Hogy mennyire megtervezettek a napjaim? Nos azt kell mondjam, hogy úgy általában véve semennyire. Hogy ezt miért árultam el? Nos azért, mert a tegnap estét (vagy legalábbis egy részét) azzal töltöttem, hogy sorba szedtem a mai napi teendőimet. Ez ugyan az este valamiért még egy nagyszerű ötletnek tűnt, csakhogy másnap reggelre már nem maradt meg belőle semmi. Ezt úgy értsd, hogy mire idáig, vagyis a pincében stílusosan a fáspolcon elhelyezett fadobozos csengőig eljutottam, addigra már egy csomó minden történt, kivéve talán azokat az eseményeket, amiket ugye még tegnap este mára beterveztem.

   No nem az elvégezni tervezett feladatok bonyolultsága, ezért kerülgetése volt az ok, hanem az, hogy másnap reggelre semmi sem maradt meg belőlük a fejemben. Na ezért voltam kénytelen nekiállni olyan feladatoknak, mint mondjuk leszüretelni a beérett egy szem paradicsomot.

   Ahogy a fele idei terméssel az ablaktól eltávolodtam, egyszer csak kiszúrtam azt a valamit a szék lába alatt. Komolyan mondom, hogy ahogy itt álltam, egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy az meg mégis mi lehet. Persze nem volt benne semmi varázslat, mindössze a borítójából ki, meg úgy egyáltalán szétesett Rádiótechnika évkönyvet szorítottam le a székkel a megragasztása után. Ebben talán nem is az az érdekes, hogy egy hét alatt simán elfelejtkeztem róla, hanem az, hogy mégis hogy a csudába maradhatott ez itt egy egész hétig, pláne mindenféle feltűnés nélkül! Szóval csak álltam és néztem...

   Ezek ketten meg engem néztek. Ezek úgy kerültek ide, hogy a párom egy kissé átrendezte a szobát (szerinte értelmesen), minek következtében a háttámla párnám a legeldugottabb sarokból került elő, ahol is megtaláltam a kisebbik, sajnos mára már folyton leeresztő felfújható ágyat, amit amúgy szintén szét szeretnék szerelni. Hogy a szintén, vagyis a többes szám mégis mi másra vonatkozik, az persze már nem jutott eszembe, pedig tegnap este még olyan szépen összeállt a kép...

   Ez egy olyan növény, ami ha lassan is, de azért idővel képes elmenni az adott pozíciójából. Miközben át, illetve szétültettem (lásd jobbra lent a már elhagyott csonkját), a még tegnap este mára megálmodott szétszedési terveim felidézését hagyva a francba, azon kezdtem el törni a fejem, hogy ebédre mit álmodtam meg. Legalább innék, vagy valami... Már úgy értem azért, mert ez is csak úgy sikerült (mármint a felidézés), hogy kimentem a konyhába és benéztem a hűtőbe, ahol is egy alufóliával letakart tepsi látványa fogadott.

   Így nézett ki a hús mielőtt letakartam volna. Ez amúgy nincs kész, vagyis ez még nyers. A fura sárgás színét onnan kapta, hogy nem sima, hanem már fűszeres zsírral öntöttem nyakon, amit az ezt megelőzően sütött oldalasról mentettem le.
   Ez itt amúgy lapocka, egyben, de rettenetesen, konkrétan az összes szögből és oldaláról megszurkálva, hogy belülre is jusson a saját készítésű pácból. Hogy miből volt a pác? Azt kell mondjam, hogy egy kissé átgondolatlanul tettem bele mindent, ami csak a konyhában a kezembe akadt.

   Ez ugyanaz a hús mint amit az előbbi képen láttunk, csak egy napnyi pácolódás, valamint negyed napnyi szuvidálás, majd az azt követő egy órányi sülés, és persze felszeletelés után. Hagytam hűlni, s miután a zsír már alig akart folyni a tepsiben, mondhatni letakartam vele a hússzeleteket.
   Az ízéről annyit, hogy ha frissen melegében kenyérrel rossz nem is volt, de érezhetően eltoltam a fűszerezését. Másnap hidegen kenyérrel ez még jobban előjött. Viszont néhány nap múlva, mikor a mindennapi dézsmálásaim hatására az egészből már csak két szeletnyi hús maradt, amit felmelegítettem és krumplipürével fogyasztottam el, na akkor már azt kellett rá mondanom, hogy én ilyen finom sült húst talán még életemben nem ettem! Ez annyira így volt, hogy a maradék szafthoz simán elfogyott az a második adag krumplipüré is, amit amúgy a másnapi paprikás lisztben sült halhoz akartam félretenni.

   Hogy mivel ment el a délelőtt? Természetesen semmittevéssel és nézelődéssel. Ezt a fát például azért néztem érdeklődve, hogy vajon lett-e valami baja a hajnali vihartól, mikor is olyan szögben láttam megdőlve, aminek komolyan örültem, hogy nem felém teszi. Aztán persze rájöttem, hogy amit hajlongani láttam, az a része mondjuk megmaradt, a közepe viszont hiányzik.

   Ezt a helyzetet mindenképp le kellett mennem közelebbről is megszemlélni, mely tettem amolyan melléktermékeként eljutottam végre a pincébe, ahol is a látvány hatására elkezdtek beugrani a még tegnap délután betervezett mindenfélék.

   Hogy aztán a nagyszerű tervekből mindössze annyi lett, hogy felhoztam a polcról ezt a csengőt, ahhoz azon kívül, hogy ez rám valahogy annyira jellemző, nincs is mit hozzáfűznöm.
   Magáról a csengőről annyit, hogy ezt a Bosnyák téri piacon vettem, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy ezt (mármint a megvásárlását) csak akkor tehetem meg, ha záros határidőn belül szét is szedem.
   Hogy mégis minek vettem meg? Nos azért, mert ugye egyrészt érték, másrészt érdekesség. Az értéket úgy kell érteni, hogy ez valószínűleg egy még a múltszázad elejéről származó csengő, amit ha a piacon nem kel el, akkor még képes lett volna az eladó egyszerűen kidobni. Amúgy meg mit nekem az a 200 forint?

   Szedtem már szét csengőket, s azok között régebbi darabok is voltak, de azoknak mind bakelitből volt a házuk. Ez meg ugye fa, ami vagy régebbi eredetre utal, vagy csak arra, hogy ahol ez a példány készült, ott olcsóbb, pláne elérhetőbb volt a fa, mint a bakelit.

   A három különböző feladatra három különböző méretű csavar lett bevetve, mely látvány hatására bármelyik mai olcsósító szakemberben automatikusan megindul az egységesítésre történő törekvés.
   A tekercselést alkotó rézhuzalról nem tudtam eldönteni, hogy az csak selyem, vagy lakk plusz selyem szigetelésű. Persze biztosan sikerült volna, csak nem akartam belebarmolni azzal, hogy kicsenek belőle egy centit.

   A működési elv azonos a modern csengőével, csak az alkatrészek fazonja más, de még az is csak annyira, amennyire a fa alaplemez - mint hordozófelület - ezt mindenképp megköveteli.
   Na jó, annyi különbség azért van, hogy míg a bakelitházas csengők esetében minden a fedélbe van beszerelve, addig jelen esetben épp fordítva, vagyis az alaplap a hordozó.
   Azt kell mondjam, hogy logikailag ez az utóbbi a helyes megoldás, mert így a csengő hangjának beállításához nem az egész csengőt kell a helyéről leszerelni (hogy egyáltalán belelássunk), hanem elég csak levenni róla a tetejét.

   Gondoltam vetek egy pillantást ebbe a vegyes tartalmú, látványosan bontott alkatrészeket tartalmazó dobozba, hátha akad benne valami olyan, ami megfelelne a csengőre az eredeti harangja helyett.

   Természetesen szó sincs róla, hogy hibátlan lenne, azonban ha nem én pótolom rá a harangot épp az imént, pláne nem tudnám, hogy az nem is oly rég még a zenedoboz egyik oldala volt, akkor simán eredetinek nézném a konstrukciót.

   Ha le nem is szedtem, de azért benéztem alá, hátha oda van rejtve a gyártó neve, de nem láttam a mélyben semmi érdekeset. Aztán még azon is elmerengtem, hogy vajon él-e még az az ember, akinek az újlenyomata rágyógyult a rugólemezre.

   Ez a valami (bár nem húztam ki a fából) egy szögben végződik. Ebben persze nem ez a furcsa, hanem az, hogy nem is oly rég láttam valahol egy ilyet, mint különálló alkatrészt. Valószínűleg a pincei csavarválogatás lehetett az apropó.

   Ahogy kitettem az előszobába, mindjárt több dolog is eszembe jutott. Egyrészt ugye ott van az, hogy ez a csengő vagy soha többé nem kerül elő a pincéből, vagy majd csak akkor, mikor már nem telik kalácsra és el kell adnom. Aztán meg ott van az a másik, az előzőnél örvendetesebb tény is, hogy végre határidőn belül sikerült szétszednem egy frissen beszerzett valamit. Arról a harmadik tényről már nem is beszélve, hogy - ki tudja hány évnyi hányattatás után - végre nem lóg az előszobai esernyőtartón a BEAG mikrofonos füles.