Hogy a nemzetközi helyzettel mi van, azt - mivel nem érdekel - nem tudom, de ami itthon van, az már odáig fokozódott, hogy már a konyhában, konkrétan még a hűtőgép tetején is szétszedésre váró apróságok hevernek.
   A fekvő sötétszürke bigyó egy SONY Walkman, míg a gombhiánnyal küszködő doboz egy Siemens kisrádió. Mivel az említett kettőt bonyolultnak találtam, nincs rajta mit csodálkozni, hogy helyettük inkább a zenélő dobozt ragadtam meg. Hogy miért voltam már megint lusta?

   Nos azért, mert közvetlenül az odanyúlás előtt betoltam az arcomba ezt a nem éppen kis adag pörköltet, meg persze a kenyereket is, amitől azonnal a konyha kövezetéig (ha nem lejjebb) zuhant a vérnyomásom.

   Szóval a három hűtőszekrény tetején (még jó, hogy nem benne) állomásoztatott tárgy közül azért ezt a kurblis zenedobozt választottam, mert ennek a szétszedése, valamint tartalmának leírása ígérkezett a legegyszerűbbnek.

   Melyek aztán nemcsak a kurbli körüli, hanem ezeken a másik oldalon található lyukakon keresztül is elárasztják a külvilágot, mire fel (mármint a dobozka hallatta szörnyű zajok hallatán) ha első tekerintésre talán még nem is, de úgy 5 perc kitartó kurblizás után már egészen biztos, hogy kinyílik a hallgatóságnál a pofonláda.

   Szóval az úgy volt, hogy egy büszke hazánkfia nyugaton járva, ott egy vásárba betérve, megvásárolta a képen látható apró csodát. Miután az otthon, majd kicsivel később a szomszédban található gyerekek is ráuntak a tekergetésére, (a hangjára meg úgy általában mindenki, aki csak harminchetedjére hallotta), apa a helyzetet mentendő, bevitte a zenedobozt a Mátracsődi megyünk a tönkre MGTSZ gazdasági évértékelőjére, mely összejövetelt a már több évtizedes hagyomány szerint a sarki kocsmában tartották meg, majd lecsapta az asztalra, mondván az évi több tonnás vetőmagrohasztás helyett nekünk is ilyet kellene gyártani, mire fel Tönköly Pista bácsi kiszólt az asztal alól: Én ugyan nem tudom miről van szó (mely megállapítás Pista bácsi esetében már több évtizede széles általánosságban véve minden témára érvényben volt), de ha fizettek még egy kör felest (ami Pista bácsi esetében fél deci bort, sört, pálinkát összeöntve, de nem keverve, hanem James Bond módjára rázva, azonban semmiképp sem kilötyögtetve jelentett), akkor kifaragom nektek fából! Na így született meg a kereplőket, valamint a vásári csattogós falepkéket gyártó TSZ melléküzemág.

   Meg persze ez az elborult csoda is, ami most úgy, illetve azért kerülhetett fel a boncasztalomra, mert néhány hete megláttam a piacon. Első látásra ugyan nem vettem meg, merthogy igen sokallottam érte az 500 forintot. Hogy ez ugyanaz a példány-e, mint amit még hetekkel ezelőtt láttam, vagy már egy másik? Na ez mondjuk egy jó kérdés!
   Egy további különös érdekesség ebben az ügyben, hogy ezt a zenélő dobozt úgy említettem meg egy vidámparkban nyert játéktankról szóló cikkben, hogy nem volt belőle példányom. Vagyis ha le szerettem volna tudni a mára már iszonyú méretűre duzzadt táblázatomból egy újabb régi tételt, akkor nem volt más választásom, mint a feltétlen megszerzése.
   Aztán ott van még az a szomorú tény is, hogy úgy valamikor 60 éves kora körül egyszer csak rájön az ember, hogy az elszalasztott lehetőségek sajnos már örökre elszálltak, vagyis egyszerűen nincs második esély. Erre fel néhány hét elteltével újra megláttam a piacon ezt a csodát.
   Mivel időközben bőven volt időm megrágni magamban a dolgot, szóval még erre a valószínűtlen esetre is volt tervem, felkaptam a földről, majd olyan elszántsággal kezdtem a hajtókar forgatásába, mint aki sosem akarja abbahagyni, mire fel az eladó már mondta is, hogy 300 forint lesz, amire részemről azt feleltem, hogy addig tekerem a dobozon a kart, míg csak oda nem adja 200-ért. Mint az a zenedoboz általam történő birtoklásából sejthető, az álmatlanul átforgolódott éjszakáim alatt kidolgozott meglehetősen alantas tervem végül bevált.

   Az alacsony vérnyomásom ellenére most valahogy mégis annyira lendületben voltam, hogy valósággal fájt, hogy kimerültek a gépben az akkumulátorok. Mikor kiderült, hogy a csodás tartójukban ücsörgő tartalék akkukban sincs elég energia a fényképezőgép működtetéséhez, na az meg már pláne rosszul esett!

   Erről a rémes hangzavarról annyi mindent lehetne mondani, hogy annak hatására teljesen elakadt a szavam. Ez szerintem nem is annyira egy zenedoboz, mint inkább hangkulcs a pofonládához, csak viszonylag lassú működésű. Már persze annak függvényében az, hogy ugye kinél milyen sebességgel szakad el a pofonláda tetejét lezárva tartó, egyénenként változó szakítószilárdságú cérna.

   Hogy legyen némi összehasonlítási alapunk, íme az eredeti zenélő szerkezet hangja. Ezt azért nem mutatom meg belülről, mert egyrészt készült rám a gyártó, minek okán már eleve átlátszó doboza van, másrészt pedig mutattam már ilyet, mégpedig a 188-as, amúgy egy zenélő mackóról szóló szétszedtem cikkben.

   Ez a helyéről kitört rezonátor pedig pláne nem ad hangot! Hogy aztán ez gyárilag van-e így, vagy egy őrült gyermek addig tekerte a kurblit (akár visszafelé is), hogy az letört néhány rézlemezt, azt mára már meg nem tudom mondani. Már úgy értem, hogy nem emlékszem rá, hogy a valaha általam szétszerelt ugyanilyen zajkeltőben hogyan álltak ezek az apró műszaki részletek.

   Na ez az igazi békebeli Pálmatex! Ennek kérlek meg sem kottyant az a 30 év, hiszen még mindig nyúlik. Ezt csak azért mondom, mert a múltkor, egy pincei pakolászás alkalmával találtam egy olyan doboz Pálmatexet, aminek már csak egy merevre száradt tárcsa kopogott az alján.

   Ezt azonban nem tettem meg, mert így viszont újrahasznosítható. Hogy aztán lesz-e valaha valami az általam összegyűjtött rengeteg újrahasznosíthatónak tűnő anyagból, arra majd az idő adja meg a választ. Illetve előbb még szét kell őket rendeznem típusok szerint, hogy mikor kell közülük valami, akkor megtaláljam.