Ezt a ruhatároló szekrényt az egyik lakó "felejtette" a lépcsőházban. Részemről amint megláttam, egyből megéreztem, hogy ez biztosan az enyém, csak mielőtt még magammal ragadtam volna (én már csak ilyen magával ragadó típus vagyok), hagytam kicsit ácsorogni a kapualjban.
   Mi az, hogy miért? Nos egyrészt azért, mert épp valami nagyon más dologgal voltam elfoglalva, másrészt azt gondoltam, hátha elrabolja előlem valaki. Már úgy értem azért, mert bár ez egy nyilvánvalóan nagyszerű boncalany, csakhogy mint egy újabb beérkezett tétel, eggyel ez is elodázza a szétszedtem project végét.
   Mostanában azt szoktam magamnak mondogatni, hogy nem akarom megírni a kétezredik szétszedtem cikket, azonban ha így haladok (mármint a gátlástalan gyűjtögetéssel), akkor simán el fogok jutni odáig.

   Ezt az amúgy ruhák tárolására szolgáló szekrényt már megkezdte előttem valaki. Ez a valaki igen nagy valószínűséggel a tervezett avulás volt. Erre a tényre abból következtettem, hogy ennyire gyenge konstrukciót szekrényben én még soha életemben nem láttam! Ez a valami ugyanis mindössze nagyon vékony falú fémcsövekből, az azokat összekötő műanyag idomokból, majd a csövekre polcként, valamint az egészre porvédő burkolatként terített, amúgy zipzárral összehúzható huzatból áll. Illetve most már inkább csak állt. Meglepő módon, ezek így hárman, míg csak el nem kezdenek hasadni az eresztékek, egy viszonylag stabilnak tűnő konstrukciót alkotnak. Nekidőlni persze semmilyen irányból sem tanácsos, és még csak elcsúszás közben belekapaszkodni sem, mert ugye ettől azonnal elenged benne valami természetesen pótolhatatlan alkatrész. Eredetileg persze egyáltalán nem így nézett ki, mint ahogy ezen a képen látjuk.

   Nyitásképp a pincébe hoztam le, majd néhány alkatrészének megtekintése után visszatértem az eszterga piszkálásához, gondolván miután arra a témára ráunok, rávetem magam erre a szekrénynek csak erős túlzással nevezhető valamire.

   Mely nagyszerű tervemből végül mindössze annyi lett, hogy egyszerűen csak bevágtam a pincébe. Ez itt amúgy Ilonka néni pincéje, amit részemről már hosszú évek óta készülök elhagyni, mint az a képen látható, egyre kevesebb sikerrel, itt ugyanis már csak maximum annyi cuccomnak szabadna lennie, amit könnyűszerrel el tudok innen hordani. Na most ehhez képest, a betervezett Simsonon és a tartalék bicaj vázán felül, annyi itt a bemutatni való lom, hogy egy külön projektet kellett indítanom az elpusztításukra, megjegyzem nem különösebb sikerrel. Mert ugye hiába pusztítottam el innen egy régi PC-t, meg egy monokróm monitort, ha egyszer a többiek még mindig itt vannak. Ezeket a többieket most csak azért nem sorolom fel, mert ugye a küszöbig érő szekrénytől nem látszik belőlük semmi.

   A szekrény tulajdonképpeni külső burkolata a pince elhagyásakor annyira nem volt feltűnő a bicaj alatt, hogy azt észre sem vettem. Ebben nem az volt a baj, hogy kint maradt, hanem az, hogy mikor másnap benyúltam a bicikliért, természetesen lámpakapcsolás nélkül, akkor a linóleum burkolaton húzott műanyag huzat adta hangtól kitört a frász. Már úgy értem azért, mert azt hittem, hogy már megint szegény bicajon esett szét valami.

   Ez az eset, vagyis az Ilonka néni pincéjébe halmozott fadarabok sarokból történő zajos kidőlése annak következtében állt elő, hogy tettem egy óvatlan kísérletet az előbb látott csomag mögöttük történő elhelyezésére. Na ilyenkor szoktam a lelkem megnyugtatására azt mondani, hogy amúgy is épp rendet szerettem volna csinálni.

   A szigetelőszalagos megerősítések mennyiségéből visszakövetkeztetve (mert ugye nemcsak ezen a két ponton találtam belőlük), a tulajnak igencsak sokszor gyűlt meg a baja a nem különösebben erős összekötő elemekkel.
   Itt aztán menten azon kezdtem el törni a fejemet, hogy vajon (vagy disznózsíron) ki lehetne-e pofozni a szekrényt, mondjuk az összes összekötő elem cseréjével. Nos igen, meg lehetne oldani, hogy a fémből készült szokatlanul vékonyfalú csöveket összekötő idomokat újragyártom, mondjuk célszerűen keményfából, csak mivel semmi szükségem rá (mármint a szekrényre), ezért ezt nem fogom megtenni.

   Ahogy ezt a maradványt nézegettem, egyrészt azt sikerült megállapítanom, hogy áldásos tevékenységemnek köszönhetően szépen fogy, másrészt ez a maradék hiába ép, ha egyszer nincs rá szükségem.

   A gyenge felépítése okán hiába próbáltam számára találni valami célt. Mert ugye ez a valami még így tövig bontva is annyira gyenge, ráadásul ingatag is, hogy semmi olyan dolgom sincs, amit biztonsággal tárolhatnék rajta, pedig amúgy ha máshová nem is, de Ilonka néni pincéjébe azért még beférne egy szekrény, amibe bepakolva nagyot tudnék lendíteni ha nem is a renden, de legalább a látszatán.

   Itt aztán újra elmerengtem, hogy az ép elemeket kiválogatva, azokból egy az előbbi képen látható valamiből csak a jobb oldali keskeny polcot újra összeállítva, arra ha mást nem is, de legalább a műanyag és papírdobozaimat rá tudnám rendezni az amúgy valami vászonszerű műanyagból álló polcokra.
   Hogy ezt a nem különösebben bonyolult dolgot mégis miért nem léptem meg? Nos azért, mert sikerült a korábban látott fadarab felborulós esetet igen élethűen újraképzelnem. Már úgy értem, hogy azt a meglepően kellemetlen esetet, amint az eldőlő lécek épp romba döntik a gyengécske szekrényt, mire fel a már tőlem megszokott rutinnal azonnal feladtam a szekrény újraépítését célzó, magához a szekrényhez hasonlóan gyenge lábakon álló terveimet.

   Ezek itt a polclapok, mely anyagokra most így hirtelenjében semmiféle értelmes újrahasznosítási ötletem sem támadt. Ha másra nem is, de azért megteszik festéskor alátétnek, hogy ne a lehajtható asztalt maszatoljam össze.

   Mivel a szekrényt a bejáratból elbontva már be tudtam lépni a pincébe, felmértem az ott kialakult helyzetet. Talán nem is az a baj, hogy innen még csak két tételt, tényszerűen egy régi PC-t és egy monokróm monitort bontottam el, hanem az, hogy időközben érkezett hozzájuk egy LCD monitor és egy HP PC is. Mindezt úgy, hogy a lomos pincében is van egy kollégától kapott LCD monitor, valamint egy általam csak úgy egyszerűen a fűben talált is. Mindezekre ráadásul a spektrumanalizátoros mélyláda alatt a néhai betárcsázó szerverem lapul, míg a lomos pincében egy Compaq PC, amit természetesen szintén meg fogok mutatni. Már ha egyszer méltóztatok odaérni...

   Bár ez jelenleg még abszolút ritkaságszámba megy, de attól még úgy van, hogy az anyagaim jelenlegi rendezetlenségének ellenére, a cső formájú alkatrészeknek már van egy saját dobozuk, mire fel már raktam is bele ami bele való.

   Mindeközben a hosszabb csövek (mivel nem fértek a rövid dobozba) a polcra kerültek. Bár ez a polc is akkora, mint amekkorán az előbb mutatott doboz van, vagyis nem mélyebb, csakhogy e mögött (az éppen ott lévő ablak okán) van hely. Amúgy, mint ahogy úgy nagyjából az összes többire, úgy erre a polcra is ráférne már egy alapos revízió.

   Mikor már ott tartottam, hogy még a lakásba felvinni szándékozott virágföldes vödröcskét is megtöltöttem, egyszer csak zörögtek az ajtón. Az egyik szomszéd jött érdeklődni, hogy kérem-e a helyéről épp leszerelt zuhanykabin átlátszó ajtaját.

   Miután a hatalmas tábla műanyagokat a pincébe berámoltam (természetesen újra Ilonka néniébe), majd a virágföldes vödröcske tartalmát felhasználtam (pótlásként a palántákhoz), egyszer csak kiderült, hogy a párom ezeket a kibelezett mackókat nem azért szedte elő, hogy újratömje őket, hanem egyszerűen csak selejtezett.
   Mivel nem volt szívem őket kidobni (mármint sem a páromat, sem a mackókat), bedobozolás után a macik is Ilonka néni pincéjébe kerültek. Ha egyszer tényleg el kell hagynom azt a helyszínt, az ott található dolgokra szerintem galádul azt fogom mondani, hogy nem, azok nem az enyémek, azok ott csak úgy vannak...