Mikor a pénteki piacról hazafelé jöttem, s épp nagyban azon merengtem, hogy hiába áll rá a szemem a magnókra, nem látok semmi érdekes típust, majdnem nem láttam meg magam előtt ezt az úttorlaszt. (ennyit a figyelmességemről) Mármint a nyári forróságban annyira elbambultam. Ahogy itt megálltam (mert ugye tovább menni nem igazán lett volna tanácsos), egyszer csak megéreztem, hogy valami furát látok, épp csak nem jöttem rá, hogy mit. Mikor másnap megint erre jöttem, akkor viszont már annak ellenére beugrott, hogy egy kissé kivoltam. Mármint több kilométernyi defektes kerékkel történő tekeréstől. A képben amúgy az az érdekes, hogy amin épp megyek, az egy kerékpárút. Vagyis a melósok majd szedhetik szét a szegélykőrendszert, merthogy kimaradt belőle a lejárat. Ez már csak azért is fura, mert mostanában akkor is csinálnak lejtőt, ha nem kerékpárút, csak akkor ugye a banyatanknak, meg a babakocsinak készül.
   Rátérve végre ha még nem is a magnóra, de legalább már a bicikli defektjére, az engem azért annyira nem zavar, hogy megálljak, csakhogy most valami okból egyből összegyűrődött a belső. Mármint még a külsőn belül, aminek az lett a következménye, hogy mikor a kerék a fordulatban a púphoz ért, mintha feljebb löktek volna három centivel. Az meg ugye az én derekamnak nagyon nem barátja, pláne kerékfordulatonként, pláne több kilométeren át.

   Hogy a gumiba mi ment bele, azt az út szélén persze nem tudtam kideríteni. (amúgy nem is éreztem rá késztetést) A belsőn a fehér sávokat szigszalag alkotja, amit azért tekertem rá a külső gumira, hogy legalább a gumiszerelés idejére összefogja a belsővel. Mármint az én kerekeimen úgy néz ki a gumi, hogy a külsőben van egy másik külső, csak már a drótfalctól megszabadított, és még a belsőre is ráadtam egy másik belsőt. Vagyis a defektet okozó valaminek két plusz gumiréteget is át kellett tudnia szúrni, mire a belsőhöz odaért. Elvágni a belsőt egy olyan késsel sikerült, amit a bicikli szerszámtáskájában találtam. Szerszám persze nem volt benne semmi. Mármint a szerszámtáskában csak egy kötöződrótnak való LAN kábel, egy sárga szatyor (ha valami sok kis apróságot találnék), valamint egy munka közben letörő nyelű kiskés volt, amit még akkor tettem oda, mikor slagra vadásztam. Mármint az itthoni slagot megtoldandó, hoztam egy néhány méteres darabot egy korábbi lomtalanításkor.

   Lényeg a lényeg, ha nehezen is, de végre hazaértem a magnóval, amit a Bosnyák téri lomis piacon nemcsak azért vettem meg, mert egy kicsit magnómániás vagyok, hanem azért is, mert ez a készülék egy kimondottan különleges darab. Ez ráadásul nemcsak az elfordítva elhelyezett kazettafészekre, a készülék csak magnóságára (mármint nincs benne rádió), de egyben a kezelés furcsaságára is vonatkozik.
   Hogy ez a készülék mennyire ritka, azt kitűnően bizonyítja, hogy az interneten szinte semmit sem találni róla. Az egyik legjobb forrás még az a szovjet (mára persze már orosz) oldal volt, amin a tulaj az apjától 1975-ben kapott ugyanilyen magnóról mesélt. Apró érdekesség, hogy mikor a magnóban elkopott a fej, s azt kicserélte, akkor a Videotont 3D12N fejről úgy írt, hogy az hazai. Gondolom zsákszámra szállíthattuk a szovjetunióba. Akarom mondani, milyen furcsa már, hogy miközben én már hosszú hetek óta azon nyafogok (persze csak magamban), hogy a piac nem dob fel semmi érdekességet, egyszer csak hopp, már ott is van előttem egy ilyen kis csoda.

   Ezt a táblácskát csak azért fényképeztem le, hogy majd odafent a lakásban legyen a cikket mi alapján elneveznem. Mármint ez a magnó egészen addig biztosan nem mehet fel, míg csak a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött kacatok tömegét az utolsó szálig le nem tudom! Mondjuk már csak egy porszívóból bontott panel van hátra, de amilyen kitűnő halogató vagyok, annak legyűrésére is hosszú napjaim fognak rámenni. A kép amúgy annak ellenére lett homályos, hogy mivel ennyire közelre vakuzni nem lehet (mert becsillan), a kezemet magához a fotózott tárgyhoz támasztottam ki, mondván úgy azért csak nem mozdul már be. Hát de!

   Ez a kép úgy került ide, hogy a Blaupunkt Marimba táskarádió pincebéli fotózásának ez volt a záróképe, amit azért hagytam rajta a kártyán, hogy a fényképezőgép a képeket ne újra egytől kezdje számozni. Ezt amúgy azért teszi, mert kimerült, illetve tönkrement benne a belső akkumulátor, amit a mélyen lévősége okán nem tudtam, vagy mondom inkább úgy, hogy nem mertem kicserélni.

   A belsőt nem én tartottam ferdén, hanem az némi pumpálás után magától állt be ilyen ferde szögbe. Vagyis tisztára úgy nézett ki, mintha egy olyan kerékhez készült volna, aminek nem a közepén van a lyuk. Ez amúgy csak azért volt, mert a gumi sokat állt a dobozában (már vagy két éve nem volt defektem), természetesen feltekert állapotban. Mire előszedtem néhány, a gumi felszereléséhez szükséges szerszámot, addigra a belső szépen kirúgta magát.

   A magnó pedig a már megszokott módon kissé hiányos. Mármint úgy értem a megszokottat, hogy mire egy készülék eléri az ötven éves kort, addigra már csak egészen ritka esetekben fordul elő, hogy még minden alkatrésze megvan. Ennek speciel a teleptartó fedele hiányzik, meg a kazetta ajtaja. Amolyan kissé gyanús momentumként a potméterek gombjai durván lógnak, mire fel már álltam is neki a magnót szétszedni. Most persze még csak azért, hogy lássam, megvan-e egyáltalán a belseje, vagy sikerült vennem egy üres dobozt.

   Miközben a doboz nem üres, ránézésre megvan benne minden, a potmétereket tartó műszaki részlet a műanyag házról leszakadt. Ez szerintem javítható lesz, épp csak kell egy hosszabb csavar, meg persze a letörött csődarabot is fel kell fúrjam.

   Bár a dobgép paneljának bemutatója lett volna az értelmesebb választás, én ahogy azt már csak szoktam, ismét elkalandoztam. Mármint a Maja pincébe történő levitelekor egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy fel ne hozzam helyette a még csak minap vásárolt SANYO magnót. A léc ugyan rezgett, hogy inkább a Tesla hangfalakat választom, azok azonban az útszórós sós pince mélyén a magnónál kevésbé voltak útban. Aztán persze ott volt még oknak az is, hogy a tűzifás pince felszabadítása némi prioritást élvez, az ugyanis ha nem szabad, akkor nem tudok odalent barkácsolni. Márpedig farigcsálós projektből az utóbbi néhány évben igencsak sokat tettem félre, melyek letudása már nagyon is időszerű lenne. Ez persze - mint megállapítás - az összes általam hanyagolt témára vonatkozik.

   Például arra is, hogy bár a Maja magnót levittem, a piros fúrógép még mindig idefent van, mire fel amolyan átmozgatásomul a cipős dobozzal együtt levittem, majd a pincei rumli újbóli megtekintése után, komoly lelkesedéssel vetettem rá magam a magnóra. No nem mintha amúgy nem érdekelt volna...

   Mint amolyan újabb apró meglepetés, ez a magnó, bár a mérete okán simán beleférne, csak magnó. Mármint nincs benne rádió. Hogy ezt most írom le másodszorra? Na ja, csak közben amennyi idő eltelt...

   Ami ennek a magnónak igazi különlegessége, az a mechanikát vezérlő egy szem gomb kialakítása. Mutattam már tolókaros, tológombos, tekerőgombos megoldást, meg persze nyomógombosat is, de ilyen furát még soha sehol nem láttam, ezt a gombot ugyanis tolni is lehet, meg nyomni is. Ha itt a gomb, akkor a magnó mechanikája stop állásban van.

   Ez a gomb, ez kérlek nem szép, hanem ez egyenesen gyönyörű! Mivel ezt csak egyszer kell megcsinálni ilyenre, aztán már ontja magából a fröccsgép (ami alatt nem a bort szódával keverő csapost kell érteni), számomra érthetetlen, hogyan gyárthatott bárki is csúnya gombot. Ékes példa a csúnyaságra mondjuk a minap boncolt Maja magnó piros power gombja, mi inkább karikatúra, mint egy gomb.

   A kazettás magnók már-már elmaradhatatlan alkatrésze a beépített electret mikrofon, amit a gyártók valami okból előszeretettel hívnak kondenzátor mikrofonnak, pedig a két rendszer működési elvének még csak köze sincs egymáshoz! Már ha csak azt nem vesszük közösnek, hogy mindkettőben szokatlanul könnyű membrán van.

   Van a magnó oldalán tápcsatlakozó, egy 3,5-ös mono jack a fülesnek, valamint egy kisebb és egy nagyobb lyuk a kétlábú távkapcsolós mikrofonnak. A jobbra látható kapcsoló pedig a felvételi közbeni visszahallgatás hangerejét szabályozza.

   Ezt a táblát nem azért fényképeztem le újra, mert az előző kép életlenre sikeredett, hanem mert csak most szúrtam ki rajta, hogy a készülék nem 220, hanem 120 voltos. Ez persze csak akkor igaz, ha még az eredeti trafó van benne.

   A teleptartóban ugyan akad néhány kósza karcolás, de ezt a magnót vagy nem elemekről használták, vagy ha mégis, akkor annyira rendes gazdája volt, hogy az elemeket sosem hagyta bent elrohadásig, ami az általam eddig látott teleptartók állaga alapján mondhatni igencsak ritka emberi tulajdonság.

   Mivel ez a magnó 1975-ben készült (vagy valamikor akkortájt), a szétszedése pillanatában pedig az Úr 2022. évét írtuk, így az elmúlt 47 év alatt az arra hajlamos részleteknek bőven volt idejük a megroggyanásra.

   Egyszer volt egy ehhez kissé hasonló vezérlésű, azóta sem látott magnóm. Azon is egy kar volt, de azt csak jobbra s balra lehetett tolni. Amolyan női táskába illő, lekerekített vonalú szerkezet volt, mondhatni különös formavilággal. Mármint egy kazettás magnó szemből nézve viszonylag ritkán négyzet alakú. Az említett magnót emlékeim szerint Csirke nevű haverommal cseréltem valami motorhoz való apró alkatrészért, majd a seregben maradt az egyik katonatársamnál. Az volt a hibája (mármint még a megszerzésekor, mert ugye miért lenne jó bármi is), hogy elkopott benne a vezérlőkar azon felülete, ami az apró mechanika alkatrészeit tologatta. Mivel méretileg az állt hozzá legközelebb, az új vezérlőkart egy biciklihez való szerszámkulcsból készítettem el. Felvenni már nem lehetett vele, ami már csak azért sem volt baj, mert olyan magnót egy laktanyába bevinni amúgy is tilos volt. (no nem mintha a hangosító helyiségben nem lett volna belőle) Én unaloműzésre használtam. Mármint nagyon unalmas volt a munkaidőt az Alagi rádiótechnikai gyárban egy olyan asztalnál ülve tölteni, ami olyan széles volt, hogy a másik ember ahhoz már túl távol volt tőlem, hogy munka közben beszélgetni tudjunk. Sok kazettám mondjuk nem volt a magnóhoz, azokat azonban unásig hallgattam.
   Apró kedves történet, hogy az egyik kazetta Herbie Hancock Rockit című albumát tartalmazta, ami mondjuk konkrétan nem létezik. Mármint valaha néhány a Rockithoz hasonló stílusú számot - úgy félórás időintervallumban - a rádió mint Herbie Hancock albumot adott le, ráadásul kétszer is. Ezek a zenék akkor olyan szinten tértek el a mainstreamtől, hogy az egyik kolléganő azokat meghallva jóindulatúan jelezte, hogy ha beteg a magnóm, akkor van itt egy kolléga aki meg tudja nekem javítani.

   A magnó szíja nemhogy lapos, de még laza is. Mivel ez a múltkor egyszer már sikerült, a mára már csak nehezen, vagy konkrétan beszerezhetetlen lapos szíjat egy kör keresztmetszetűvel fogom pótolni.

   A potméterek rögzítésének javítására pedig pláne rá kell mennem, mert azok gombjai ennyire lógva kezelhetetlenek. Ez annyira igaz, hogy a korábban mutatott gombot nem is akartam a helyéről levenni, csak mikor megtoltam, akkor undokul egyből leesett.

   Azt mondjuk nem állítanám, hogy ezek az alkatrészek még az örökkévalóságnak készültek, az azonban biztos, hogy a maiaknál jóval strapabíróbbak. Mondhatni a hetvenes években a gyárakban még csak egészen alacsony fokozaton üzemelt a tervezett élettartamot meghatározó osztály.

   A piros nyilak által mutatott csavarfejekkel nemcsak az a baj, hogy van előttük egy lemez, de már eleve a doboz oldala miatt is hozzáférhetetlenek. Vagyis olyan nincs, hogy a mechanika dobozból történő kivételét megússzam.

   Azt ugyan nem állítanám, hogy magnómechanika ügyben sokat látottnak vagyok nevezhető, de néhány furcsaságot azért már láttam. Ilyen érdekes meghajtási rendszert viszont még nem!

   A szíjat a szalaghúzó tengelyre szerelt tárcsa hajtja meg, ami aztán a felcsévélő orsót egy csúszókuplungon, a visszacsévélőt pedig a szíjat gumigörgőnek használva forgatja. Míg visszapörgetés állásban nincs csúszókuplung, addig előrepörgetés állásban azt egy alulról érkező nyomás jórészt kiiktatja.
   Hogy a képen látható alkatrészek közül melyik szorult? Mind! Kivéve persze az ékszíjat, mert az laza volt, mire fel ahelyett is túrhattam egy másikat. Mármint a lendkereket meghajtó szíj ekkor már le volt cserélve, csak mivel a felcsévélő orsó nem forgott, még a próbakazettát sem mertem a magnóba beletenni.

   A szalagtovábbító görgő még kilátszik a vasoxid alól, a fej pedig még nem kopott teljesen tropára. A kissé jobbra és fent látható szalagfeszesség érzékelő fehér kar csapágyazásába (lásd a kombinált fej alatt a tengelyt zéger gyűrűvel biztosítva) viszont belenőtt a zsír, ami egy egészen különös hibát okozott. Mármint ha csak úgy egyszerűen lejátszásra kapcsoltam, akkor a mechanika azonnal kikapcsolt, viszont ha a gombot legalább egy másodpercig kézzel megnyomva tartottam, akkor már nem ugrott vissza.

   Ahhoz képest, hogy ez a magnó egy nagyon egyszerű szerkezet, és még csak a bele sem lógott ki nagyon, rengeteg részét megmorogtam. Volt, hogy ezt okkal tettem, és persze olyan is, hogy ok nélkül, illetve az én bénázásom volt az ok.

   Például az eredeti laposnál kövérebb szíj hozzáért a panelből kilógó elkóhoz. Aztán ahányszor csak a mechanikát megbillentettem, a felvételgomb működtette mechanika mindig szétakadt. A mechanikát innen hátulról tartó csavar pedig többször is úgy beleesett a magnóba, hogy alig bírtam belőle kirázni!

   Miközben a tranzisztorok lábai a panelba vannak forrasztva, azt a mechanikáról úgy hajtottam fel 90 fokos szögben, hogy tiszta csoda, hogy a lábak a helyükről nem szakadtak ki.

   Mikor a felcsévélő orsó (konkrétan ez) a tengelyének tisztítása után is folyton megállt, rámentem a hiba okának további felderítésére, ami meglepő módon az volt, hogy a csavar alatti alátét túlzottan tapadt az orsózótüske tetejéhez, mire fel mérgemben bezsíroztam. Mikor már majdnem jó volt, de azért még mindig nem, a háttérben csak homályosan látható kör keresztmetszetű szíjat is kicseréltem. Mivel csak olyan volt készleten, speciel egy négyzet keresztmetszetűre, mire fel mindkét irányú gyorspörgetés azonnal megjavult.

   A készülékből kimaradt egy forrasztófül, az őt eredetileg tartó csavar (ez igazándiból nem, hiszen hosszabbra cseréltem), egy a vázról letörött műanyag darabka, valamint az elszakadt szíj.

   Ami még szintén kimaradt, pedig amúgy nagyon is szokásom, az a készülék elmosogatása. Mivel kicsi rá az esély, hogy ezt a magnót újra elővegyem, ezért a trehányságomért valószínűleg sosem fogom magamtól megkapni a beosztásomat.

   Mármint azért szerencsére, mert elfelejtettem lefényképezni ezt a talán még sosem látott fazonú tápaljzatot. Mivel a megszokott borotvacsatlakozónál jóval kisebb, gondoltam belepróbálom azt a szintén kicsi dugójú kábelt, ami a Harkov villanyborotvából maradt meg. Jelentem jó bele! A hálózathoz persze ettől még nem mertem a magnót csatlakoztatni, mert ugye ha valóban 120 voltos, akkor ez nagyon nem használna neki. No nem mintha a leégés egy már amúgy sem használható, mármint 120 voltos trafó esetében bármit is számítana...