Az ikonok a beépített típusnak megfelelő videokártya drájver hiányában még mind balra sorakoznak. Mivel három (bár azonos, de különböző HDD-n elterülő) telepítésen is futtattam a frissítést, így mondhatni mindenféle verziót kipróbáltam.
   Volt úgy, hogy először az alaplaphoz kapott lemezről mentek fel a drájverek, és olyan is mint a képen, vagyis hogy engedtem dolgozni a Windows frissítőjét. Mivel az összes variációban eltűntek az eszközkezelőből az apró sárga felkiáltójelek, így részemről úgy ítéltem meg, hogy mindegy hogyan csinálom.
   Az persze lehet, hogy létezik olyan drájver, ami frissebb annál mint amit a Windows megtalált, vagy ami az alaplaphoz kapott lemezen volt, ez azonban engem - mivel minden rendben működik - most valahogy nem igazán érdekel.
   Az viszont igenis érdekel, hogy mi lesz a videokártyáról hiányzó lapocskával! Szombat lévén, számítógép szerelés fontossága ide vagy oda, úgy döntöttem, hogy én bizony mégiscsak kimegyek a piacra. Mit lehet azt tudni? Hátha kapok a lecsókolbász mellé némi PC-be illő hardvert is.

   És ez szóról szóra így is történt! A lecsókolbászból ugyan debreceni lett, mint ahogy a legmezeibb, pusztán DVI portos videokártyából két komolyabb. Na most a balra fent látható PCI buszos SATA RAID kártya csak azért jött velem, mert egyszerűen képtelen voltam ellenállni a pusztán 100 forintos árának.
   Hogy működik-e, arra persze még nincs válasz, de ha nem, azt a 100 forintnyi veszteséget valószínűleg mindenféle szívfájdalom nélkül lenyelem. Épp mint ahogy a párom a kapucíner csokikat.
   Visszatérve a lényegre, vagyis a videokártyákra, a nagyot, vagyis a ventilátoros hűtésűt láttam meg először. Ennek 500 forintról indult az ára, mire fel azonnal elindultam a kolbászkák felé, illetve megtekinteni a többi lomárus meglepően vegyes árukészletét.
   Ekkor került képbe a jobbra fent látható passzív hűtésű videokártya, aminek a 200 forintos kikiáltási árából már nem volt pofám alkudni. Ezen két kártya működőképessége persze erősen kétségesnek látszott, hiszen mégiscsak a kukából származnak.
   Ha csak azért dobták ki őket, mert lett helyettük jobb, vagy akár gépestül cserélték le őket, akkor szerencsém van. Ha meg nem, akkor nem. Utóbbi esetben lehet úgy nézni a dolgot, hogy buktam 400 forintot. Azért 400-at mert az elsőnek meglátott videokártya árát is sikerült lealkudnom 200-ra.

   Na most ha abból az aspektusból nézem a még akár döglött kártyákat is, hogy így (valamelyik hátlapjának felhasználásával) nem kell reszelnem, akkor azt kell mondjam, hogy mégiscsak megérték az árukat.

   Viszont ha mindkét 200 forintért vásárolt kártya jó, akkor tegnap kidobtam az ablakon az alacsony profilú kártyára 1.700 forintot. Bár magam is meglepődtem rajta (mert ugye az ilyesmi ritkán szokott előfordulni), de még erre a kérdésre is megnyugtató válasszal szolgált az élet.
   A passzív hűtésű kártya ugyanis hibás, csipog rá a BIOS mint a veszedelem, míg ez a bár ősi, de attól még mini erőmű rendben működik. A rendben működést persze úgy kell érteni, hogy nem próbáltam sem a hozzávaló drájverrel (ennek hiányában persze a 3D funkcióinak működéséről sem tudok semmit), valamint még csak rá sem néztem az apró ventilátor levágott vezetékeire.
   Szóval most ott tartok, hogy van a gépben egy rendben működő passzív hűtésű kártyám, egy döglött passzív hűtésű kártyám, meg ez a levágott hűtésű kártyám. Már csak ebből a felsorolásból is sejthető, hogy ha ilyen hosszú cikk azért nem is lesz belőle, de attól még lesz videokártya szétszedtem is.
   Amennyiben szerencsém van (márpedig az utóbbi napok eseményeit elnézve miért ne lenne), és stimmelnek a lyukak helyei, akkor egyszerűen csak át kell tennem a döglött kártyáról a passzív hűtést erre a kivágott ventilátorú kártyára.

   Na most ha már piac, akkor legyen kövér! Mire fel újabb 200 forint beáldozásával hozzájutottam egy vödörnyi Merklin fémépítőhöz, majd még 400-ért ezekhez a hátlapi USB kivezetésekhez. A kettős mondjuk nem nekem kell, azonban a négyes igen. Mi az, hogy minek?
   Nos azért, hogy egy sorban, ráadásul legalul legyenek a gépházban az USB portok, hogy könnyű legyen hozzájuk férni. Erre (mármint a könnyű hozzáférhetőségre) persze csak néhány évente van szükség, olyankor azonban nagyon jól tud esni, hogy nem vakon kell bedugdosnom a gép hátába a dugókat.

   A videokártya azonosító cetlijét nem holmi rendszeretetből ragasztottam át a gépház aljába, hanem azért, mert míg a helyéről csak úgy egyszerűen magától (illetve valószínűleg a videokártya processzora által termelt hőtől) leesett, addig erre a helyre nagyon is jól leragadt.
   A tőle jobbra látható, a szerző által kézzel írt cetlire pedig azért volt szükség, hogy egy esetleges jövőbeli gépátépítéskor az alaplaphoz kapott zöld füzet nélkül is tudjam (ezt a cetlit mostanában mondjuk nagyon nem szeretném látni), hogy a különböző színek a SATA csatlakozók mely pozícióira utalnak.

   Bár ki volt töltve a videoprocesszor és a hűtőborda közötti rés fehér hővezető pasztával, azonban a többfelé látható csupasz felületek okán ez a feltöltés nem volt éppen tökéletes. Márpedig Sipos Gyula erősítőépítős könyve szerint bármilyen zsír legalább ezerszer jobban vezeti a hőt, mint a levegő!
   Miután szépen egyenletesen újrapasztáztam a processzor felületét, sikerült is levinni a borda hőmérsékletét 55-ről 54 fokra, ami különbség nyilvánvalóan bőven a mérési hibahatáron belül van.
   Szóval lehet, hogy semmit sem ért a munkám, de legalább a lelkem nyugodt, hiszen most már legalább biztosan tudom, hogy ott a paszta. Illetve jobb az úgy a processzornak, ha egyenletesen oszlik el rajta a hő, nem pedig úgy, hogy az egyik széle megsül.

   Az AKAI videokazetta matricás papírját emlékeim szerint még valamikor a 80-as évek végén tettem el, mondván egyszer még biztosan jó lesz valamire. Hipp-hopp, eltelt az a harminc röpke év, és már be is igazolódott az évtizedekkel ezelőtti feltételezésem. Ez persze még nem kellene ok legyen arra, hogy minden bizbaszt eltegyek, mondván egyszer még biztosan jó lesz valamire, azonban sajnos (vagy nem) nálam bizony az.

   A 3,5-ös meghajtót 5,25-ös helyre illesztő két vaslemez még valamikor a számítógépes idők (mármint a szerző szempontjából) elejéről származik. Szóval ennek is kellett vagy 10 év, mire végre beépítettem valahova. Mi az, hogy minek?
   Nos azért, mert bár van a gépházban üres 3,5-ös meghajtó hely, azonban ahhoz nem férek hozzá a fából készült keresztmerevítőktől. Na jó, a házból a feleslegessége okán kiszedett 3,5-ös floppy helye szabad, de az a hely nekem valamiért nem tetszett.
   Szerintem jobb az úgy egy rendszert tartalmazó HDD-nek, hogy nincs körülötte semmi, csak a szabad tér. Már úgy értem, hogy a hűtés szempontjából. No nem mintha ez a típus hajlamos lenne melegedni...
   Mikor ezeket a sorokat rovom, már napok óta helyén a gép, illetve már órák óta jár, ránéztem a hőmérsékletekre. A szobában nyár lévén 29 fok van, míg a lemez a Hard Disk Sentinel nevű program szerint mindössze 39 fokos, vagyis már-már hideg!

   Ezzel a képpel nem azt szerettem volna megmutatni, hogy még nem tömtem be a hátlapi réseket (bár valószínűleg azt is), hanem arról van szó, hogy a legalulra beszerelt hangkártyába nem lehet bedugni az elosztót.
   No nem ezt, hanem egy olyat, ami két 3,5-ös jack aljzatot csinál az egyből, hogy egyszerre lehessen rádugni a hangkártyára a PC-hez való kishangfalakat, meg az előerősítőn keresztül a QUAD405-öst is.

   Na ez a helyes sorrend! Alul az USB aljzatok, hogy könnyen hozzájuk férjek, felettük a hangkártya, szintén hozzáférési kényelemből, illetve a beledugandó széles dugó okán, majd egy a szerző által feliratozott zárólap következik.
   Erre (mármint a feliratozásra) azért van szükség, mert a hangkártya lapocskájába préselt ábrák az asztal alatt fetrengve sem nem láthatók, sem nem értelmezhetők.
   A sort (a képen legfelül) egy tartalék bemenet zárja (ebből van három plusz a hangkártyán), amire valószínűleg majd csak a rádiós kísérleteimkor fogok rácsatlakozni.

   Bár az összes rés betömődött, attól én még valahol mélyen igenis szégyellem magam, mert többszöri nekifutásra sem sikerült megtalálnom a PC-be való hátlapi zárólap készletemet.
   Amiket korábban láttunk, a cserépkályha előtt heverő másik PC házának tetején kiterítve, azok ugyanis csak az ismert készleten felül előkerült példányok. Mindezt úgy, hogy még emlékszem is a helyre, ahol legutóbb láttam őket!
   Egy fehér asztalfiók (ilyenekben tárolom a lomjaimat) sarkában laknak, egy sárga színű befőttes gumival összefogatva. Ezek is csak akkor fognak előkerülni, mikor épp nagyon nem keresem őket. Vagy akkor, mikor majd nekiállok és rendbe teszem végre a pincében az anyagokat.
   Ez utóbbi félkész project az (a félkészt persze csak úgy kell érteni, hogy egyszer már nekiálltam és előkészítettem), amitől már majdnem egy éve úgy néz ki a lomos pince, mintha - ég ne adja - betört volna valaki, és szétdobálta volna a lomjaimat.

   Ezt a ventilátort még valamikor akkor kellett volna kipofoznom, mikor épp el volt foglalva a rendszer valami hosszantartó feladattal, én meg csak bámultam a képernyőn a lassacskán haladó folyamatjelző csíkot. Hogy mi baja van? Mint ahogy az összes többi öreg ventilátor, úgy ez is zajos.
   A tápegységben lévő krepegett, mert rugalmatlanná vált (illetve valószínűleg el is kopott) az az apró gumigyűrű, ami épp ezt lett volna hivatott megakadályozni. Ez meg olyan hangosan surrog, mintha súrlódna benne valami. Éppen olyan hangot ad, mint egy kézzel jól megpörgetett, amúgy szabadon álló hatalmas csapágy.

   Amin a ventilátorból kiszerelt két apró golyós (vagy görgős, ez nem látszik) csapágyat elnézve nincs is mit csodálkozni. Mégis mit lehet kezdeni egy ilyen mini csapággyal? Tette fel magának a szerző a nyilvánvaló kérdést.

   Nyitásképp kimostam őket az ultrahangos mosóban, aminek löttyintettem az aljára úgy jó féldeci denaturált szeszt. Ezen műveletnek a csapágyak hangjára természetesen semmiféle hatása sem volt, ellenben sajnálatos módon meglehetősen büdös lett tőle a szobában.

   Míg a kimosott kék ventilátort a hatalmas társa keltette szél megszárítja, mindenféle agyament ötleteken törtem a fejem. Végül ott kötöttem ki, hogy ha fel tudnám tölteni a csapágyak belsejét gépzsírral, akkor valószínűleg abbamaradna a golyók (vagy görgők) által keltett surrogás.

   Ami baromságról mindenképp szeretném lebeszélni a kedves olvasót, az az a tevékenység, melynek lényege, hogy a konyhai gáztűzhelyen egy apró tégelyben forralt gépzsírban bármit is lötyögtessen.
   Mellémegy a forró gépzsír, s ha ezt esetleg valami csoda folytán mégsem tenné meg, akkor is minimum meggyullad. A keletkezett szagok eltávolíthatatlanok, csak az idő (úgy kb. két hét) oldja meg a dolgot.

   Ezt nem adom fel rejtvénynek, hiszen teljesen egyértelmű, hogy a képernyőn látható két mocsokgombóc a korábban látott apró csapágyakat rejti. Hogy aztán bejutott-e a görgőkig a forrásban lévő zsír, az majd mindjárt kiderül.

   Bár semmivel sem adtam rá okot (ha csak próbaképp a ventilátorba eresztett 30 voltos tápfeszültséget nem tekintjük annak), a ventilátor lapátja nekiállt remegni. Amúgy mielőtt idáig jutottam volna, szóval mikor még forgott, épp úgy surrogott, mint tette azt a csapágy (állítólagos) zsírzása előtt.

   Mint ahogy minden project kapcsán, úgy itt is volt áldozat, mégpedig a LAN kábel plugján található pöcök. Ez nem azért tört le, mert durván bántam vele, hanem azért, mert mikor ezt ide felnyomtam, akkor egy olyan ócska plugfogóm volt, ami belenyomorított a plexipöcökbe.
   No de mit nekem lemenni a pincébe egy plugfogóért? Már úgy értem, hogy az elmúlt napok eszement történései után. Ej, ha csak ilyen apró és könnyedén megoldható problémák merültek volna fel...

   Na most az úgy volt, hogy az asztal mögül kihúzhatatlansága miatt vettem a boltban a videokártyához egy DVI kábelt. Míg az asztalon volt a gép, az új kábellel volt összekötve a nagyobbik monitorral. Mivel a lógatásaim eredményeképp az jött ki, hogy az új kábel hosszabb mint a régi, ezért nekiálltam mégiscsak kihúzni az asztalból. Mi az, hogy miért?
   Nos azért, mert egy apró, azonban igen régóta fennálló hiba a rendszerben, hogy mikor valamiért mögé szeretnék nyúlni, akkor nem tudom letenni a monitort az asztal lapjára, mert nem ér le odáig a kábel. Na most ha jól néztem, és az új kábel valóban hosszabb, akkor mikor cseréljem ki, ha nem most?
   Amint a régi kábelt elkezdtem kifelé húzni, természetesen az összes útjába kerülő kábelbe beakadt. Az új befűzéséről meg szót se! Amíg én azt ide egyedül, pláne a rövid karjaimmal bejátszottam...

   Ez az árnyékoló lemez a monitoromból hiányzik, mert a legutóbbi javításkor valahogy kimaradt. Ráírtam, hogy mit kell vele csinálni, majd betettem a monitor mögé. Annyira rendes vagyok, hogy teljesen oda meg vissza vagyok magamtól...

   Attól az apróságtól eltekintve valóban rendes vagyok, hogy az asztal mögül történő kihúzásakor kimaradt a számítógép helyének takarítása. No de mit nekem az elmúlt hét történései után egy kis könnyed lazító porszívózás...

   A szerszámos táskám úgy hever a pincében a polc tetején, mint ahogy még valamikor 2014-ben letettem. No nem mintha úgy érezném, hogy lenne rá esély, hogy újra szükségem lesz rá... Most azért persze jól jött, hogy nem kellett keresgélnem a dolgokat.

   A maradék apróságokat azért nem tudom eltenni, mert még nagyban szárad a pincéből számukra felhozott doboz. Mivel úgy nagyjából összeállt a kép, akarom mondani a gép, ezért (bár még kint van az asztalon) leültem elé, majd átnéztem a számítógépen, akarom mondani az interneten azokat a dolgokat, melyek az elmúlt héten érthető okokból kimaradtak.
   Ahogy ültem az asztalnál, egyszer csak azt hallottam, megjegyzem nagyon távolról, szinte épp csak valahol a hallásküszöb fölött, hogy tik tik, majd újra hosszú csend, majd újra tik tik.
   Levettem a gépről az oldalát, hiszen természetes, hogy ő volt az elsőként gyanúsított. Természetesen semmi. A kék helyére beszerelt házhűtő ventilátor ugyan kattan néha egyet, de annak egészen más tónusú hangja van.
   Az új HDD is megszólal néha, de annak meg olyan a hangja, mintha egy olyan egér cincogna, akire hangtompításként rátettek egy bezsírozott ánuszú elefántot.