésére, inkább nekiálltam elültetni a Lidl-ben vett paprikamagokat, de csak mert ahhoz a feladathoz még csavarhúzó sem kellett. Csipesz mondjuk igen, de az sem volt feltétlenül szükséges, épp csak szerettem volna a magokat egy négyzetháló kereszteződéseiben elhelyezni.
   Mikor ezzel az aprócska feladattal végeztem, addigra tényleg elkészült az ebéd, ami után persze (alkalmatlanság okából kifolyólag) már megint nem csináltam semmit. Mivel ha továbbra is ebben a tempóban haladok (pontosabban szólva nem haladok), akkor a következő képen a már kihajtott magokat fogom mutatni, ezért megígértem magamnak, hogy alvás után most aztán már tényleg rámegyek a lámpára.

   Még egy hét sem telt el (számszerűleg mindössze 6 nap), mikor is azt mondtam magamnak, hogy ha nem szedek szét valamit azonnal, akkor legalább fáért menjek le a pincébe, amit aztán összekapcsoltam egyrészt a szemét levitelével, másrészt a minap bemutatott GM számlálók pincéből történt visszahozatalával, amire mindjárt két okom is volt. Míg az egyik okom az volt, hogy a két műszer közül az egyik nem az enyém, addig a másik az, hogy a sajátom sem a pincébe való.

   Hanem konkrétan ide, erre a már kipofozott, vagyis használható apróságokat tartalmazó polcra. Szó szerint nem értem, hogy a két műszert miért csomagoltam el! Talán vitt valamiféle lendület, ami most épp (s amúgy már napok óta) annyira nincs bennem, hogy az még a szokásos lustaságomon is erősen túltesz.

   Amit úgy kell érteni, hogy az utóbbi 6 nap eredményeként mindössze annyit tudok felmutatni, hogy felkerült a pincéből a Panasonic M7-es kamera, valamint egy fordulatszámláló is. A tegnapi teljes teljesítményem pedig mindössze annyi volt, hogy elcsomagoltam a kamera már nem kellő akkumulátorának töltőjét.
   A virtuális világban persze serényen tevékenykedtem, de néhány korábban megírt képek szöveggel cikk linkjeinek rendezése azért nem volt komoly feladat. Egyet mondjuk meg kellett közülük írnom, de a képei azoknak is rég, konkrétan már évek óta készen várták, hogy végre kezdjek velük valamit.

   A mai nap igazándiból az indított be (mármint vett rá, hogy minden lustaságom ellenére mégiscsak szétszedjek valamit), hogy anyám azt mondta, megfejti azt a rejtvényt, aztán már indul is a konyhába elkészíteni ebédre a spenótot és a bundás kenyeret. Ha meg azt legyűröm, akkor ugye már megint kiszáll belőlem az élet. Mármint beáll a szokásos kajakóma.

   Mire fel úgy döntöttem, hogy versenyzek egyet anyámmal. Mármint azt tűztem ki célomul, hogy mire anyám jelzi, hogy kész az ebéd, addigra nekem is el kell készülnöm a lámpa aprításával.
   Bár nehéz szívvel, de végül sikerült úgy döntenem, hogy nekem ez a lámpa márpedig nem kell. Mármint mikor ez a cikk készült, akkor már elkészültem a konyhai lámpával, és már odalent a pincében is minden fényárban úszott.

   A lámpa mindenféle irányokba állítható három ágát egy esetleges igény esetén egyenként is fel lehetne használni, mely tény azt vetíti előre, hogy az alkatrészeit nem fogom kidobni. Amennyiben esetleg mégis, akkor az tőlem szokatlanul nagy teljesítmény lesz!

   Ahogy itt ültem előtte, s csak néztem mélán, egyrészt azon törtem a fejemet, hogy nem lehetne-e kihozni belőle valami mást, másrészt azon, hogy ha anyám nyeri meg a versenyt, akkor milyen hatalmas esély van rá, hogy a lámpa szétszedésének vége holnapra marad.

   Miközben a jobbra látható jólfésült szimbólum a plafont, addig a balra látható esernyőforma a lámpát jelöli. A 0,5 m pedig a lámpa plafontól mért minimális távolságát jelenti.

   Hogy fog-e kelleni bármire is vastag és rugós hálózati kábel, arra szerintem a nem a helyes válasz, ami persze nem fog tudni megakadályozni benne, hogy kedvenc szokásomhoz híven ezt is eltegyem.

   Mivel a konyhai lámpa bekötést eltűntető harangját már megoldottam másból, meg persze ez a fekete már eleve nem passzolt volna a fehér konyhába, így ez az alkatrész is későn jött. Balra amúgy a lámpa plafonról történő lehúzhatóságáért felelős alkatrészt látjuk.

   A hálózati kábel attól rugózik, hogy mellé, innen nézve konkrétan a menetek belső oldalához fröccsöntöttek egy rugót. Kívülről pedig selyem szigetelés került a kábelre. Mivel ez a lámpa felett van, így már csak a lámpa fényétől sem látszik (no meg amúgy is fent van), úgyhogy a selyemburkolatnak biztosan sok értelme volt.
   Amit a menetek között látunk, az a masszív zsinór felel a lámpa plafontól mért távolságáért. Mármint az tarja meg a lámpát, s amúgy az előző képen látható alkatrészbe tekeredik bele, valami spéci, de mára már nem működő racsnis megoldással.

   Ezek az alkatrészek tulajdonképpen lehet, hogy nem is jöttek késve. Mármint most így hirtelen fogalmam sincs róla, hogy ez a lámpa a konyhai fénycsőarmatúra átberhelése előtt érkezett-e, vagy már valamikor utána. Szóval nemcsak a cikkek vannak az időben összevissza, de mára már maga a szerző is rég összezavarodott.

   A foglalat csavaros szorítójába bekötött vezeték vége ónozva volt. Erre a helyre mondjuk nem való az ón, mert az csak úgy magától, a hő hatására pedig pláne megfolyik! Mondjuk ha össze voltak tekerve szorosra az elemi szálak, és csak vékonyan voltak befuttatva ónnal, akkor még elmegy, de amúgy ide egyértelműen vagy érvéghüvely kell, vagy olyan szorító, ami rugós, de ha nem, akkor minimum kell egy fémlapocska a csavar vége és a drót közé, különben a csavar vége a képen látható módon beleváj a drótba, de szerencsétlen esetben akár még át is vághatja.

   Mivel egy ilyen foglalat ára 1.000 forint körül van, a lámpában meg ugye mindjárt három is volt, már csak ezekért is megérte elhozni. Hogy ezek soha semmibe nem lesznek beépítve? Most mondd már... Ahány ilyen státuszú tárgyam nekem van, ez a három már nem oszt, nem szoroz. Mondom persze ezt egészen addig, míg le nem érek velük a pincébe, ahol is nem fogom tudni őket betenni a csilláralkatrészes dobozba, mert ugye az mára már rég megtelt!

   Ez a kép a lámpa alkatrészeiről már a csapban készült. Vagyis én győztem, hiszen anyám még nem szólt be a konyhából, hogy kész az ebéd. Itt aztán némi logisztikai feladat következett.

   Mikor már majdnem nekiálltam mosogatni, konkrétan rá volt eresztve a csapban az alkatrészekre a melegvíz, egyrészt kiderült, hogy pisilnem kell (a csorgó víz hatása ugye), másrészt előtte kezet is kellett mosnom, mert a lámpa alkatrészei még finoman szólva sem voltak tiszták. Aztán persze egyrészt újra kezet kellett mosnom, másrészt a budiról visszafelé jöttömben megláttam, hogy ezt a részt valahogy még elfelejtettem szétszedni.

   Ebben a matricában az a poén, hogy ez a mennyezetnél található kötést lezáró harang belsejébe volt beleragasztva. Vagyis az, hogy ezt valaki a felszerelés után elolvassa, mondhatni meglehetősen esélytelen.

   Mikor már egy perce tekergettem a jobbra látható gyűrűt, kezdett gyanús lenni, hogy az valószínűleg nem is menetes. Amúgy tényleg nem az, mire fel kénytelen voltam a helyéről lefeszegetni.

   Mivel hibás, így épp csak eljátszottam a megmentésének gondolatával, aztán már szórtam is szét az alkatrészeit. Mármint míg egyes elemek a csapba, addig mások egyből a kukába kerültek.

   Például ez a zsíros rugó egyértelműen a kukába való. Hogy mikor majd rugólemezre támad szükségem, nem fogok sírni, azt abból tudom, hogy a pincei rugós doboz még véletlenül sem nevezhető üresnek.

   Amúgy valami okból ezekbe a körmökbe nem akadt bele a kettővel ezelőtti képen látható fekete gyűrű, mire fel a lámpa idővel valószínűleg magától visszakúszott, ameddig csak tudott.

   Hogy a képen látható kamerát el fogom bontani, az nekem valamiért annyira fáj... Nem tudom, hogy a korszak letűnte, vagy inkább a valaha kincsnek számító készülék elértéktelenedése, esetleg a hozzáfűződő emlékek miatt.

   Mikor már majdnem elfelejtkeztem a lámpa alkatrészeihez szükséges piros kosárról, hirtelen mégiscsak eszembe jutott, s már borítottam is tartalmukat a rekamiéra. Anyámat amúgy nem kihasználom, mert ő nagyon is szereti a zoknikat párosítani, s ha olyanja van, még meg is számolja őket!

   Mivel ehhez keresztül kellene őket lendítenem a fürdőszobán, a lámpa még vizes alkatrészei nem egyből, hanem majd a kád szélének érintésével kerülnek a szép piros kosárba.

   Öblítés előtt pedig a csap szélére. Amúgy ha valakiben felmerült az a kérdés, miszerint a ricnis belső peremű tárcsa be tud-e keveredni a dugó helyére, mégpedig úgy, hogy kerül bele nehezéknek egy hatalmas 8-as alátét is, a válaszom igen.

   Épp mint ahogy arra a kérdésre is, hogy miközben én a kád innen nézve bal szélén ülök, a kádba beguruló csődarab (lásd jobbra) képes-e elkószálni a kád beejtéssel átellenes végébe, miközben srr srr srr hangokat hallat, amivel persze a frászt hozta a szerzőre.

   Végül ahogy volt, a kosárnyi alkatrészt feltettem a tűzifás szekrény tetejére, s ahogy magamat ismerem, mire rájövök, hogy ott maradtak, addigra úgy, de úgy meg lesznek száradva...

   A minap, mivel máshoz nem volt kedvem, elgondolkodtam a csavarmániámon, ami valószínűleg onnan eredeztethető, hogy még valamikor tizenéves koromban az összes csavarom simán belefért egy nagy lapos kék dobozba, aminek még az alja is kilátszott tőlük. Vagyis mikor valamit össze szerettem volna csavarozni, akkor nem annyira a megfelelő csavart volt esélyem megtalálni, mint inkább az volt valószínű, hogy az igényeimet kell a meglévő készlethez igazítanom. Ez persze ma már nem így van, de attól még a csavargyűjtögetés - mint hobbi - valószínűleg már örökre megmarad...