Újra itt vagyok ezzel az apróságos projecttel, pedig mikor az egyest, aztán a kettest, majd a hármast és a négyest is befejeztem, akkor minden egyes alkalommal úgy nézett ki, hogy kész, lerendeztem az apróságokat. No de az apróságok már csak olyanok, hogy vagy elbújnak, vagy egyszerűen csak galádul újrakeletkeznek.
   Rátérve a lényegre, amit a képen látunk, az nem hagyományos szigetelőszalag, hanem ragasztós gumiszalag. Az benne az okosság, hogy aminek ráragasztom az aljára, az onnantól kezdve nem csúszkál az asztalon, mely tulajdonságára épp az előbb támadt szükségem.

   A gumilábak már csak azért is cserélendők, mert elérett az anyaguk. Ugyan volt, amelyik úgy nagyjából egyben lejött, azonban akadt olyan is, ami szinte teljesen szétforgácsolódott, illetve már erősen morzsálódott.

   Bár rezgett a léc, miszerint a ragasztás idejére leveszem a pákatartóról a rugós részt, azonban mivel így volt az egyszerűbb, bevetettem inkább egy amolyan rögtönzött satuként az asztal középső fiókját.

   Végre ezzel is megvagyok! Itt aztán egyből azon kezdtem el törni az okos kis buksimat, hogy bevegyem-e a pákatartót is a sárgára festős project kettőbe, vagy ez teljesen felesleges, mert úgyis lehoznák róla a festéket a rácsepegő ónpettyek. Az gondolom már csak a kérdés felvetéséből is sejthető, hogy mint ahogy tette azt már annyiszor, újra a lustaság győzött, pedig ha belegondolok, hogy időközben még a felcsukható asztal is elkészült, amire le lehetne tenni amíg megszárad...

   A sárga szappan formája úgy nagyjából még az eredeti, míg a rajta elhelyezett zöld cafatról ez már nem igazán mondható el, pedig az alakjuk valaha teljesen megegyezett. A szétázó szappan problémáját kizárandó, megvettem a balra látható folyékony szappant.
   Amúgy innen üzenem a gyártónak, hogy annak a rettenetesen büdös valaminek, ami a baba feliratú palackban van, na annak bizony semmi köze sincs a kamillához! Mármint a kamilla illatához.
   Visszatérve a témához, a szappan egyrészt azért ázik szét, mert folyton kezet mosok. Ez persze még nem lenne rá elég ok, így ott van másodikként az, hogy a fürdőszobában magas a páratartalom.

   Na most a harmadik ok, amivel részemről egyértelműen a legkönnyebb kezdeni valamit (mármint a naponta sokszori kézmosás elhagyásától eltekintve), az ennek a szappantartónak a megigazítása. Mert ugye ebben megáll a víz, ami aztán párolog, amitől ha szét nem is ázik a szappan, de kiszáradni azt már biztosan nem tud.

   Aminek persze idővel nem csoda, hogy az lesz a vége, hogy szegény szappan valami egészen lehetetlen formákat lesz hajlamos felvenni. (lásd a képen azt a halványzöld mócsingot)

   Bevallom őszintén, hogy ez nem egy mostani keltezésű project, hanem ez bizony (mármint a lyukak) így volt már ki tudja hány éve, csak ugye a lyukak nem ilyen nagyok voltak, hanem csak úgy nagyjából hármasak (ráadásul csak kettő volt belőlük átellenben), melyeken aztán hajlamos volt a víz a szappanos dugulás okán nem kifolyni.
   Hogy aztán használt-e a meglágyuló szappan ügyének a kétszer akkora, valamint kétszer több lyuk, arra csak az idő tudja megadni a választ. Illetve ez úgy lesz, hogy majd megírom helyette én, hiszen amilyen sebességgel mostanában csinálom a dolgaim, a következő 10 apróság megigazítása alatt eltelt idő bőven elég lesz egy alapos tapasztalatszerzésre. Amúgy jó lett, végre tényleg kicsurog a lyukakon a víz.

   Ülök a gép előtt, hol a monitort nézem, hol a billentyűzetet, miközben valaki folyton szurkálja a nyakam. Illetve szerencsére nem valaki, hanem jelen esetben valami, ami konkrétan az ingembe varrott címke sarka, pontosabban szólva sarkai. Hogy egy amúgy tök jó ingbe miért kell egy (illetve több) ilyen műanyagból készült szart belevarrni, ráadásul egy olyan helyre, hol elviselhetetlenül szúr, nos arra a kérdésre nem tudok magyarázatot.

   Ebben a pirosban ráadásul két helyen is volt. Az egyik hátul a nyaknál, míg a másik deréktájon oldalt, hogy ott is érezzem a törődést. Elmondjam, hogy honnan vannak az új ingek? Nos onnan, hogy elmentem a párommal Hádázni, ahol is a 11 ing kilós áron még 3.000 forintomba sem fájt, miközben még egy nagyfejű kutyát is vettem hozzájuk házőrzőnek.

   Na most ha már a sikertelenségnél tartunk, akkor mindenképp ide illik a konyhai terítők esete. Hogy legközelebb már ne kelljen levennem róluk a méretet, a múltkor felírtam egy cetlire, amivel aztán a piaci árus színe elé járultam. Míg az egyik asztalra 110x140-es méretű kell, addig a másikra 100x140-es. No nem az asztalok ilyen nagyok, hanem az említett méretű anyagokból épp két garnitúra terítő jön ki, mire fel vettem a piacon egy 140x210-es darabot, amit aztán a szoba közepére terítve megpróbáltam négyfelé vágni. Mivel a meglehetős tömegből kiválasztott terítő mintája egyeneseket is tartalmaz, így még csak be sem kellett rajzolnom a vágási vonalakat.
   Na most ehhez képest amit én ezzel a feladattal műveltem, az mindenképp megért volna egy time lapse videót, amiről természetesen - mivel nem tudtam előre, hogy mi lesz - elfelejtkeztem. Az első kettő még csak hagyján, mert azokkal gyorsan végeztem, no de a maradékkal való tökölésre egyszerűen nem lehetett magyarázat az ebéd utáni leesett vérnyomásom.
   Mint az végül kiderült, akkor keveredett némi homok a gépezetbe, mikor a piacon az árus az egyik kezében egy szendviccsel mérte le a terítő hosszát. Én meg ugye nem értettem, hogy ha 210-ből levágok 110-et, akkor mégis hogy a csudába lehet a maradék is 110, és akkor azt most mégis merről merre kellene kettévágnom, hogy kiadja a cetlire írt méreteket.

   Hogy ezen a képen mi az érdekes? Nos egyrészt az, hogy a vödörből eltűnt a föld (arra mondjuk nem jöttem rá, hogy mégis hova, ha csak össze nem esett), másrészt pedig az, hogy ezt az apró hiányosságot már hónapok óta képtelen voltam pótolni. Míg állt a karácsonyfa, addig legalább arra rá tudtam fogni, hogy miatta nem férek a mögötte álló szekrényhez, amiben a tartalék virágföldes vödröcskét tartom. Mint az később kiderült, természetesen úgy egy maréknyi földtől eltekintve üresen.

   Komolyan mondom, hogy kész kalandtúra volt, mire az üres vödör kijutott az előszobáig, majd onnan idővel le a pincébe, ahol is néhány nap múlva került bele friss virágföld, amit aztán újabb néhány nap elteltével fel is hoztam. Innen aztán már csak további néhány napra volt hozzá szükség, hogy pótoljam a felhozottból a cserépből hiányzó földet. Hogy aztán használ-e a már majdnem fákká cseperedett fikuszoknak, hogy kaptak felülről egy plusz földréteget, az majd idővel úgyis kiderül. Részemről a lényeg csak annyi, hogy végre ez a feladatot is letudtam. Ehhez a témához csatlakozva, az mondjuk nem igaz, hogy ennyi erővel akár azt is elmesélhetném, hogy tegnap levittem a szemetet, hiszen az nem egy újabb szem elé került elvégzetlen feladat, hanem csak a mindennapi rutin része.

   A mai napra elvégzendő feladatul azt találtam ki, hogy ami apróságot a lakásban csak látok, azt mind rendbe teszem! Hogy a betervezett feladatok elől még csak véletlenül se tudjak lemenni a pincébe, azt találtam ki, hogy nyitásképp az összes munkásruhát bevágom a mosógépbe, csakhogy ez a tervem nem vált be, merthogy ezt a minap egyszer már megléptem, így kényetlen voltam a magamnak tett felelőtlen ígéretet mindenféle kényszerítő körülmény nélkül betartani.
   A képen amúgy nem azt látjuk, ami koszos mosóvizet a gép a melósruháimból produkált, hanem ez már egy következő adag. Hogy miért mutatom a koszos vizet? Nos azért, mert most olyan dolgok vannak a gépben, mint mondjuk anyám köntöse, törölközők, zsebkendők, meg néhány más egyéb, de ennyire koszosnak semmiképp sem gondolt, 60 fokon kimosandó ruhadarab.
   Mikor ezt a vízszínt megláttam, meg mertem volna rá esküdni, hogy bedobtam a ruhák közé valami nagyon nem oda való koszos rongyot, de nem! Mikor a ruhákat a gépből kiszedtem, egyet sem találtam közöttük, ami bármi okot adott volna erre a rémes színű vízre.

   Mikor egy idő után elegem lett a szaladgálásból, leültem a gép elé, amin aztán megszerkesztettem ezt az apró táblázatot. Ez kérlek arról szól, hogy minden este rá kell nézzek, majd el kell döntsem, hogy az adott napon behúztam-e már az ikszet.
   Hogy mit is takar pontosan az iksz? Nos valami olyan apróságot, ami kimaradt a szétszedtemből. Például be kell szúrni egy képet, vagy egy rajzot, vagy egy kedves olvasó által küldött plusz leírást, mely feladatokat - mivel aprók - hajlamos vagyok elodázni, aztán mikor egy idő után már nagyon felgyűltek, akkor meg már nincs rajta mit csodálkozni, hogy nincs kedvem nekik ugrani. Na ennek a helyzetnek (mármint a felgyűlésnek) fogok az apró táblázat segítségével véget vetni.

   Miután a gép előtt egy kissé kipihegtem magam, nekiugrottam a minap kimosott kesztyűk átválogatásának, majd összepárosításának. Miután ezzel is megvoltam, leszaladtam a pincébe, gondolván felhozom a balkon korlátjára így tavasszal, akarom mondani a lakk száradása után visszaszerelendő polcot, csakhogy nem találtam meg! Márpedig a földdel teli virágos ládát - természetesen telipalántázva - már nagyon szeretném kirakni a szobából.
   Miután megálmodtam, hogy mégis hová a csudába tehettem azt a k*rva polcot, de ott sem volt, ha a polccal nem is, de legalább egy újabb ládányi földdel tértem vissza a pincéből, ami természetesen, hogy a polc felszerelésekor ne legyen útban, a másik láda mellé került. Akkor ennyit mára a szerző rendcsinálós terveiről...

   Mindenféle más tevékenységek végzése közben, mikor egyszer csak beugrott egy újabb valószínűsíthető pincei helyszín, olyankor mindig leszaladtam megnézni. Mivel a polcdeszka továbbra sem került elő, ellenben üres kézzel nem akartam feljönni, mindig hoztam magammal egy földdel teli virágosládát, aminek idővel az lett a vége, hogy már alig fértem tőlük a szobában.

   Mikor a mindenféle feladatok végzése közben már ott tartottam, hogy az ágyon pihegve épp azon törtem a fejem, hogy mi maradt ki még, egyszer csak megláttam a hallban a plafonról lógó poros csillárt. A feladathoz (portalanítás) keresett színes portörlő épp a kép közepén látható, mégpedig a tűzifás szekrény és a fal között. Vagyis egyáltalán nem megtalálhatatlan. Kivéve természetesen olyankor, mikor rá van hajtva az ajtó.
   A portörlő akármi megtalálásának történetét nem azért meséltem el, mintha az annyira izgalmas lenne, hanem azért, mert a reggel óta keresett polc épp ott volt mögötte. Gondolom az lehetett, hogy nagyon útban volt a pincében, a felhozatala után meg már idefent nem volt hol normálisan elhelyezni.

   Madáretetők beszedve és elmosogatva, polc kitéve és odacsavarozva, virágládák felhozva kitéve. Mivel tavasz lévén meleg volt az idő, nyitva hagytam az ablakot. A hallban a számítógép előtt ücsörögve, valami furcsa kopogásra lettem figyelmes. Hátranéztem, s azt láttam, hogy egy cinege próbálkozik a palántázóval, gondolván az is valamiféle madáretető, tömve mindenféle finomsággal, épp csak nem találja rajta a bejáratot.

   Na most amit meg én nem találtam, az a konyhai időzítőről leesett elemfedél helye. Így egymás mellett a kettő persze nem vita tárgya, hogy összetartoznak, csakhogy ezek ketten nálam még véletlenül sem így voltak elhelyezve. Míg az időzítő a konyhaszekrény pultján lakott, addig a teleptartó fedele az asztalomén, ahol ugye nagyon nem illett semmihez.

   Végül az a feladat hozta el a megoldást, hogy hűlnöm kellett hagyni ezt a tányérnyi fasírtot és a petrezselymes krumplit, s hogy erről el ne felejtkezzek (mármint a kitálalt ebédről), behoztam magammal az időzítőt.

   Mert ugye a teleptartó fedeléről hiányzik az a két apró kitüremkedés, ami eredetileg a kép szélein látható szögletes lyukakba csusszant bele. Ez azért ilyen, mármint nagyon vékony a már le is tört pöcök, mert ha nem ilyen lenne, akkor még képes lenne az a nyomorult vásárló az időzítőt a végtelenségig használni. Erre persze lehet mondani, hogy ez nem tervezett élettartam, csak ugye ha belegondol az ember, hogy az időzítő leejtésekor a viszonylag nagy tömegű elem lendületből ki fogja törni a helyükről a pöcköket, akkor már nem igazán lehet a bizonyítványt kimagyarázni.

   Mivel két új műanyag pöcök a ragasztás felületének mérete okán szóba sem kerülhetett, betekertem inkább helyettük két igen apró csavart. Mivel a csavarok helyét csak úgy egyszerűen szemre jelöltem be, ezért kénytelen voltam a lyukakat a képen keresztben átvonuló tűreszelővel megigazítani. A reszelővel igazítás nemes feladatát csak úgy kerülhettem volna el, hogy morzsáira szedem az időzítőt, majd a lyukakon keresztül belülről kifelé jelölöm be a csavarok helyét.

   Amennyiben a következő leejtéskor az fog következni, hogy kiszakadnak a helyükről a csavarok, akkor épp mint ahogy a múltkor a hőmérő, úgy az időzítő is kapni fog a popsijára egy különálló elemtartót. Amennyiben mégsem így lesz, akkor beragasztom a helyére az elemet szigszalaggal.

   Azt kell mondjam, hogy ezek mindenképp jobban mutatnak a virágállványon, mint úgy általában véve a növényeim, bár most épp (vagy inkább csak még) van néhány életképesnek tűnő palántám.

   Aztán nagyszerű tervemből valahogy mégis az lett, hogy magam helyett inkább újra a dobozt kiborítottam ki, majd addig-addig rendezgettem a tartalmát, míg csak vissza nem fért rá a teteje.

   Ez itt egy nagyon egyszerűnek tűnő zárigazítási project. Kezdetben még csak arról volt szó, hogy meglazítom a zár nyelvét tartó fadarabot rögzítő csavarokat, beigazítom a zár nyelvét a helyére, lehetőleg középre, majd vissza az egész.

   Csak aztán kiderült, hogy a szorulásnak nemcsak egy oka volt, hanem mindjárt kettő, amit úgy kell érteni, hogy a minapi hatalmas vihar közben befolyt esőtől egy kissé megdagadt a küszöböt alkotó deszka, amitől aztán beleszorult a lyukba a zár kerek nyelve. Bár az eredeti elképzelésem az volt, hogy leszedem a vasalást, majd fúrok mögé (illetve jelen esetben alá) egy kissé nagyobb lyukat, csak mivel a fúrós dobozaim most épp valahol a pincében állomásoznak, a tervet reszelős igazításra módosítottam.

   Ha már díszléc, akkor mindenképp idekívánkozik a bejárati ajtó küszöbének széle, illetve egyben maga a küszön is. Már csak azért is, mert ugye még csak be sem lépve a lakásba, egyből egy már ki tudja mióta halogatott apróság fogad. Kezdetben (ez konkrétan a még néhány évvel ezelőtti állapotot jelenti) még úgy volt, hogy csak le kell kennem a küszöböt lakkal.

   A képen látható két palacknyi víz arra emlékeztet, (úgy értem mint feladatra), hogy végre mindent kiegyek a hűtőgép mélyhűtő részéből. A palackok amúgy azért vannak itt, hogy azokkal egyrészt feltöltsem a már kiürült fiókokat, másrészt majd ezekkel biztosítsam a hideget a felső részben, míg az alsó rész leolvasztása folyik. Hogy mióta áll itt ez a két palack? Vannak itt ezek már olyan régóta, mint amilyen régen a küszöb kiigazítását tervezem. Ez persze csak az utóbbi napokra igaz.

   Nyitásképp levettem a küszöbről a régi vasalást, ami valami egészen különös állagú anyagból volt. Ha nem tudom, hogy nem az, azt mondanám róla, hogy ez annyira könnyen hajlik, hogy biztosan ólomból van.

   Következő lépésként a küszöb fa alapja kapott három réteg lakkot, valamint velük együtt az ajtó tokjának azon részei is, melyekről a zárban forgatott kulcs, akarom mondani a kulcscsomó többi eleme idővel leverte a lakkozást.

   Szóval az úgy volt, hogy miközben biztosan tudtam, hogy még a minap megvettem az OBI-ban a küszöbre az új vasalást, ennek ellenére nem találtam meg! Mert ugye így, hogy felragasztva felejtettem a biciklin, na így aztán tényleg napokig hiába kerestem a lakásban, valamint a fő fellelési helyeként gondolt fáspincében is. No de sebaj, hiszen úgyis száradnia kellett a lakkozásnak.

   Miután végre felhoztam, a vasalás egy darabig az előszobában lakott, csak mivel ott többször is felborult, idővel behoztam a hallba, letettem a szőnyegre, majd egy elegáns mozdulattal berúgtam az heverőm alá.

   Mivel a küszöb (szerintem legalábbis) keményfából van, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy előfúrás nélkül tekerjek bele egy lemezcsavart. Mármint azt a kilencet, amit a vasalás mellé csomagoltak. Kezdetben úgy volt, hogy a projekt befejezését gátolandó, az összes csigafúróm a pincében van, de aztán találtam egy másfelest ebben az amúgy a Miniplex géphez rendszeresített szortimentben.

   Számomra valahogy hihetetlen, hogy végre ezt az apróságot is sikerült egésszé kerekítenem. Miután jó alaposan megveregettem a vállaimat, mondván legalább a bejárati ajtó környéke kész, mindjárt találtam is két újabb elmaradt projectet.

   Míg az egyik egy ehhez a maihoz hasonló apróságos cikkbe való kilincspolírozás, addig a másik sajnos egy nagyobb lélegzetvételű project, konkrétan az ajtózártság visszajelző megépítése lenne. Hogy ezen utóbbira mégis mi szükség van?
   Nos az, hogy sikerült a páromtól átvennem azt a furcsa szokást, hogy ahányszor csak elmegyek a bejárati ajtó mellett, mindig megnézem, hogy kulcsra zártam-e. Amúgy igen, mindig, kivéve egyetlen esetet, mikor is az ajtó valahogy mégiscsak nyitva felejtődött. Erre a problémára (mármint a kilincs folyamatos értelmetlen nyomkodására) találtam ki egy a zár nyelve mögé épített mikrokapcsolót, ami egy piros és egy zöld színű LED között váltana.
   Ez a fentebb felvázol az egyik olyan projectem, amire el nem tudom képzelni mi lenne képes rávenni, hogy megvalósítsam. Talán ha benyitna egy betörő, miközben az ajtó épp nyitva lett felejtve, na az talán igen!

   Mikor a vasalás felcsavarozása közben a fémes pattanó hangot meghallottam, egyből kitört a frász, mert azt hittem, hogy leszakadt a csavar feje, ami ugye elég kellemetlen jelenség lett volna. Mármint a cseréje miatt. Mint az már csak ebből a képből is kiderül, nem a csavar, hanem a csavarhúzó adta meg magát. No de sebaj, hiszen valahol a háttérben (konkrétan a pincében) készül egy csomó esztergakés, mely nemes célra ez az immáron törött csavarhúzó is nagyszerűen megfelel.

   Na most, illetve nem most, hanem még valamikor napokkal ezelőtt úgy volt, hogy levittem a pincébe egy csomó paprikapalántát, melyek zöme a kertbe került kiültetésre, néhányat azonban (konkrétan a legerősebbnek tűnőket) a képen balra látható átlátszó vödörbe ültettem át. Na mit felejtettem ki ebből az amúgy igencsak egyszerű a projektből? Hát persze, hogy az átlátszó vödör aljába fúrandó lyukakat, mire fel az utóbbi néhány napban annyiszor esett az eső, hogy idővel megtelt vízzel a palántás vödör. Mivel nem szeretném a paprikák gyökereit teljesen elrohasztani, gondoltam pótolom a néhány kósza lyuk képében jelentkező hiányt, csakhogy az adott pillanatban az összes hosszú csigafúróm a pince mélyén állomásozott.

   Ez a tétel csak annyiban lóg ki a sorból, hogy ez nem az én konyhai időzítőm, hanem a páromé. Ettől persze még ugyanúgy apró elmaradás, bár ez még egy annyira friss tétel, hogy konkrétan mai. Mivel részemről nagyon nem szeretném, hogy a már felgyűlt tömeghez ez is csatlakozzon, mint egy újabb elmaradt tétel (mert ugye sajnos hiába fogyasztom őket), ezért úgy döntöttem, hogy ezt most azonnal, vagyis még az elém kerülése napján szétszedem. Jelen cikk témája okán természetesen nem a szétszedésen van a hangsúly, hanem a javításon.
   Na most ezt a típusú időzítőt úgy lehet nullázni, hogy egyszerre nyomjuk meg rajta a két oldalsó gombot. Természetesen ez az a mindenképp szükséges funkció, ami a szerkezet legutóbbi leesése óta már nem működött tovább.

   Az addig rendben, hogy az időzítő háza az eséstől eltörött, és azt természetesen épp a legvékonyabb pontján tette (tervezett élettartam ugye), de attól azért még továbbra is nyomhatónak kellett volna maradnia a gombnak. Már úgy értem, hogy a gomb nem úgy esett be, hogy a helyén megszorult, vagy beakadt, hanem úgy, hogy lötyögtethető, csak közben nem csinál semmit. Vagyis olyan, mintha nem volna ott a fekete gomb mögött a tulajdonképpeni nyomógomb.

   A párom azt mondta, hogy az időzítő a lehetetlen kerek formája miatt esett le, mert ugye az csak a hátára téve áll meg stabilan, úgy meg nem látni rajta jól a számokat (mármint azt, hogy mennyi idő van hátra), ezért sokszor van piszkálva, mire fel kihajtottam a hátából a lábát, majd letettem elé így. Volt ám meglepetés!

   Mármint abba, hogy kiesett a helyéről ez az apró rugólap, melyet aztán mint ahogy gyárilag volt, magam is ragasztószalaggal rögzítettem. Amúgy csak azért tudott kiesni, mert a többi ugyanilyenhez képest ennek sokkalta rövidebb lábai vannak, amiket így persze már nem lehet a panel másik oldalán mechanikai rögzítésül elgörbíteni.

   Ez egy ránézésre nagyon apró, azonban idővel meglehetősen emelkedett szintű szaladgálássá fajuló részprojekt, ami úgy kezdődött, hogy az asztalomnál ülve épp nagyban azon merengtem, hogy már mióta nem írtam hozzá ehhez a cikkhez egy árva sort sem. Valamint persze egyben azon is, hogy jelen pillanatban is mennyire nincs hozzá kedvem, mely borús hangulatom idővel egészen odáig fajult (mármint úgy döntöttem), hogy ha mást nem is, de legalább valami apróságot ma is a helyére kell tennem. Ahogy itt ültem, s épp a velem szemben állomásozó szerszámtartót nézegettem, egyszer csak megláttam benne a ki tudja miért rádobott apró nejlonzacskót.

   Amiben ez az apró húzogatós kapcsoló volt. Na most az addig rendben, hogy ez azért van itt, illetve azért van nekem egyáltalán, mert mikor a múltkor világítást szereltem az útszóró sós pincébe, akkor ilyet szereltem a lámpába, melybe persze csak egy kellett. Már úgy értem, hogy ezt a kapcsolót kettesével csomagolva árulják. Az viszont már nem jutott eszembe, hogy ezt a maradék példányt miért nem tettem be a kapcsolós dobozba. Itt aztán mindjárt azon álltam neki lamentálni, hogy egyszerűen csak trehány vagyok-e (juj, de még mennyire...), vagy volt valami célom a kapcsolóval, csak már elfelejtettem. (természetesen feledékeny is vagyok)

   Arra mondjuk még emlékszem, hogy a kapcsolós dobozok a polc legtetején állomásoznak. Mivel most épp nem a gurulós székemen ülök, hanem egy szobai kárpitozotton, ezért (mármint azért, mert arra a leesés különösebb veszélye nélkül lehet felállni) már tettem is a helyére az apró kapcsolót.
   Mikor aztán ezzel megvoltam, mondhatni az első lépés után már-már automatikusan következett a többi, aminek akkora pakolászás lett a vége, hogy azon még magam is meglepődtem! Miután a szaladgálást úgy egy jó félóra után abbahagytam, annyira meg voltam izzadva, hogy kénytelen voltam letussolni.
   Hogy a lakásban talált úgymond elkeveredett státuszú tárgyakról szóló képek hova lettek? Végül töröltem őket, mert még erősen szelektálva is kétszeresére növelték volna a jelen cikk méretét, ami mindjárt felvetette bennem egy az adott témában írható újabb cikk lehetőségét. Azt persze már nem ide (mert ugye egy puszta rendrakás már nagyon távol áll a szétszedéstől), hanem a képek szöveggel oldalra gondoltam feltölteni. Miután a cikkhez szükséges képektől épp az imént szabadultam meg, ezt az újabb nagyszerű projectötletet - épp mint ahogy annyi másikat is - kiválóan sikerült elodáznom. Persze ami késik, az nem múlik!