Mindenkinek van a melóhelyen a pincében egy sokpolcos saját Salgó oszlopa. Az enyém ez. Mármint amit a képen látunk, az minden! Mindezt úgy, hogy a felét már rég kiszórtam, a másik felét hazahoztam, a harmadik felét pedig visszavittem a raktárba, de még mindig van!

   Ez még mindig nem a többiek polca! Illetve a polc az tulajdonképpen igen, de a holmik azok mind az enyémek. Ugyan próbálom rendszerezni őket, de mondhatni igen kevés sikerrel...

   Nem gondoltam volna, hogy még mindig találok telefonokat a dobozaimban. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen szakmám szerint telefonszerelő vagyok. Azon mondjuk már igen, hogy úgy maradt ekkora a készlet, hogy már többször is eljátszottam, hogy összeszedtem mindet, majd beszórtam a raktári selejtes dobozba. Szóval képzelheted mi lehetett itt azelőtt...
   Amúgy az a gond ezekkel a rendrakásokkal, hogy hamar kiderül, hogy pont az kéne, mint amit legutóbb kidobtam. Most például egy bóvli, un. ruhakefe telefont keresek, kifejezetten a szétszedésre, bemutatásra. Körbekérdeztem a kollégákat, de már mindenki kidobálta a régi vackait. Ne ekkor terveltem ki, hogy mi lenne, ha körbenéznék a saját cuccaim között. Ilyenkor persze egy kicsit mindig összeomlok. Mert ugye itt aztán tényleg sosem lesz rend...

   Valaha mindenki ilyet szeretett volna, mert ez ugye a megszokott telefonnal ellentétben pici, aranyos, nyomógombos, Bécsből van, csörgés helyett ciripel. Napokig sorolhatnám a jó tulajdonságait! Már persze ha volnának neki ilyenek...

   A lyukakon jön ki a csengő (illetve csipogó) hangja. A piros LED nem tudom mikor villog. Ha akkor, mikor hívok, annak nem sok értelme van, hiszen magamtól is tudom, hogy épp nagyban nyomkodom a gombokat. Ha a bejövő híváskor világít, akkor az viszont nem látszik, mert ugye olyankor rá van téve a készülék a LED-re. A kapcsolóval a csengőt lehet kikapcsolni. Ez mondjuk nem egy komoly műszerfal, de legalább szem előtt van. Például a CB67-es készüléken a csengő állító gombja alul és oldalt volt. Az ember csak odanyúlt, és eltekerte ahova akarta. A következő készüléken (CB76-os) a csengőállító gomb a készülék aljára került. Ebből a szempontból jobb ez a bóvli készülék, hiszen mégis mióta szokás állítgatás okából kifolyólag fejjel lefelé forgatni a tárgyakat?

   Innen már hiányzik az a címke, amire vagy az volt ráírva, hogy Levis, vagy a vonal telefonszáma. Sokan nem jöttek rá, hogy a címke innen kipattintható, és alatta van ez a két csavar. Ezt onnan tudom, hogy rengeteg olyan készüléket láttam, ami körben tele volt erőszakos behatolásra utaló nyomokkal, mondván hátha ez is szétpattintós.

   Ez annyira bóvli, hogy még a csatlakozót is lespórolták róla. Vagyis eredetileg direktbe van kötve a készülékbe a rugós zsinór. A zsinór másik végén a manapság szokásos plexi plug volt, amivel a 80-as években hozzávaló szerszám (valamint természetesen még új plug, vagy aljzat) híján semmit sem tudtunk kezdeni, mire fel egyszerűen levágtuk a drót végéről a plugot, majd hagyományos háromlábú csatlakozót szereltünk a helyére. Na persze ez nem volt ingyen...

   Hallgató helyett teljesen szokványos zsebrádió hangszóró van a készülékben. Ezzel a résszel mondjuk nincs semmi baj, hiszen egy hangszóró tökéletesen alkalmas hangszórónak.

   Na kérem! Ezt hívták Tajvani dzsunka szerelésnek. Ahogy a csónak ring a vízen, úgy dőlingélnek az alkatrészek a panelen. Persze egy (még ha csak egy lenne) görbén beszerelt alkatrész alapjaiban véve még nem volna baj, csakhogy ez ugye előrevetít egy nem éppen korrekt technológiát.

   Ez itt egy piezo lapocska, ami amúgy a készülék csengője. A sárga szalag, na az kérem a gyári rögzítés! Hiába nincs tömege a csengőnek, a ragasztás előbb vagy utóbb, de úgyis el fog engedni. Ezután lengedezik a lapocska a drótjain, amik idővel leszakadnak, amitől aztán nem fog csörögni a készülék. Később a kalimpáló drótvégek odaérnek a készülék belsejében mindenhova, ami mondjuk nem igazán szerencsés, mert a készülék lelke - vagyis az IC - viszonylag könnyen tönkremegy, ráadásul semmi mással nem pótolható, csak saját magával.

   Erről a panelról annyit tudok elmondani, hogy tipikusan nem bírja a forrasztást. Például egy pillanatpáka hőjétől felválik róla a rézfólia. Forrasztgatni viszont mindenképp kellett, ugyanis nem bírja (bírta) a hazai távközlési viszonyokat.
   Ez azért volt, mert egy elektromechanikus központban végződő telefonvonalon bármi anomália előfordulhatott, valahol a szakadástól kezdve, a rövidzáron át, akár a nagyfeszültségig. Ráadásul a külföldi (már elektronikus) telefonközpontok tipikusan 48 voltról működtek (ezekre volt méretezve ez a készülék), míg a régi magyar mechanikus gépek 60 voltról jártak. Az a pár voltnyi különbség pedig bőven elég volt arra, hogy a mechanikus számtárcsa vonalszaggató rugói helyett alkalmazott tranzisztor - látszólag minden ok nélkül - az örök elektronmezőkön bóklásszon tovább.