Ez a fénykép még 2022-03-27-én reggel készült, mikor is már nagyon szerettem volna a több évnyi előre megírt szétszedést egyetlen tömbben látni. Már úgy értem, hogy a cikktömegben kihagyott hézagokat szerettem volna minél előbb feltölteni. Mivel ez az adott pillanatban leginkább mindenféle magnókról szóló cikkek megírását jelentette, teljesen egyértelmű volt, hogy a tegnap este elcsomagolt Stuzzi magnó helyett a pincéből egy másik magnót fogok felhozni. Ez reggel még úgy volt, hogy akár azonnal, csak aztán a tegnap mára beígért feladataimat számba véve, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy egy másik magnó felhozása ebéd után is bőven ráér.

   Miközben a Stuzzi magnón látott nagy orsó szalagra hallgatható (értsd a sramli helyett) könnyűzenei felvételeket készítettem, a háttérben először a mosógép járt, majd a porszívó. Mikor épp nem valami aprósággal szaladgáltam, akkor azokra a levelekre válaszoltam, amikre már hónapok óta nem voltam képes. Mármint azért, mert bele kellett volna írni valami megfejtést, javítást, vagy kiegészítést valamelyik szétszedtem cikkbe. Végül persze, mikor a nagyja feladatot már letudtam, s anyám is hazaért a temetőből (amúgy nem feltámadt, csak az öregemet látogatta meg), még ebéd előtt sikerült a pincébe leérnem. Ez azért volt fontos, mert teli hassal már nem biztos, hogy lett volna kedvem a pincébe lemenni, pláne odalent bármi feladatnak nekiállni.

   Az alul középen látható famintás csík (ami amúgy egy Tesla B93-as magnó) azért esett ki a lehetőségek közül, mert bár tudtam, hogy ez a példány tiszta (magam emeltem le a helyéről egy tiszta lakásban), a B90 boncolásakor tapasztalt kosz elriasztott tőle. A másik nagy esélyes az Unitra ZK 246 volt (ami amúgy nem is az, hanem már valami modernebb típusszámú készülék), mely választásomat egyértelműen a felül középen látható szekrény elé történt durva odapakolás vétózta meg.

   Mire fel a célhelyszíntől szörnyülködve elfordulva, ebbe a másik sarokba benézve, hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy legyen a felső polcról az utolsó. Persze nem arra gondolok, mint ami a legbelső sarokban van, hanem arra, hogy a felső polcon utolsónak megmaradt felboncolandó példány. Amennyiben azt onnan elveszem, oda fog férni a helyére a Stuzzi. Mivel a Stuzzi teteje plexi, pláne annyi évtized eltelte után még mindig ép, nehogy még összetörjem, a bakelitházas csöves rádiót is le fogom innen venni. Ez amúgy már csak azért is szükséges, hogy a magnót ne a fejem fölé húzva, hanem kifordítva tudjam a polcról elvenni.

   A logika amúgy azt diktálja, hogy miközben a fölső polcra olyan dolgokat rakok, amiket valószínűleg már míg élek nem veszek onnan el (azt meg ne kérdezd, hogy akkor miért nem dobom őket ki), addig az alsó polcokra olyan dolgok kerüljenek, amiknek nagyobb esélyük van kelleni. Ha ezt a vonalat folytatom (lásd jobbra az átlátszó, már tematikus tartalmú dobozokat), akkor valamelyik következő tétel valószínűleg a Junoszty tévé elbontása lesz.

   Amit persze mindenképp meg kell előzzön az a fura talpas monitor, amit direkt ezért tettem az útba. Mármint azért, hogy ha be akarok menni a pincébe, akkor tényleg ő legyen a következő. Mikor a balra látható Stuzzi magnót a polcra feltettem, a monitor kérdésében egy kissé menten elbizonytalanodtam.

   Mármint azért, mert mikor a magnót megcseréltem ezzel az öregecske rádióval, ez is bejött a képbe. Azon túlmenőleg, hogy épp a helyemen ül, még közelebb is van a bejárathoz vagy úgy jó fél méterrel, mint ahová a monitort letettem. Hogy aztán ez a tény a legközelebbi erre jártamkor szempont lesz-e, vagy már megint valami egészen mást viszek el, az hamarost kiderül.

   Mikor a szunyókálást követően felkeltem, akkor meg annyira egyértelmű volt, hogy a tavasz beköszöntével ki kell tennem a kertbe a locsolókannákat, meg persze a kerti csapra is vissza kell hergelnem a vízórát meg a golyóscsapot, a két fikusz kertbe történő kiültetéséről már nem is beszélve, hogy a magnónak aznap felboncolódni már szó szerint semmi esélye sem volt.

   Ekkor még úgy volt, hogy miután a ragasztópisztoly kihűl, azt elrakom, aztán magam kerülök az ágyba, mely tervem - valami csoda folytán - végül egészen másképp alakult. Most amúgy nem aludni, hanem mozizni akartam.

   A mozizástól talán az irányú bosszankodásom téríthetett el, hogy kezemben a füles zenedobozzal toporogva, hiába lestem körbe a hall polcait, sehol sem akadt számára hely. A helyzet persze nem annyira rossz, épp csak még mindig ott tartok, hogy ha ezt meg azt, meg persze amazt a tételt is letudom, na majd akkor lesz némi hely, csak ugye még mindig nem tartok ott, hogy ebbe a részprojektbe is beleálljak. Néhányszor persze már megtörtént, minek következtében rengeteg kacatot tudtam le a hallból, csak ugye mindez mit sem ér, ha egyrészt újrapótolom őket, másrészt az eltakarításukat sosem viszem teljesen végig.

   A háttérben az óra (lásd jobbra) 5:38-at mutat, az idő azonban egy egész órával több. Mármint azért, mert az asztali órát az időátállításkor elfelejtettem átállítani. Ezzel amúgy csak azt akartam jelezni, hogy az adott napon Laci szomszédom magnójának - tőlem szokatlan módon - késő délután álltam neki. Az órát amúgy csak most, mármint a jelen cikk szövegének megírásakor, vagyis hosszú napok elteltével voltam képes átállítani. Lustaság sej, Géza a neved!

   A magnó teteje (megjegyzem a helyén történő vizes körbetörlést követően) rendes fürdőszobai mosogatást is kapott. No nem mintha ezt a készüléket bármi okból tisztán szerettem volna látni...

   Épp csak arról volt szó, hogy miután a magnóról a tetejét levettem, menten kiderült, hogy teljesen elérett benne a valaha a szalagorsókat szállítás közben megtámasztó szivacs.

   Az ember megveszi a boltban a hőn áhított magnót, esetleg csak pult alól, némi kenőpénzért kapva, átadja érte a boltban többhavi fizetését, s akkor mit lát? Nos azt, hogy az orsózótüskét egy hatalmas zégergyűrű tartja, mely apró műszaki részlet bennem valamiért egyáltalán nem kelti precíziós műremek érzését.

   Mint azt a matrica is jelzi, ez a magnó a 80-as években volt használatban. Laci amúgy Ildikó szomszédasszony élettársa volt, s miután meghalt, azokat a dolgait, amiket az utódok nem vittek el, a pince lomok alóli felszabadításakor én örököltem meg. Ezen tárgyak esetében legalább annyi elmondható, hogy nem egyből kerültek a szemetesbe. Amúgy a magnóhoz a szalagokat is megkaptam, csak mire a sorban ideértem, addigra persze már rég nem emlékeztem rá, hogy azok meghallgatását beszúrtam-e valamelyik korábbi magnós, vagy szokásomhoz híven valami egészen más témájú cikkbe.

   Jelen látvány hatására, ezzel a magnóval kapcsolatban továbbra sem érzem jogosnak a finommechanikai műremek szóösszetétel használatát. Magyarán szólva, ez bizony egy kissé sprődnek tűnik.

   A kombináltfejen, a szalagvezetőn, valamint a szalaghúzó tengelyen látható mocsok kapcsán talán nem is a mértéküket emelném ki, mint inkább azt a tényt, hogy ezek az alkatrészek nem az állásban lettek ennyire mocskosak. Mármint ez a szalagpálya már a magnó legutóbbi bekapcsolásakor is így nézett ki, s futott rajta a szalag, amibe nemhogy belegondolni is rossz, de egyenesen valószínűtlen is, hogy egy ilyen állagú fej a szalagon található mágneses erővonalakat normális módon érzékelte volna. Mármint a fej résére ragadt, mintegy fél milliméternyi mocsok eltávolító hatása miatt.

   Jelen látvány kapcsán nem az az érdekes amit látunk, hanem az, amit nem, de csak mert azt elfelejtettem megmutatni. Mármint a hálózati kábelt rejtő üreg tetejét nem a szokásos eltolással, vagy a zárat egy gombbal kioldva kell levenni, hanem ki kell a helyéről feszíteni! A visszarakáshoz persze meg kell görbíteni, különben nem fér be a helyére. Na ez a megoldás is minimum fura, mondhatni annyira oroszos...

   Valószínűleg igen, hiszen ezen a két másik gombon is láthatók, épp csak nehéz őket kiszúrni a többi pötty között. Hogy mégis mi oka volt Lacinak a gombokat pontozóval ütni, azt persze már nem tudom tőle megkérdezni. Amúgy gégerák vitte el. Mikor utoljára láttam (én tettem vissza az ágyába, mert kiesett, felkelni azonban már nem bírt, Ildikó pedig nem tudta megemelni), akkor a nálam magasabb ember már csak úgy 40 kiló lehetett. Remélem engem inkább egy villám csap agyon. Már ha megtalálja bennem azt az egészen apró részt...

   Ha már az apró részeknél tartok, íme egy a magnóról hiányzó részlet (jobb oldali gomb karja), amit persze majd pótolnom kell valamivel, különben nem fogok tudni váltani az üzemmódok között. Ekkor persze én már tudtam, hogy a magnóban van élet, hiszen ha szalagot nem is tettem rá, de legalább feszültség alá helyeztem, meg persze be is kapcsoltam.

   A jobb oldali kezelőszervnek sajnos nemcsak annyi baja van, hogy letörött a gombról a kar, hanem az a tengely is ki van csúszva a magnóból, amit a gomb valaha működtetett. Ez persze engem nem lepett meg. No nem azért, mert tudtam róla, hanem azért, mert az öreg magnókkal foglalkozás már csak ilyen. Mármint mindig találni rajtuk valamit, ami szétesett, időnként sajnos már menthetetlenül.

   A bal oldali orsózótüske magasságát - a belső beszabályozása helyett - Laci egy papírból készült alátéttel emelte meg. Bár holtakról jót vagy semmit, de ahogy én Laci munkáit láttam, jobb volt ez így... Mármint Laci ugyan meg tudta szerelni az autóját, de amúgy durván bánt a feladatokkal. A ház kapujának fa ajtajáról lelazult lécet például - facsavarok helyett - kampósszegekkel erősítette vissza, ami akkor számomra minimum barbár megoldásnak tűnt.

   Épp mint ahogy olyat sem láttam még, hogy a forgatógomb tengelyről történő lehúzását követően a gombot a helyén rögzítő laprugó egyből kiesik. Mármint ez gyárilag ilyen szétesős megoldás, ami valahogy szintén annyira oroszos...

   Ez viszont annyira szörnyű... Mármint az, hogy a szovjet pajtások két műszer helyett csak egyet építettek be, majd mellétettek két gombot, melyekkel természetesen azt lehet beállítani, hogy a műszer a jobb, a bal, vagy egyszerre mindkét csatorna kivezérlési szintjét mutassa.

   Mielőtt ezt megláttam volna, úgy voltam vele, hogy láttam én már annyiféle magnófejhez kitalált felfüggesztést, hogy már nem igazán lehet meglepni. Erre fel tessék. Mármint a fejtartó négy csavarja úgy meglepett, hogy végül a középső csavar rejtélyére (funkciójára) rá sem jöttem!
   Amúgy a bal oldali egy rugót feszít meg, a jobb oldali a dőlésszöget állítja be, míg a hátsóval a fejet előre hátra lehet billegtetni. Na most az lehet, hogy a fej magasságának beállítására a középső csavar szolgál, azt azonban nem tudtam megtekerni. Mármint később, mikor arra az álláspontra jutottam, hogy a fejet mindenképp cserélni kell.

   A gumi helyett használt anyag nevét azért nem tudom, mert még sosem láttam ilyet! Engem leginkább egy egészen vékony, amitől hajlékony üvegszálas nyáklapra emlékeztet. Hogy ez az anyag sosem kopik el, azt már csak az is kitűnően bizonyítja, hogy a magnó mindkét szíja úgy néz ki, mint az új!

   Ez a műanyag idom szolgál a felcsévélő orsót hajtó szíj megfeszítésére, amire nemcsak jobbra pörgetés állásban van szükség, mert ez (mármint a szíj feszessége) egyben a felcsévélő orsó kuplungja is, amit amúgy a szalag feszessége vezérel, ami minimum elismerésre méltó megoldás.

   Ezzel a képpel nemcsak azt mutatom meg, hogy nem volt a gyárban raktáron zégergyűrű (lásd a helyükön azokat a drótdarabkákat), hanem azt is, hogy jól gondoltam, hogy a jobb oldali tengely kijött a helyéről. Mármint a szabálytalan formájú fekete vezérlőtárcsa biztosan kiugrott a helyéről, hiszen a másikhoz képest a keresztvas felett van.

   Mivel a magnó szíjai nem gumiból vannak, hanem egy egyáltalán nem nyúló anyagból, így a magnó lendkerekét hajtó szíjhoz is beszereltek egy feszítőt. Mármint a jobbra látható henger az.

   Hogy a jobb oldali vezérlőtárcsát mindenképp lejjebb kell tenni, azt már csak az a tény is kiválóan bizonyítja, hogy a pozícionálására szolgáló, a képen nem látszó apró görgő valahol az alul látható keresztvas alatt van. Mindeközben a korábban megszólt zégergyűrű pótlékok témájában egyértelműen tévedtem. Mármint azokat csak úgy odaképzeltem az apró tengelyek lyukain átdugott drótdarabkák helyére.

   Mivel a próbaképp befűzött szalag a törlőfej felületének csak a felén fut, így teljesen egyértelmű, hogy a kép közepén látható szalagvezető babának ebből a szögből nézve fentebb kell állnia.

   Mely pozíció amúgy a kép közepén feketéllő csavarral - némi bénázás után - beállítható. Mármint azért a bénázás, mert a csavar fejéhez a csavarhúzó csak kissé ferdén tartva, a csavar sliccéből folyton kiugorva fért oda.

   Bár szólni csak nagyon tompán szól, cserébe az összes mechanikai funkció (értsd fékek és gyorspörgetés) minden hiba nélkül működik, ami egy 40 éves elmúlt magnó esetében egy valóságos műszaki csoda!

   Mivel a jobb oldali üzemmód vezérlő gombról hiányzó kart számomra így volt a legegyszerűbb pótolni, az eredeti hernyó helyett kapott egy szép hosszú csavart. Ettől persze a gombot kissé fura tekerni. Mármint épp az ellenkező irányba kell, mint amire az ember számítana, meg persze az előlapi jelölés is mutatja.

   A fültisztító pálcika most nem azért van a fej előtt, mintha épp tisztítanám vele a fejtükröt, hanem azért, mert a szalagot azzal volt a legegyszerűbb a fejtükörhöz forszírozottan hozzászorítani. Ettől a mókolástól egy kicsit ugyan javult a helyzet, de annyit sajnos nem, hogy a magnó hangját elfogadhatónak lehessen tekinteni.

   A szivacsos fiókot azért voltam kénytelen előszedni, mert az a darabka szivacs, ami valaha a szalagot a fejtükörre szorító anyag mögött volt, az ugye mára már ugyanúgy elporlott, mint ami a magnó fedelében volt, meg mint ahogy az a másik is, ami az apró kivezérlésjelző műszert támasztotta ki.

   Miközben a búgójel a fej mindkét lábán megvolt, a magnó csak a sávváltó kapcsoló egyik állásában adott hangot. Egy darabig ugyan elvoltam a lehetséges hibaokokon való töprengéssel, végül azonban az általam sejtett, nagyon nem kívánt hibaok volt a befutó. Mármint a fej lábainak megérintésekor az alsó oldal lába más tónusú búgóhangot adott, amiből arra következtettem, hogy a fej egyik tekercse szakadt, mely hibát a multiméter kiválóan meg is mutatott. Miközben az ép fej ellenállása 250 ohm körüli, addig a szakadt fejé végtelen.

   Bár az ezzel a készülékkel történő magnózás semmiféle korábbi terveimben sem szerepelt, attól én még nekiálltam hozzá előtúrni egy új fejet. Gondolom le sem tagadhatnám, hogy ha jó az alany (mármint hagyja magát megjavítani), akkor nagyon is élvezem a magnószerelést.

   Épp mint ahogy a magnófejes dobozban szovjet készülékez való pótalkatrész sem. Ha már itt vagyunk, figyeljük meg a fej szalagpálya irányába álló részét, konkrétan annak a megszokottól jóval hegyesebb szögét, amire már csak a kisebb felület miatt is jobban simul a szalag. Cserébe persze jobban is kopik.

   Ezt az alkatrészt speciel nem akartam így, vagyis kiépített állapotában megmutatni, csak mivel az új fej a réginél nagyobb, annak beszereléséhez feltétlenül ki kellett emelnem.

   A szalagot a fejtükörre rányomó anyag meglepő módon ugyanaz, mint amiből a magnó szíjai is készültek. Hogy ez az anyag mennyire kopásálló, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a ki tudja hány (szerintem több mint ezer) órán át rajta futó szalag nem annyira elkoptatta, mint inkább csak lerakódott rá.

   Ez a nem kopásálló felületű fej a különféle információforrások szerint 1.000 órán át használható, s azután már annyira kopott lesz, hogy mindenképp cserélni kell. Ez persze nagyban függ a szalagot a fejtükörre simító erőtől, valamint a szalag finomságától is. Mármint a mágnesezhető felület koptató hatásától.

   A jobbra látható szalagvezető babán úgy lett annyi vasoxid, hogy az előbb még teljesen tiszta volt! Hogy a magnón talált szalag mállik, azt már csak ez a látvány is kitűnően bizonyítja. Mindeközben a két szalagvezető baba ugyan elfordítható, de attól még nem állítható. Mármint ezek ketten egyszerűen csak csavarok. Mivel kettejük közül csak a jobb oldali kopott, ezért egyértelmű, hogy a szalagvezetés nem jól volt beállítva. Mármint a korábban mutatott, azóta már beállított, a két fej közé a szalagot benyomó tengely eddig még sosem volt a helyén. Mindeközben a szalagvezetésnek így, vagyis úgy kell kinéznie, hogy a fej mindkét oldalán van baba. Mármint ha nincs, vagy csak a fej előtt van, akkor a szalagtovábbító görgő által akár csak egy kicsit is félresodort szalag azonnal kivégzi a résmerőlegességet. Kiváló példa erre a minap boncolt Stuzzi készülék.

   A magnó összes potmétere olyan szinten kontakthibás, hogy ezeket szerintem már csak szétszedéssel, majd teljes kimosással lehetne javítani. Kontakt spray pedig már eleve nincs itthon. Pontosabban szólva van, de míg az apukámtól örökölt, már több évtizedes palack teljesen kifogyott, addig a pincéből felhozott társából a hajtógáz szökött el. Mindezekkel párhuzamosan már a denszesz is kifogyott, mely tény számomra azt vetíti előre, hogy ebből egy hamarost elkövetett bevásárlás lesz. Mármint az üvegcse alján lötyögő denszesz a következőnek boncolt málló szíjas magnó pucolásához már biztosan nem lesz elég.

   A szíjat amúgy azért vettem le, mert az orsózótüske a forgása közben annyira nyikorgott, hogy a tengelyét mindenképp be szerettem volna zsírozni. Miután a hatalmas zégergyűrűt levettem, annyira nem történt semmi (mármint a fehér rész a feketéből nem vált kihúzhatóvá), hogy a magnót azonnal megfordítottam, mondván a tengelyt biztosan onnan tartja valami.

   Azt azonban nem tudtam, hogy valaha 180 rubelbe került, ami forintra 17-es szorzóval átszámolva 3.060-ra jön ki, ami egy sztereó magnóért, még ha az szovjet gyártmányú is, a 80-as évek hajnalán egyáltalán nem volt túlzott árnak tekinthető. Egy szovjet fizetéshez persze lehet, hogy igen.
   Ez a magnó amúgy csak úgymond félsztereó. Mármint végfokból csak egyet szereltek bele, ami ekkoriban mondhatni divat volt, mégpedig annyira, hogy a csehek és a lengyelek is gyártottak ilyen fél erősítős rendszerű készüléket.

   Bár a magnó többi része kifejezetten tisztának, szinte pormentesnek tűnt (kivéve persze a kombináltfejet), a magnó dobozának aljában az idők folyamán meglehetős mennyiségű szösz gyűlt fel.

   Ebben a kék dobozban tuti, hogy egy IC van, ami valahogy annyira szomorú. Mármint az, hogy míg a világ szerencsésebb fejlődési vonalú országaiban az IC tényleg IC volt, vagyis integrált áramkör, addig ugyanezt a szovjetunióban műanyag dobozba szerelt modulokkal voltak kénytelenek megoldani.

   Ez a fejjel lefelé beépített MP26A tranzisztor, ez annyira ott van... Amúgy nemcsak azért áll fejjel lefelé, hogy könnyű legyen rámérni a lábaira, hanem azért is, mert így a beforrasztása közben a hő zöme a vékony lábakon elveszik, s így a művelet nem teszi tönkre a melegre nagyon is érzékeny, még germánium alapú tranzisztort. Az MP25 (és változatai) egy annyira hangfrekvenciás tranzisztor, hogy KF erősítőnek már nem is jó. Mármint 455 kilohertzen már nem erősít.

   A potméterekhez sajnos nemcsak felülről, de alulról sem lehet rendesen hozzáférni. Persze ha teljesen kidobozolnám a magnót, az sokat segítne, ezt azonban végül nem tettem meg. Mármint a kidobozolás tervbe volt véve, csak nem igazán láttam értelmét, hiszen ez a gép a bemutatását követően egészen biztosan a pincében végzi.

   Ez már a leengedő orsó alatti filckuplung, vagyis a szalagorsó súlyához igazodó erejű fék. Mindeközben a háttérben látható két rugó ugyanolyan redvás, mint amit korábban mutattam.

   Mivel a rögzítésre szolgáló apró műszaki részlet nem vájat, hanem lyuk, így zéger gyűrűkkel történő rögzítésről már eleve szó sem lehetett. Ettől persze egy darabka vastag rézdrót még nem sasszeg.

   A magnó a fejcsere, valamint az apróbb mechanikai hibák kijavítása után, az AKAI GX630-as magnóval a minap készült próbaszalaggal már jól szól, épp csak megcsuklik a hangja, mikor a szalagtovábbító görgő ahhoz a részhez ér, ahol valaha nekifeszült a tengelynek. Mármint egyszer úgy maradt a magnó, hosszú időre, lejátszás állásra kapcsolva, mire fel ettől a gumigörgő eldeformálódott.

   Mivel a pirossal jelzett lemezdarab a tengelyhez közelebb kerülő görgő hatására az ütközőjére felakadt, a lemezt egy kissé odébb görbítve, ha teljesen el nem is tűntettem a jelenséget, de valamennyit azért tudtam a helyzeten javítani.
   Az igazi persze az lenne, ha a görgőt áttenném egy műszerészesztergába, majd leköszörülnék belőle úgy 0,5 millimétert, csakhogy olyan szerszámom még nincs, s ha így haladnak a dolgok (infláció), akkor valószínűleg már nem is lesz!

   Ahhoz képest, hogy az előmágnesezés beállításának még csak a közelébe sem mentem (mármint ez a kombináltfej cseréje okán lett volna szükséges), a magnó saját felvétele is teljesen jól szól. Már persze csak az egyik sávé, mert a másikon szerintem nincs törlés. Hogy a törlésre szolgáló fejnek is szakadt a tekercse, vagy valami más a gond, azt mondjuk már nem volt energiám felderíteni.
   Az előmágnesezés beállítása amúgy nem azért nem volt szükséges, mert a két fej ellenállása nem volt eltérő (a Tesla fej az oroszhoz képest ugyanis csak 16 ohmos), hanem mert a fejnek nem annyira az ellenállása, mint inkább az induktivitása (ami erősen összefügg a menetszámmal) számít. Vagyis attól, hogy a magnó eredeti orosz fejének ellenállása több mint tízszeres volt (250 ohm körüli), simán lehet, hogy a tekercsek menetszáma megegyezett.

   Azt a tényt majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a próbafelvétel kapcsán előhúzott kábelt a magnóba dugva, azt kierősítve, a készülék hangminőségét a QUAD 405-ös erősítőn és a két asztali hangfalon hallgatva, pláne kielégítőnek találtam.

   Miközben az óra késik 1 egész órát, este 8:59-et mutat, vagyis a magnó bemutatásával este 10-re lettem kész, amiben az volt a meglepő, hogy ennyire későig nem igazán szoktam dolgozni. Ez mondjuk nekem nem munka, hanem hobbi, ami szerencsére még mindig annyira el tud varázsolni, hogy közben azt sem tudom, hogy hány óra van.

   Másnap délelőtt elgurultam az OBI-ba, ahol is négyféle dolgot kellett volna vennem. Míg az egyik a tegnap már majdnem kifogyott denszesz volt, addig a másik egy palack bármiféle kontaktspray. A harmadik megvásárlandó tétel a pincéből kifogyott 4-es menetes szár volt, a negyedik pedig a képen látható tömlőtoldó. Bár a spirituszról megfeledkeztem (s amúgy a kontakt sprayről is), cserébe vettem egy kiló fűmagot. Mármint azért, mert a ház mögötti kert kikopott részeire már nagyon is ráfért némi újraültetés.

   Valahol 11 óra magasságában gyűlt fel bennem annyi erő, hogy végre nekiálljak a magnó összerakásának, ami már csak azért is nagyon esedékes volt, mert ugye ha ebéd utánra halasztom a témát, akkor abból már megint késői magnószerelés lesz, de ahogy én magamat ismerem, inkább egyszerűen csak semmi.

   Ez a kép nem azért kapta a "mindenképp" címet, mert az eltehető munkalap leürítéséhez a magnót "mindenképp" össze kell raknom, hanem azért, mert ha a táblázatból még mindig hiányzó magnós, és persze rádiós cikkeket is megírom, akkor aztán már tényleg mindenképp neki kell állnom a szobácskám polcainak felszabadítása című feladatnak. Mert ugye az azért tényleg nem járható út, hogy a jobbra látható zenedobozt szó szerint nem volt hely máshova letennem, csak ide.

   Bár ennek nem volt semmi értelme, attól még úgy döntöttem, hogy a törött karú forgatógombot, valamint a szerszámaimat megragadva, elhárítom a hibát. Mármint azt, hogy a kapcsoló karját pótló csavar jelenleg előre, a szalagorsó irányába áll.

   Mivel a gombban a hátrafelé álló csavarnak mindenképp fúrnom kellett egy új lyukat, amibe persze 4-es menet is kellett, a befelé kiálló apró sorjáktól a gombnak nem igazán akaródzott a helyére felmenni, mire fel egy kissé megreszeltem.
   Egy másik gomb előtúrása - mint másféle javítási mód - azért nem játszott, mert az én szokványos forgatógombjaimmal ellentétben, ez a gomb nem 6-os, hanem annál nagyobb átmérőjű tengelyre való. Ha meg már fúrnom kellett, akkor maradtam inkább az eredeti gombnál.

   Az mondjuk igaz, hogy egy apró mérőműszer előállítási költsége nagyobb, mint két Isostat rendszerű kapcsolóé (lásd őket balra), attól még számomra sztereó magnóba egy műszert tenni valahogy annyira fura. No nem mintha a Tesla B43-as esetében már nem láttam volna ilyet. Azt a magnót mondjuk már nem tudom megmutatni, mert még a szétszedtem projekt indulása előtt új gazdára lelt. Épp mint ahogy a szintén érdekesség BRG M11 is, Bodor bácsi mozigéphangszórós hatalmas hangfalával együtt.

   Hogy a magnó dobozának füle egy kissé lötyög, az az apró hiba engem azért ütött szíven, mert a fület tartó csavar egyben a doboz oldalát is tartja. Vagyis a fül a doboz egyik oldallapjával együtt lötyögött.

   Mivel a magnó fülének rögzítő csavarját eltakaró szögletes idom mindkét fele beakadós rendszerű, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy a helyéről történő leugrasztása komoly küzdelem volt. Cserébe visszaraknom egyből sikerült.

   Ebben az IC helyett épített erősítőmodulban viszont nagyon is! Az persze igaz, hogy magam is építettem hasonlót az első AKAI 4000-res magnómba, mégpedig  az akkor már beszerezhetetlen LD3141-es IC helyett, csakhogy az nem egy gyári készítmény volt, hanem csak a kényszerűség szülte. Mondjuk valószínűleg ezt a modult is. A magnó amúgy - az ősi germánium tranyók ellenére - egyáltalán nem zajos, amit persze lehet, hogy csak a mechanika nagyon magas alapzaja fed el, amit ha csak el nem felejtem, majd mindjárt megörökítek.

   Ezzel a képpel még véletlenül sem azt a részletet mutatom meg, hogy a csatlakozókat árnyékoló lemez közepe fel lett hajtva, hogy ne akadjon bele az elkóba (amúgy természetesen ezt is), hanem azt a még ennél is érdekesebbet, hogy egy csatlakozó cseréjéhez a magnót teljesen ki kell dobozolni. Mármint azért, mert az ehhez mindenképp útban lévő hatalmas árnyékoló lemezt tartó csavarok fejei a mechanika és a dobozfal között vannak.

   Mivel ha a gombot a tengelyen rögzítő apró laprugó a dobozba beesik, akkor újra le kell vennem a magnóról a tetejét, ezért az azt tartó csavarok betekerését a gombok feltolása utánra halasztottam. Amúgy ügyes voltam, hiszen egyik rugó sem esett be.

   Mit ne mondjak, a felvétel állásban összefordított karok meglepően furán mutatnak. Illetve már eleve az is fura, hogy míg az előre pörgetést a jobb, addig a vissza irányút a bal oldali gombbal kell kapcsolni.

   A gombok eredeti sorrendjét annak ellenére találtam el, hogy erre külön nem figyeltem oda. A rengeteg ütésnyom mindeközben valószínűleg úgy keletkezett, hogy mikor valamelyik potméter szórakozott, akkor Laci szomszéd rávert a gombjára valami hegyessel.

   Ekkor jött az, hogy a magnón lévő eredeti szalagot végighallgattam. Persze nem oda vissza, sorjában meghallgatva mind a négy sávot, hanem a műsorba folyton belepörgetve, közben sebesen kezelve a sávváltót.

   Bár általa csak annyit tudtam meg, hogy ezzel a szalaggal is jól szól, attól még feldobtam rá az apukámtól örökölt próbaszalagot. Mindeközben mikor a mély hangokat szabályzó gombnak odatekertem, a valóságban nagyon is hallatszott a szintemelkedés, csakhogy ebből a kamera mikrofonja (gondolom az automatikája miatt) semmit sem örökített meg.

   Bár már csak a nyoma látható, de attól még a magnó fedelének elejébe ragasztott szivacsból készült csík valaha a forgatógombokat fogta meg, nehogy szállítás közben leessenek. Azért ez is milyen oroszos már...

   A másik megoldás amúgy az lett volna, ha nem rakom vissza a magnóra a rajta talált szalagot, ami azért nem járható út, mert a pince mélyén őrizgetett hatalmas szalagos doboz jelenleg hozzáférhetetlen helyen van. Már ha a fellelési helyét egyáltalán jól sejtem...

   Azért milyen szomorú már, hogy ezt a hálózati kábelt valószínűleg már sosem fogom újralátni... Mármint el nem tudom képzelni, hogy ezt a magnót a számomra még hátralévő, remélhetőleg legalább egy évtizedben mégis miért venném újra elő.

   Bár rezgett a léc, hogy a magnó a szokásos módon napokra az előszobában marad, csakhogy áprilisra azt terveztem be, hogy a lomos pince ajtajából indulva, ha a legbelső sarokig végül nem is érek el, de legalább teszek rá egy mondhatni erőtlen kísérletet. Mármint ami nagyobb méretű kincs az ajtótól a pince mélyéig a földön, vagy nagyon útban van, azt mind megpróbálom onnan eltűntetni. Már persze csak a szétszedendő tételeket. (vett vissza menten a szerző a túlméretezett terveiből)

   Mivel március végéig letudtam majdnem a teljes féléves tervet, így akár azt is megtehetném, hogy lazítok egy nagyot. A lazítás persze egy hobbi esetében mondhatni értelmezhetetlen.

   A Tesla B90-es magnóra való, valaha a számlálót nullázó gomb őrizgetése annyira értelmetlen (mármint azért, mert a számlálót a magnóval együtt kidobtam), hogy megkoronáztam a denszeszbe való beáztatással, ami már csak azért sem volt baj, mert amúgy is ki kellett mosnom az üveget. Mármint denszesz már alig volt benne, úgyhogy mehetek a boltba egy másik palackért.

   Hogy ez a rádió sokkal tisztább, mint úgy még öt perccel ezelőtt volt, azt onnan tudom egészen biztosan, hogy a törölgetése közben tízszer kiöblített szivacs minden alkalommal fekete levet eresztett. Mikor megláttam, hogy belülről porosabb, mint amennyire a külseje koszos, menten megbántam döntésemet. Mármint mégiscsak a viszonylag tiszta monitorral jártam volna jobban. Hónap végére persze ezeknek a tételeknek mind el kell tűnniük. Mikor belegondoltam, hogy az "ezek" kijelentésem milyen holmikat takar, akkor nem sok híja volt, hogy tényleg inkább a lazítás mellett döntök...

   Mikor a cikk elkészült, s már épp fel akartam tölteni a helyére, akkor kiderült, hogy bár a magnó gyári füzetét már rég beszkenneltem, az anyagot azonban nem igazítottam meg, nem tömörítettem be, s ezek miatt persze még csak fel sem tölthettem. Ez az apró hiányosság engem akkor és ott valamiért annyira mellbevágott, hogy a semmi kis 10 perces feladatot több mint egy hétig halogattam, mire végre eljutottam odáig, hogy zárásképp ezt a rajzot ide beszúrhassam.
   Mint az a vastagon keretezett részekben látható, az erősítőmodulok erősen hajaznak a korabeli nagyon egyszerű, még nem műveleti erősítő technológiájú, mindössze két vagy három tranzisztort tartalmazó integrált áramkörökre. Amennyiben ezeket a modulokat más elektronikákban is használták, akkor volt értelme megszülni őket, viszont ha nem, akkor csak annyit javítottak a helyzeten, hogy a paneleken ránézésre kevesebb alkatrész van, mintha még a modulok alkatrészei is rajtuk lennének elhelyezve.