A mai napon bemutatásra kerülő apró építési projektre az igény már olyan régi, mint az esztergára szerelt tokmány. Mivel elsőnek nem ilyen tokmány volt a gép tengelyén, akkor még úgy gondoltam, hogy keményfából fogok faragni egy olyan nagy belső átmérőjű fogót, amivel aztán majd kényelmesen rá fogok tudni fogni a tokmánykulcs nélküli tokmány burkolatára.

   Mármint arról a típusú tokmányról van szó, amiből a fiók közepe táján kettő is látható. Ami még szintén látható, hogy mióta ez a tokmánykulcs témájú feladat megváltozott, azóta valahogy egyre több és több tokmánykulcsom kezd lenni.

   A gyári tokmánykulcsokkal az a baj, hogy még ez a legkisebb szárú is beleakad a tokmányba fogott most épp csiszolótárcsába, de amúgy akármibe. Amennyiben valami csoda folytán mégsem teszi, a kulccsal akkor is kényelmetlen odaférni a tokmányhoz. Magán a helyzeten ugyan van mit megmorogni, de az eszközökön már nem igazán, hiszen a tokmány és a kulcsa az eredeti pozíciójukban tökéletesen megfelelnek a feladatra, épp csak itt nem szerepelnek valami jól.

   Az előbb mutatott hatalmas csiszolótárcsa amúgy még csak hagyján (mert ugye az legalább nem szedi le a bőrömet), ez a rézszőrű drótkorong az idők folyamán azonban már annyiszor állt bele az ujjaimba (ez amúgy akár még a puszta óvatlan megfogásakor is előfordulhat), hogy ezzel a helyzettel most aztán már tényleg kezdenem kell valamit. Hogy ezt mióta mondogatom? Ugyan ki emlékszik vissza olyan régre...

   Míg az egyik tokmánykulcs szára 10 milliméteres, addig erre a másikra 8,5-ös csőre lenne szükség toldásként. Kezdetben úgy képzeltem el a tokmánykulcs toldását, hogy lefűrészelem róla a hajtókart, mindössze néhány milliméternyit hagyva belőle mindkét irányba kilógva, majd ráhúzok a tokmánykulcsra egy a hajtókar maradékához illően bereszelt csövet. Esetleg össze is ragasztom, vagy csavarozom a két anyagot. A cső másik vége persze kapott volna egy új hajtókart, ami lehetett volna akár egy keresztben belefúrt csavar is. Végül egészen másként alakult, amit persze szégyenlős nem lévén mindjárt meg is mutatok.

   Konkrétan úgy alakult, hogy bár a megoldás épp ott volt velem szemben, az unottan az elektromos szerszámletevős polcra dobott tokmánykulcs mellett (lásd azokat a "T" alakú hajtókarokat a piros kisvödörben), attól én még egyrészt felfedező, másrészt rendrakó kőrútra indultam.
   Egy kicsit visszább pörgetve az idő kerekét, mikor mai nap délután a pincébe lejöttem, én a részemről már akkor úgy voltam vele, hogy egy tokmánykulcs szárának meghosszabbítása hiába minősíthető apró projektnek, ami ez okból nem érdemelne ki egy saját cikket (mármint ezt), s lenne való inkább az apró pincei elmaradások sorozat tizedik fejezetébe, amilyen határozatlan ma (még ha csak ma...) vagyok, még ha a képek zömét kiselejtezem is (vagy akár már eleve el sem készítem), ezt a projektet még akkor sem leszek képes mondjuk 10 képbe sűríteni.

   És már indultam is a minap a szelektív gyűjtő mellett talált kábelekkel a lomos pince irányába. Tettem ezt ugye egyrészt azért, hogy ott a helyükre tegyem őket, másrészt pedig a tokmánykulcs szárának meghosszabbításához szükséges csövet is fel kellett valahol kutatnom.

   Márpedig a tokmánykulcs szárának hosszabbításán felül a mára kitűzött cél az, hogy lehetőleg amit csak látok, érek, útban van, nem oda való, az ha nem is mind, mert ugye az azért egyrészt túlzás, másrészt lehetetlen volna, de lehetőleg jórészt a helyére kerüljön. Hogy ennek az amúgy rémesen nagy ívű tervemnek legalább egy kicsi esélye legyen megvalósulni, nyitásképp a fagyis dobozt tettem be a helyére.

   Majd a kábel és a HDD következett, mely tételekkel - megjegyzem igencsak sajnálatos módon - mindössze idáig, vagyis a Vladimírtól kapott AKAI deck tetejéig jutottam. A HDD mondjuk áthelyezhető volt a többi közé, az audió és videó kábeleket tartalmazó dobozt azonban nem találtam meg. Nagy itt a rend...
   Amit még a jelen kép kapcsán el szeretnék mondani, az a fehér ikszel jelölt (lásd kissé jobbra fent) szekrényhez való hozzáférés lehetőségének megteremtése iránti igényem. Mert ugye így, hogy az amúgy egészen a földig érő fiókos ajtajának csak a teteje látszik ki az eléhalmozott szemétkupac mögül, na így esélyem sincs belőle kivenni a már ki tudja mióta nem látott szerszámos fiókot.

   A valaha a lakásban őrizgetett, amúgy szintén feleslegesnek tűnő szerszámokat tartalmazó hatalmas papírdoboz is üres. Pontosabban szólva piros hasábok vannak benne, de ez persze most mindegy. Majd mikor azokat keresem, akkor persze már nagyon nem lesz az!

   Ezeket a szerszámnyeleket az esztergakés építős projekthez vettem, amivel persze még szintén nem tartok sehol. Amúgy még ha bele is lehetne varázsolni valamelyikbe a tokmánykulcsot, az a megoldás - csak úgy magában legalábbis - még mindig nem lenne jó, mert ugye a nyél bár viszonylag jól fogható, azonban ehhez a feladathoz még mindig rövid.

   Ha lenne egy rendes asztalom (ezt értsd úgy, hogy még négy ember sem volna képes felemelni), rajta egy százas satuval, akkor abba a tokmánykulcsot befogva, rátámasztva egy hidegvágót, megküldve egy kilós kalapáccsal, akár egy ütéssel is kivitelezhető lett volna a feladat. Mivel a munkapadra fogatott 60-as satu, meg a kiskalapács kevés volt (a hidegvágó hiányáról már nem is beszélve), kénytelen voltam bevetni egy flexet.

   Eláruljam, hogy házilagos eszközökkel (mármint az enyémekkel) hogyan lehet ezt a két anyagot könnyen, gyorsan, és persze egyszerűen egyesíteni? Sehogy! Persze ha lenne itthon hegesztő trafó, és persze tudnék is hegeszteni, akkor nem lenne egy megoldhatatlan feladat.
   Egy amolyan tőlem szokásos kerülőmegoldásként, első nekifutásra azt találtam ki, hogy lecsapom a hajtókar tengelyének végét, esetleg egy kicsit vékonyabbra is köszörülöm, a tokmánykulcs szárába pedig belefúrok, s miután összedugtam őket, kap a kombináció keresztben egy csapszeget. Ez annyira bonyolult megoldásnak tűnt, hogy azonnal nekiálltam valami lehetőleg sokkal egyszerűbb összekapcsolási lehetőség kigondolásának.
   Ez amúgy sikerült is, csak már megint oda lyukadtam ki, hogy mivel még mindig nincs kész az anyagok szétválogatása című projekt (kivéve az első és a második előkészítő fázist, a harmadik pedig épp nagyban áll), így még csak esélyem sem volt megtalálni a két anyagra kívülről passzentosan ráhúzható csődarabot. Már ha van nekem olyanom egyáltalán...
   Ilyenkor szinte mindig az szokott történni (mármint olyankor, mikor valami építési projektemmel nagyon elakadok), hogy hagyom a francba az egészet, s majd visszatérek rá néhány nap, vagy akár év múlva, mikorra sikerült megálmodnom a tuti megoldást. Már ha ez az éppen aktuális esetben valaha is bekövetkezik...

   Bár magam is komolyan elcsodálkoztam rajta, hogy az ebéd utáni félálomban ez egyáltalán előfordulhatott, de végül sikerült megtalálnom a helyes utat. Mármint azt, hogy a tokmánykulcs épp méretes maradékából egy szabványos végű BIT-et kell köszörülnöm.

   A hosszú acélpálcával azt ellenőrzöm, hogy vajon a tokmányban van-e a hiba. Jelentem nem, tényleg a köszörűkőbe sikerült a tengelyt csálén beleragasztani. Mármint nem nekem, hanem még a gyárban, ami bárhol is történt, szerintem szégyen. Az meg ugye pláne az, hogy utána még el is adták! No de a szocialista kereskedelem már csak ilyen volt. Már úgy értem, hogy a beragasztott tengelyű köszörűkő még valamikor a 80-as évekből származik.

   Mint azt épp az imént említettem volt, ez a kicsi köszörűkő a jelen feladatra teljesen alkalmatlan. Ez kérlek egészen biztos, mert attól, hogy ez már csak puszta ránézésre is így van, attól én azért még kipróbáltam. (lásd az anyagmaradványokat a késtámaszon)

   A csiszolótárcsa már jobb választásnak bizonyult, csakhogy ezzel is van egy kis bibi. Mármint az, hogy a smirgli háta és a tárcsa között a kapcsolat nem fix, hanem tépőzáras, vagyis puha. Részemről készülök is elkövetni az ilyen esetekre ehelyett egy merevhátú, konkrétan fadarabra ragasztott smirgli felépítésű megoldást. Csak ugye én, meg az én nagyszerű terveim, pláne azok várható megvalósulási ideje...

   Mivel a csiszolótárcsa széle ehhez a feladathoz túl puhának bizonyult, a nagyja anyag ledolgozása után kénytelen voltam bevetni a satut és a reszelőt. Magamról, aki ugye a reszelőt félálomban tologatta, már nem is beszélve!

   Kezdetben még úgy volt, hogy ezt az immáron BIT-té avanzsált tokmánykulcsot - már csak azért, hogy ki ne essen - beragasztom a hajtókarba mondjuk Gumiám pasztával, de erre végül nem került sor, mert mint az kiderült, a hajtókar vége valahol belül mágneses, vagyis ragasztás nélkül is stabilan megtartja a BIT-et.

   A tokmányba ezentúl semmi akkora betét be nem fogható (mert ugye az nem fér el a gépágytól), amitől a hajtókar keresztvasa (ami amúgy műanyagnak tűnik) ne tartana megfelelő távolságot. Vagyis hurrá! Ismét sikerült megoldanom egy nem is olyan apró problémát.