Ez a kép a fáspincében készült, ahol is jövő évi terveim szerint már akkora rendnek kellene lennie, hogy még! Na jó... Elismerem, hogy az előző mondat egy kissé még tőlem is zavaros volt. Mondhatni épp mint a pincékben kialakult helyzet. Ezt úgy kell érteni, hogy a jövőre betervezett 79 pincei feladat közül még véletlenül sem azt a 21-et vettem előre, ami mondjuk fontos, mert útban van, hanem csak amolyan tömegcsökkentés okán az apraját. Ez aztán rendesen meg is látszik a kialakult helyzeten.
   Ami még ezen felül nagyon meglátszik, az a tervek készítése óta pluszban beszerzett kincsek sora, ezeket ugyanis - hely nem lévén - pakoltam ahová épp fértek. Így került a szalagcsiszolóhoz készült munkapadra először a régi tollakat tartalmazó doboz, majd abba kisvártatva egy kék színű bakter lámpa. Mindeközben a lila szatyorban momentán fogalmam sincs, hogy mi lehet. A fióksínek pedig vagy a hangszórós szekrény készítésekor, vagy a fiókos szekrénykék kifaragásának kapcsán kerültek a polcra. Ezek persze lényegtelen dolgok, hiszen csak az számít, hogy még mindig nincs kész az ebbe a polcba illeszkedő újabb fiókos, melyben el tudnám őket rejteni, és ez sajnos még csak a szűkebb környezete a randa kék vasutas lámpának! Ahogy egyre nagyobbra és nagyobbra veszem a képmezőt, mondhatni négyzetesen romlik a helyzet. Ezt végül annyira nem bírtam nézni, hogy inkább átmentem a másik pincébe. No nem mintha ott jobban esne a nézelődés...

   Kedvenc poénom (bár magam már valahogy sosem nevetek rajta), hogy ezen a képen az asztalomat látjuk, csak most épp nem. Mert ugye nemhogy egy, de egyenesen rengeteg rétegben borítottam be a mindenféle kacatokkal.
   Ezek közt persze vannak olyan témák, melyek már elkészültek (ezt gondolom azért művelhettem, hogy még magamat is megtévesszem), mint ahogy akadnak olyanok is, melyekhez még csak hozzá sem nyúltam.
   Aztán vannak félkész dolgok is, mint mondjuk a balra lent látható papírdobozok feliratozása. Már ha fékésznek lehet tekinteni, hogy néhányukat matricázás végett felvittem a lakásba.
   Gondoltam ha már lúd, akkor legyen kövér! Mire fel a hónom alá csaptam az asztalon terpeszkedő hatalmas katicát, s mint aki jól végezte dolgát (vagy legalább egyáltalán csinált valamit), már itt sem voltam!

   Mivel a projectjeim (megjegyzem velem együtt) teljes zavarodottságban egymásba folynak, így mikor felértem a pincéből, végre becsavaroztam a helyére az ablakkitámasztót, mely i-nek a pontra történő felrakása amúgy a konyhai villanykapcsoló javítása közben történt. A teljes összevisszaságban készült képek téma szerinti szétválogatásakor persze folyton átkozom magam...

   Épp mint ahogy azért is, hogy az egyszer már felszabadított helyet ennyire belaktam. Az persze igaz, hogy azért tettem el innen az irattartókat, hogy a helyükre pakolhassam amit épp csinálok. Csakhogy nem csinálom őket! Mindig csak a rumlit fokozom újra és újra, mintha legalábbis a rendetlenség lenne a cél.

   Mivel ez a kupac látszott égetőbbnek, ezért inkább innen vettem el valamit. Eredetileg itt egy egész csokornyi kép következett, melyeknek témája mind azt mutatta, hogy a lakás mely pontjain miféle elmaradásokat sikerült felhalmoznom. Ezeket végül azért töröltem, mert már magam is unom a mutogatásukat. Na jó, beismerem... Részemről nem annyira a mutogatásuk, mint inkább a válsággócok el nem fogyása, vagy ha mégis elfogynak, akkor a folyamatos újratermelésük az, ami mondhatni kezd az agyamra menni.

   Amennyiben a bura konstruálásakor az volt a cél, hogy a lámpa fénye oldalról is látsszon, vagy csak harmonizálva lett a formája a többi, hozzá stílusában hasonlóan ocsmány összetevővel, akkor a kivitelezés szerintem sikeresnek tekinthető.

   A lámpa fogantyújára húzott slagdarab (más források szerint hulladék kábelköpeny) valósággal elveszik a többi csúf részlet között. Mondjuk szerintem ebbe a pozícióba minimum sárga-zöld csíkos illett volna.

   Megnéztem közelebbről, de nem, ez nem fa. Az anyagában foltos műanyaggal, valamint az értelmetlenül teljes hosszában átfúrt gombocskával, egy újabb apró gyöngyszemet áldozott a konstruktőr a csúfság oltárán.

   Mivel erről a lámpáról az interneten semmiféle információt sem találtam, ezért az eredetét tekintve kénytelen voltam a saját fantáziámra hagyatkozni. Szerintem jelen esetben nem arról van szó, hogy ez ha kis szériában is, de a MÁV-nak készült, hanem valószínűleg arról, hogy ők maguk gyártották.
   Beszállítói háttéripar hiányában, a szocializmusban az ilyesmit az ipari tanulókkal volt szokás gyakorlat címszóval legyártatni. Mi például a tanműhelyben körmös konnektorokat gyártottunk.

   A piacon ugyan már sokszor láttam színváltós lámpát, azok azonban mind a zsebtelepes elemlámpa fazonjára hajaztak, valamint nem egy, hanem két, esetleg három tolókájuk volt. Az apró gombok színes műanyag lapocskákat tolnak be az izzó elé, amitől megváltozik a lámpa fényének színe. Bár már többször is rezgett a léc, azonban ezeket a lámpákat - már csak a koruk miatt is - olyan drágán adták, hogy eddig még sosem mertem irányukban megereszteni a vásárlást. Ez a példány mondjuk teljesen ingyen jutott a birtokomba, mégpedig taxis Laci szomszédom hagyatékából.

   Ezek ketten az elemeket megtámasztó alkalmatosságok. Hogy nem porlanak el, mint a gumi vagy a szivacs, az hótziher! Ez persze csak akkor lesz igaz, ha nem eszi meg őket a góliát elemekből kifolyó trutyi.

   Mint mondjuk ebben a kissé csálén felszegecselt zsanérban. Az persze nem volt elvárható, hogy a szinte még gyerek (vagy tán teljesen az) ipari tanulók normális munkát végezzenek.
   Már eleve ott volt ugye az, hogy ipari tanulónak, vagyis a szakmunkásképző iskolákba már eleve azok a gyerekek kerültek (legalábbis zömükben), akiket a tanulmányi átlaguk alapján nem vettek fel egy érettségit is adó szakközépiskolába.
   Ezzel persze nem akarom megbántani a szakmunkásokat, hiszen magam is az vagyok, de ettől még illik korrektül vázolni a helyzetet. Egy olyan gyerektől, akinek az általánosban még a hármas átlagra sem futotta (ami lássuk be, még bármiféle tanulás nélkül sem volt egy elérhetetlen szint), nehéz elvárni, hogy elméleti tudás híján, a gyakorlat terén kimagasló képességeket mutasson.
   Magyarán szólva olyanok voltunk (úgy kb. osztályszinten az egész brancs), hogy tőlünk normális munkát elvárni nem lehetett. Például kisebb vizsgákkor szokás volt összerakni két (vagy több) gyereket, mondván a kettő közül az egyik, vagy ha úgy nem, akkor legalább ketten együtt csak tudnak annyit, hogy az legalább egy kettesre elég legyen.
   Aztán persze ott volt még az is, hogy a normális munkától már eleve elvette a gyerekek kedvét a sokszor pofára történő osztályozás. Márpedig nekünk Halasi Laci barátommal hatalmas pofánk volt, amit nem igazán értékeltek. Kiváló példa erre, hogy a légvezetékes témakör zárásaképp, Lacival ketten brigádot alkotva, egy úgynevezett oldható vég nélküli végkötést kellett készítenünk. Mivel annak valószínűsége közel nulla, hogy a vég nélküli végkötést valaki csak úgy egyszerűen magától elképzelje, gondoltam megmutatom.

   Pontosan így kellett kinéznie! Ez annyira így volt, mármint a pontosság, hogy cigiszünetkor a teremből utolsónak kimenve, poénból leemeltük a tartókaróról a művünket, s megcseréltük a mintának kitett darabbal.
   Azt akár már mondanom sem kell, hogy az általunk gyártott (amúgy tökéletes) művet körbehordozva, az eredeti mintapéldányra mi csak egy hármast kaptunk. Mondjuk amekkora pofánk nekünk Lacival volt, még ez is egy meglehetősen szép eredmények számított.

   A foncsor formája - legalábbis az eddig általam látott elemlámpákhoz képest - mondhatni meglepő. Már úgy értem, hogy ilyen bili formájút még nem láttam, csak egyenes falút.

   Az érintkező rugójának végére forrasztott, amúgy valószínűleg zsebtelepről származó rézcsíknál már csak a bekötővezeték forrasztásából kilógó elemi szálak mutatnak pocsékabban.

   Egy elemlámpán a bekapcsoló gomb megnyomása, ha nem is ér fel egy orgazmussal, de a manapság már gumírozott gomb klattyanása mindenképp kellemes érzést kelt az emberben. Ez meg ugye olyat, mintha az agyamat smirgliznék. Vajon mit követett el az a nyomorult bakter, hogy ezt kiérdemelte?

   Mégpedig azért, mert a két góliát elem közös pontja - valószínűleg a minél egyszerűbb kivitelezhetőség érdekében - bármiféle szigetelés nélkül lett a lámpa fémvázához erősítve. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a lámpát összetartó, valamint a bekapcsolást végző csavar között ott virít az egyik elem feszültsége. Mondjuk az 1,5 voltos feszültség biztosan nem csapja agyon a baktert, mint teszem azt a felesége, azonban valami fémes anyagra téve a lámpát, szerencsétlen esetben a rövidzár pillanatok alatt kicsinálja az egyik elemet.

   Az a lyuk, az ott szerintem a tartalék izzó helye. Ide amúgy szerettem volna beszúrni egy olyan idegen nyelvű szöveget, melynek témája az lett volna, hogy hogyan kell megkérdezni norvégul, hogy van-e a vasutasnál tartalék izzó, azonban ezen tettemet megakadályozandó, a google fordítója nem tudott mit kezdeni a "bakter" szóval. Mármint azon kívül, hogy notóriusan baktériumnak fordította.

   Ha másért nem is, de ezért a lámpa összes többi részéhez képest szépséges csavarért már megérte befogadni! Most már csak arra kell ügyelnem, hogy ha ilyen csavart keresek, akkor tudjam, hogy hol, illetve miben találom meg.

   Ez a lámpa szerintem annyira csúnya, hogy a csúnyaságában már-már szép. Vagy mondom inkább úgy, hogy ha az volt a cél, hogy csúnya legyen, akkor a feladatot a konstruktőr kiválóra teljesítette.

   Hogy elsőnek miért a fáspincébe nyitottam be, azt mondjuk magam sem értem, ha csak nem az volt a cél, hogy megmutassam ezt a másik, szintén nem valami szép lámpát, valamint egy füst alatt a mögötte megbúvó Grundig fülest is. Ezekből az újabbkori beszerzésekből már annyi van, hogy már nem is tudom őket hova tenni. Ezt persze már mondtam. Most - mármint a mondogatás után - inkább arra kellene koncentrálnom, hogy mielőbb elfogyjanak.

   A lomos pincében - a hely fényét emelendő - a lámpát az asztalra halmozott kupac tetején helyeztem el. Ezt a helyszínt az utóbbi időben már annyiszor láttam, majd annyiszor legyintettem rá, hogy végül a kupi feloldásaként (illetve az asztalom lapjának visszaszerzése ügyében) azt találtam ki, hogy az egyik nap ebéd után lejövök, és vagy itt alszom a pókok között, vagy addig tologatom a lomokat, míg csak az összes el nem kerül az asztalról. Na erre az akciómra még magam is kíváncsi leszek!