A mai project megnyitásaképp még valamikor reggel odamentem a szobában található szekrényhez (amúgy ez az), majd elhúztam előle először az asztalt, majd az elétolt széket is, aztán kinyitottam az alsó ajtókat, s egy az említett helyszínen állomásoztatott dobozból kivettem egy Molex-ről SATA-ra átalakító tápkábelt. Miután ezzel megvoltam, mindent visszapakoltam a helyére, mondván amilyen állapotban a szobácskám (hall) van, azon egy darabka kábel ezentúl történő elől hagyása már igazán fog rontani.
   Mivel a szokásos módon bőven volt a mára betervezett szétszedésnél fontosabb dolgom is, először szép sorjában azokat intéztem el, így csak ebéd után értem oda, hogy rápróbáljam a tápegységre a HP PC-ből kimentett újszerűnek tűnő DVD/CD újraírót, csakhogy sehol sem találtam a még reggel előtúrt átalakítót. Mint az a számonkérések alapján kiderült, a kábel eltűnésében Cassie (ez a középső baba neve) és bandája volt a ludas. Meg persze én, aki a mögöttük található vékony peremen felejtettem a kábelt. Persze a bűnrészességem nem menti fel a babákat a felelősség alól. Cassie például épp a nyulamat lopja! Annyira jók ezek a babák, hogy van kire fogni az elvarázsolódott dolgokat...

   Mivel minden együtt van hozzá, ezért jöhet a kísérlet, vagyis a lemezmeghajtó kipróbálása. Mert ugye ha jó, csak abban a PC-ben volt valami hiba, amiből a minap kiszedtem, akkor ugyan ne dobjam már ki. No nem mintha manapság szükség lenne rá, hiszen már évek óta nemhogy nem írtam, de még csak nem is olvastam be lemezt!

   A rengeteg lábú integrált áramkörön sem látszik égésnyom. Ami látszik rajta (mármint az a ferde négyzet), az a hűtés érintkező felülete. Ami a kép jobb alsó sarkában van, az nem felhólyagosodás a fóliacsíkokon, hanem az csak valamiféle ragasztó nyoma.

   No nem mintha az R118-as, már amúgy is eleve apró és fekete alkatrészről képes lennék megállapítani, hogy az vajon eredetileg is ilyen-e, vagy azért fekete, mert mondjuk már rég elégett.

   Gondoltam megküldöm a tápegységemről, hátha csak ez az apró motor a hibás, és akkor van esélye a meghajtónak, hiszen túrhatok helyette a pincei dobozomból egy másik motort.

   Íme a tálcamozgató motor hangja 5 voltról. Ez úgy ilyen, hogy ezt senki nem bántotta, vagy lopta ki belőle a bronzperselyt. Elkopnia az adott pozícióban pedig egyszerűen képtelenség, mivel egyrészt nincs olyan ember (bár ki tudja), aki képes lenne napi 8 órán át nyomkodni a lemezmeghajtó eject gombját, másrészt mivel a tálca mozgatása még egy ekkorka motornak sem megterhelés, így az még napi több óra folyamatos használattól sem kopna el. Szóval ez bizony gyárilag ilyen.
   Hogy míg a helyén volt, addig miért nem volt zavaró a hangja? Nos egyrészt azért, mert ott a tengelyt oldalra kissé megfeszítő szíj okán nem tudott zörögni, másrészt ugye - mivel nem működik - nem hallottuk, hogy zörög-e.

   A jelen videó témája még mindig ugyanaz a motor, amire próbából 12 voltot adva (mert ugye ki tudja hány voltos lehet), az egyszer csak éktelen visításba kezd, amit még akkor sem hagy abba, mikor leveszem a feszültséget 12-ről 5-re, majd mindössze 3 voltra.

   Hogy az apró panelen található IC-be bejut-e egyáltalán az energia, azt úgy ellenőriztem, hogy rámutattam a hőmérővel. Bár meleg van itthon, de mivel 50 fok azért nincs, így egészen biztos, hogy az IC áram alatt van.

   Mivel sajnos csak ennyit sikerült nála elérnem, egy szem zölden világító LED fénye pedig számomra édeskevés, ezért nekiálltam a lemezmeghajtó teljes és végleges lerombolásának.

   Nyitásképp a doboz tetejéből löktem ki azt az amúgy meglepően masszívan beleragasztott kerek fémlemezt, ami a lemezt felülről megfogó mechanikai elemet tartotta bent ebben a lapos kis fészkében.

   A művelet közben a hüvelykemről felhántolt bőrdarabkát szomorúan, pláne némi fájdalommal szemlélve azt kellett megállapítsam, hogy ez az akció még akkor sem érte meg, ha a megszerzett kerek fémlapot beépítem a 1487-es cikk keretében az esztergához készített kettes verziójú forgócsúcsba, mégpedig csapágyfedőnek.

   Erről sajnos nem készítettem külön videót, így kénytelen leszel elhinni, hogy a lemezforgató motornak csapágygolyó hangja van. Mármint úgy, mintha el lenne benne szabadulva egy golyó, ami a tengelyvégi tárcsa megpörgetésekor különös, egy kicsit még a tengely leállása után is hallható zizegő hangot ad.

   Ebből az alkatrészből már annyi van, hogy nyitottam nekik a pincében egy saját dobozt. Mondjuk ki még nem vettem belőle semmit, pedig egy DVD-t megírni képes lézer LED-del akár még egy selyempapírt is meg lehetne gyújtani.

   A gumibigyók mindig jól jönnek, miközben ha sokszor nem is, de egyszer már előfordult, hogy újrahasznosítottam egy a képen látható acéltengelyt, mégpedig a 1448-as, az esztergához való apró kiegészítőket farigcsálós cikk keretében.
   Hogy mégis mire kellett? Nos arra, hogy stabilan megállítsam vele az eszterga tengelyét. A stabilitást adott esetben úgy kell érteni, hogy miközben az eszterga tengelye mereven áll, közben a beledugott rögzítő pálca sem görbülhet el, mint ahogy tette azt az elsőnek beledugott 60-as szeg, amit aztán alig bírtam a tengelybe fúrt szűk lyukból kivarázsolni.

   A fogaskerekeket például annyira gyűjtöm, hogy bár nem mentem külön rájuk, de a pincei pakolászásaim közepette csak úgy mellékesen félredobált példányaikkal már megtöltöttem az első dobozt.