A hallban az asztalnál ülve, az elém táruló látványt hosszasan s értőn bámulva (magyarán szólva már megint durván elbambultam), ha egyből azért nem is, de idővel az jutott eszembe, hogy ha egyszer tényleg neki fogok állni elektronikákat, például rádiót barkácsolni, akkor az ellenállás szortiment eléréséhez útban lesznek a szerszámok, és még a hangszóró is. No nem mintha ezeket nem lehetne elrakni az útból, hanem csak úgy eszembe jutott.
   Ami még szintén eszembe jutott, illetve egy interneten látott videó kapcsán nyilvánvalóvá vált, az pedig az volt, hogy az asztalhoz odavezetett antennák nem különösebben alapos mérésekor kihagytam azt a részt, melynek keretében egy analóg műszerrel mértem volna áramot. Mármint olyan áramot, amit mondjuk a Kossuth adó vivőhullámának teljesítménye hajt át a műszeren.
   Kezdetben úgy volt, hogy ezt a mérést a felmerülés pillanatában azonnal nekiállok megejteni, aztán gyorsan hozzácsapom az antennamérős cikkhez, majd miután ez nem történt meg, akkor meg már úgy volt, hogy külön cikk lesz belőle. Már ha lesz belőle egyáltalán cikk. Utóbbi bizonytalanságra az adott komoly okot, hogy a következő kép elkészítését csak napokkal később éreztem aktuálisnak.

   Nyitásképp kiszámoltam az árammérőhöz 1,5 V-os feszültség esetén szükséges áramkorlátozó ellenállás értékét, majd a számolt 47 kΩ-os értékből elővettem egyet a szortimentből. (lásd felül középen)
   A következő lépés az volt, hogy előkaptam a teleptartós dobozt, majd kerestem benne egy ceruzaelemhez való egyes tartót. Bár komolyan féltem tőle, hogy már nem lesz, de mivel a múltkor vettem belőle néhányat, ezért mint "gátló tényező" szerencsére ez a feltételezésem sem jött be.
   Ami viszont - mint gátló tényező - bejött, az a szokásosan emelkedett szintű lustaságom. Ez kérlek annyira így volt, hogy szó szerint mindent akartam csinálni, épp csak ezt a mai témát nem!
   Tervem amúgy az, hogy az elemet és az ellenállást sorba kötve, azokkal a pincébe lemenve, ott az apám régi alapműszereit tartalmazó dobozokat a polcról előcitálva, megkeresem azt a nagyméretű példányt, amit apukám áttekercselt az eredeti értékénél jóval érzékenyebbre. Hogy az áttekercselt műszer 100 helyett 50, vagy akár 20 µA-es érzékenységű lett, arra sajnos már nem emlékszem, de ha megtalálom, akkor persze semmiből sem fog tartani lemérni.

   Az előbb leírt "semmiből sem fog tartani" nálam sajnos gyakran néz ki úgy, hogy egy valóban ebbe a kategóriába tartozó feladat elvégzése ha nem is tart napokig, de attól még csak napok múlva kerül rá sor. Most például a méréshez szükséges elem elemtartós dobozból történő elővételére hagytam magamnak néhány napot. Hogy pontosan mennyit, azt azért nem tudom megmondani, mert mire ez a kérdés felmerült, addigra ez az adat már rég elveszett. No nem mintha ez számítana...
   Időközben persze csináltam mást is, itt a hallban is, a pincékben is, de azért főképp csak tavaszi fáradtság címszóval lustálkodtam. Persze az adminisztratív feladatokat is el kell végezni valamikor. Erre amúgy valami egészen rengeteg időm ment rá! Ennek oka egyértelműen az volt, hogy a szokásos évi egyenlegvonáskor kiderült, hogy akad olyan téma, amit évekre visszamenőleg hanyagoltam, de már nem tűr további halasztást. Mármint azért nem, mert ha még egy évet halasztok, akkor már soha nem lesz annyi lelkierőm, hogy a rengeteg hiányzó link beszúrását a YouTube videók mellé pótoljam.

   A dobozból kiválasztott használt elem nemcsak a műszer mutatta feszültség, de az áram oldaláról is teljesen rendben lévőnek mutatkozott. Mármint több ampert folyatott át a multiméter árammérőjének söntjén.

   Biztos ami biztos alapon, inkább leellenőriztem, hogy valóban jól számoltam-e ki a műszerkereséshez szükséges áramkorlátozó ellenállás 47 kΩ-os értékét. Jelentem igen, hiszen a 34 µA-es áram egyik műszert sem fogja tönkretenni, miközben viszonylag könnyedén megállapítható vele, hogy milyen alapérzékenységű műszerre kötöttem rá.
   Mármint a 100 µA érzékenységű műszer ennyi áramtól még félig sem fog kitérni, az 50 µA érzékenységű több mint félig, a 20 µA érzékenységű pedig több mint teljesen, de ennyi áramtól azért még annak sem fog letörni a mutatója.

   Néhány nap elteltével, mikor a valami egészen más okból kifolyólag bekapcsolt páka okán az ellenállást épp nagyban rá szerettem volna forrasztani az elemtartó vezetékére, szegénykém lábát még mindig a multiméter egyik krokodilcsipesze harapdálta.

   A témával kapcsolatos aznapi tevékenységnek az egy szem forrasztást annyira kevésnek éreztem, hogy legalább annyit megtettem, hogy a semmi kis kombinációt fogtam és kitettem az előszobába.

   Egy másik nap már erősen késő délutánján, természetesen zsebemben az elemmel a lomos pincébe végre leérve, ott azt sikerült megállapítanom, hogy a szokatlan hideg kapcsán igazán nincs rajta mit csodálkoznom, hogy a tekercsek szétválogatása című feladatot egyre csak halogatom.
   Ebben amúgy számomra az volt az érdekes, hogy bár a 13 fok sincs hideg vitathatatlanul valóban az, a pincékben bóklászásaim közepette annak ellenére sem fáztam, hogy a munkásruhám alatt csak egy vékonyabb flanelinget viseltem.

   Íme a lomos pincei asztal adott pillanatbéli állapota. Ebben nem az az érdekes, hogy a tekercses dobozaimtól szinte nem is látszik az asztal, hanem az, hogy miközben a tekercsrendezős feladat egy, maximum két délutános, a hideg legyűréséhez pedig van itt valamerre egy melegfújó, a mindenféle tekercseimet már több mint egy hónapja nemhogy nem válogattam szét, de még csak neki sem kezdtem a feladatnak! Na jó, a cikket már megnyitottam, a tekercseim pedig mind ide lettek hordva, de aztán kész, annyi, már akadtam is el. Mindezt úgy, hogy a 2023-as terveim szerint ez lett volna az adott évben utolsóként befejezett tétel, miközben már elmúlt január közepe.

   A mindenféle tekercses dobozok tetejére rámolt műszeres társaik annyira megemelték a magasságot, hogy a legfelső dobozba már alig láttam bele. Hogy megtaláltam-e a keresett műszert? Nos nem. Amúgy lehet, hogy járt a kezemben, csakhogy a műszerek közül egy csomó teljesen használhatatlan állapotban van. Ez persze teljesen lényegtelen, hiszen a mérésre valószínűleg a balra látható 100 µA alapérzékenységűnek tűnő szürke műszer is tökéletesen megteszi.
   Ezek az alapműszerek amúgy valaha hosszú évtizedeken át a mostanában egyszerűen csak vegyszeres polcnak hívott helyszínen voltak, ahonnan a lomos pince elbirtoklásakor, illetve a rendbehozatala után kerültek át ide.

   Bár nagyon is tudtam, hogy csinálni odalent aznap a késői óra okán már egészen biztosan nem fogok semmit, pláne amit kerestem, azt már megtaláltam, attól még elkezdtem belenézegetni a kézközelben található dobozokba, azt kérdvén tőlük, hogy tartalmukból kijön-e a következő rádióépítős témájú cikk. Míg ebből lehetne mondjuk a monitorcélú erősítő, addig egy másik dobozt egyszerűen csak doboznak nézve, abba hosszú perceken át annyi minden rádióépítéskor szükséges kiegészítőt álmodtam bele, hogy a végén majdnem idefagytam.

   Mire fel igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy a komposztáló magasítóján nem akar megszáradni a lazúr, így ez a projektem sem mostanában fog lezárulni. Mármint ha csak kétnaponta kenhetek fel egy újabb réteget, akkor a sok darab deszka okán tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy mint megannyi másik, úgy ez a projektem is durván el fog húzódni. Egyszer persze - ha megérem - minden egésszé fog kerekedni, aztán csak nézek, hogy már nincs a földön semmi dolgom. Te, hogy én ezt az állapotot már mennyire várom...

   Arra a kérdésre, hogy a műszert és a fényképezőgépet idelent felejtettem-e, sajnos igenlő válasszal szolgálhatok. Ez amúgy már csak azért sem okozott semmi fennakadást, mert amúgy is vissza kellett jönnöm egy újabb szatyor tűzifáért, pláne gyújtósnak való papírért is.

   A mérésekhez egyből elővettem a már többször is bevetett dupla tekercset, valamint egy kicsi ferritrudat is (a nagyobbak ugye most mind a pincében vannak), aztán már borultam is bele az ágyba mozizni.
   Másnap reggel, az asztal pultjára összekészített hozzávalókat szemlélve, idővel azon kezdtem morfondírozni, hogy még valamikor hosszú napokkal ezelőtt mégis mi a csudáért döntöttem úgy, hogy a mérésekhez egy analóg alapműszert fogok használni, mikor a digitális multiméter is ugyanúgy megteszi, pláne kényelmesen leolvasható eredményt ad. Most már persze mindegy, úgy lesz ahogy lesz, csak történjen már végre valami!

   Mikor a kísérlethez szükséges összetevők csak úgy egyszerűen ott vannak az ember keze ügyében, pláne összekészítve, akkor visszatartó erőként egyrészt ott van az érdektelenség, másrészt a lustaság. Nálam most már csak azért is az utóbbi játszott komoly gátló szerepet, merthogy komolyan érdekelt, hogy az antennáimból mégis mekkora energia nyerhető. A kísérleteket egyértelműen a Kossuth adó, mint mifelénk fogható legerősebb állomás vivőhullámának mérésével fogom elvégezni.

   Miután a sokadik kísérlet eredménye sem volt képes a mutatót legalább a skála feléig kilendíteni, az elért eredmény, illetve eredménytelenség ha le nem is tört, de fel sem vidámultam tőle. Cserébe sikerült megállapítanom, hogy az antennáim teljesítménye - egyértelműen a szerencsétlen kivitelezésük okán - korlátozott.
   A legjobb eredményt természetesen a földelés és a leghosszabb antennavezeték használatakor kaptam. Ha az a 15 méter drót nem a fal mellett futna, ahogy azt már csak a tetőre vezető koax kábelek szokták, hanem a levegőben vízszintesen, nemcsak a földtől, de minden mástól is jó távol, akkor persze biztosan nagyobb áramértéket kaptam volna. Mármint ami eredményt (konkrétan mutatókitérést) a képen látunk, az a valószínűleg 100 µA alapérzékenységű (ezt nem ellenőriztem) műszer közvetlenül a fejhallgató helyére történő rákötésekor adódott.

   Mikor ez a kép készült, akkor már nemcsak a szokásos párhuzamos (lásd a dupla forgót jobbra), hanem már a soros hangolást (bal oldali forgó) is bevetettem. Mármint párhuzamosan a kettőt, folyton keresve a legnagyobb kapott áramértéket.

   Ennél nagyobb áramértéket a multiméter söntjére semelyik próbálkozásom sem produkált. A 23 µA áram és a multiméter kereken 1.000 Ω-os belső ellenállasa a P=RxI² képlet alapján 0,5 µW teljesítményt jelent. Már ha csak el nem számoltam valamit...
   A teljesítményviszonyokról annyit, hogy mikor a méréshez használt Metex multiméter belső ellenállását a kétszáz mikroamperes állásában egy Fluke társával lemértem, akkor a műszer 94 µA áramot, vagyis az antennából érkezőnél kicsivel több mint négyszer nagyobb étéket mutatott.
   Itt gondoltam megemlíteni, hogy a mért érték nem a fejhallgató irányába tartó hangfrekvenciás teljesítmény, hanem csak a puszta vivőhullám teljesítménye, aminek a modulációs teljesítmény, vagyis a hallgatóban hallható hang csak tört része. Amennyiben nem felejtem el (jelen alkalommal ez még csak eszembe sem jutott, még ezt a bekezdést is már csak napok múlva szúrtam be ide), majd azt is jól lemérem, hogy a fejhallgatóra mégis mekkora hangfrekvenciás feszültség jut. Már csak azért is, mert már ahhoz is van műszerem.

   Amin a kimeneten terhelés nélkül maximálisan mért, még 300 mV sincs feszültség tükrében egyáltalán nincs mit csodálkozni. Mármint a LED-ek nyitófeszültsége ennél jóval nagyobb, konkrétan már valahova a voltos tartományba esik.

   Mivel ki szerettem volna próbálni a légmagos helyett más tekercseket is, gondoltam leszaladok értük a pincébe. Ekkor jegyezte meg anyám (mármint a tétova készülődésemet látva), hogy ha megyek a boltba, akkor ecetet is hozzak, mert már majdnem üres a spájzban a polcon a palack. Én persze ebből az egyszerű megjegyzésből menten rájöttem, hogy az aznapra átütemezett bevásárlásról már megint sikerült teljesen elfeledkeznem. Már úgy értem a megintet, hogy már tegnap sem mentem el a boltba.

   Arról viszont valami csoda folytán nem felejtkeztem el, hogy mikor a boltból hazaérek, akkor az adott pillanatban a pincébe koncentrált tekercses dobozaimból felhozzak néhány olyan példányt, ami alkalmasnak tűnik a középhullámú vételre.

   A 300 µH egy diódás vevőhöz egy kicsit már sok, ez azonban nem akkora baj, hogy ne szólna tőle a rádió. Mármint 300 pF-ra állított forgókondenzátorral ugyanúgy bejön rajta a Kossuth adó, mint a 200 µH 430 pF pároson.

   Hogy miféle eredményeket értem el? Azon kívül, hogy a Kossuth adó az összes tekerccsel úgy nagyjából ugyanakkora hangerővel szólt, ugyanannyi áramot adott, tulajdonképpen semmit. Mármint egy 50 százalékos javulást már komoly sikernek értékeltem volna, az azonban sajnos elmaradt.

   Értékelhető többletfeszültséget csak a gyári tekercselésű ferritrúd adott. Hogy ez mennyiben köszönhető a litze huzalból készült tekercsnek, azt jelen kísérletsorozat keretében már semmi kedvem sem volt kideríteni.

   A ferrit tekercsét úgy használva, hogy a kisebb menetszámú tekercsről veszem a jelet, természetesen kisebb jelszintet kaptam. Ennek a kísérletnek - az eredményt előre tudva - mondjuk nem sok értelme volt, no de nekem sincs valami sok...
   A jelszint letranszformálásának amúgy van értelme, de csak olyan vevőkészülék esetében, ahol számolni kell a jelútban első tranzisztor igencsak alacsony bemeneti ellenállásával, ez azonban a mai témához képest már nagyon messzire vezet.

   Mármint nem annyira hirtelen felindulásból, mint inkább hosszas bámulás eredményeként (az bezzeg nagyon megy) idővel úgy döntöttem, hogy a már kész összetevők különféle kapcsolásaival nem szórakoztatom magamat tovább.
   Itt aztán menten el is mentem a gondolataimmal abba a szokásos irányba, hogy mi hiányzik még. Alapvetően és elsődlegesen a monitor célú erősítő (jelkövető), amit az aktív PC hangfal csak részben tud pótolni. Mármint azért, mert annak túl kicsi a bemeneti ellenállása, miközben az érzékenységén is javítani kéne vagy úgy két nagyságrendnyit. Aztán ott van még a kapacitás és az induktivitás dekád hiánya, az antennához való jelszintosztóról és az impedancia illesztő trafó elkészületlenségéről már nem is beszélve!

   Mikor a gondolatmenetemben már egészen odáig jutottam, hogy a diódás vevőhöz való kettős tekercs is igazán kaphatna egy saját hordozólapot (ha már egyszer olyan sokat mutogatom, pláne használom), a könnyű csatlakoztathatóság érdekében természetesen műszercsavarokkal, vagy banánhüvelyekkel, és még lehet, hogy van is egy megfelelő méretű, a széleit illetően szépen eldolgozott anyagdarabom a pincében, akkor ami csak elől volt, mindent gyorsan elraktam!
   Ahogy itt álltam, miközben a doboz tartalmát bámultam, nem annyira azon csodálkoztam, hogy a műszer mégis miféle logika eredményeként került bele a főképp tekercstesteket tartalmazó dobozba, mint inkább azon, hogy a műszert a pincéből mégis mi a csudának hoztam fel. Ez amúgy egyértelműen azért történt, mert csak most jutott eszembe, hogy a rádióépítéshez összegyűjtött alkatrészek bemutatásáról szóló cikkben szerepelt egy mára már rég ki tudja miből bontott Deprez rendszerű műszer.