Slava ébresztőóra
(elektromos kimenettel)

Anyám "nézd mit találtam kisfiam" felkiáltással tette le az asztalomra ezt az órát.
Ez volt valaha Apukám ébresztőórája. Ha valahol itthon lett volna eldugva, akkor
valószínűleg már rég bemutattam volna, vagy legalább tudtam volna azon tervemről,
miszerint be fogom mutatni. Csakhogy nem itthon volt! Szóval az úgy van, hogy az
átlagember egyszerűen kidobja a kacatjait, hiszen azért vált a valami kacattá, mert
felesleges lett, vagy meghibásodott. Nem így a telkesek! Nekik ugyanis minden
ócskaságra van egy olyan meghatározásuk, amit bármi állagú holmira képesek
rámondani. Ez konkrétan így hangzik: A telekre még jó lesz. Kicsit lyukas lábas,
rozsdás tésztaszűrő, rozzant lábú szék, csorba váza? Ezek mind-mind beleférnek
a "telekre még jó lesz" kategóriába. Persze nem csak ilyen tárgyak kerülnek ki
a telekre, hanem az úgymond oka fogyottak is. Ennek az órának például még
semmi baja sem volt, mikor rengeteg évvel ezelőtt kikerült a telekre, csak
oka nem. Mert ugye mégis mi a csudának kell egy telekre ébresztőóra?
No de minek kérdezek ilyen hülyeséget, mikor már újra itthon van.
Anyám azért hozta haza, merthogy olyan szép fényes, és valami
kábel is kilóg belőle, valamint beszélgettünk róla a múltkor.
Mondjuk nem magáról az óráról volt szó, hanem arról
a fekete dobozkáról, amibe az óra kábelének
végén található dugó volt bedugva.

Áttúrtam az egész családi archívumot, mire végre megtaláltam ezt a képet. Nem
merném teljes bizonyossággal állítani, hogy érdemes volt megkeresnem, hiszen
alig látszik rajta valami a lényegből. Már úgy értem, hogy a fekete dobozból.
Az mindenesetre biztos, hogy a képen a mai nap boncolandó óra látható.
A fekete dobozkából kiálló izzón, mondhatni Ezermester módra, egy
virágcseréphez való díszkosárból van a lámpaernyő. A falon nem
hengerezett mintákat látunk, hanem tapétázva van a szoba,
mely tényből visszakövetkeztetve, a fotó valamikor
a nyolcvanas évek közepén készülhetett.

Ez már egy jóval frissebb kép. A falon már újra hengerezett a minta, ki van húzva
a fekete dobozból a tuchel, és már a lámpaernyő sem az a lehetetlen zöld színű
műanyagkosár. No de miről is van szó? Mi az a fekete doboz? Szóval az úgy
van, hogy az ébresztőóra ugyan csörög, azonban nem különösebben sokáig.
Most, hogy így visszagondolok, valószínűleg Apukámtól örököltem azon nem
éppen szerencsés tulajdonságomat, miszerint a mindössze fél percnyi óracsörgést,
azt kérem részemről képes vagyok könnyedén átaludni! Apukám erre a problémára
a következő megoldást dolgozta ki. Az órába épített elektromos kontaktus bekapcsol
egy berregőt, valamint ezzel párhuzamosan felkapcsolja az éjjeli lámpát is. Mivel a
lámpa közvetlenül a hálózati feszültségről működik, azt viszont nem tanácsos,
akarom mondani rázós dolog belevezetni egy vekkerórába, ezért a fekete
dobozban található egy csengőreduktor, valamint egy relé is. Előbbiről
természetesen nem csak a lámpát bekapcsoló relé működik, hanem
értelemszerűen a zümmer is. A fekete dobozkán látható apró kapcsolóval
az éjjeli lámpát lehetett önállóan felkapcsolni. Azért csak lehetett, mert a fekete
doboz kint a telken egy óvatlan bútorszállítás alkalmával leverődött, széttörött,
majd kidobásra került. Valahol mélyen dereng nekem valami olyan, mintha
két ilyen dobozunk is lett volna. Egy itthonra, egy meg a telekre. Persze
ez egyáltalán nem biztos. Azért utánanéztem. Feltúrtam apukám lomos
szekrényét, hátha találok benne valami erre utaló nyomot. De persze
nem... Ellenben legalább kipakoltam azt a sarkot is. Mondjuk épp
ideje volt. Ez persze nálam nem jelent semmit, mert a rengeteg
félbehagyott projekt okán, nálam szinte már mindennek épp itt
lenne az ideje. No de hagyjuk ezt, mert nagyon messzire vezet.

Visszatérve a fősodorhoz, létezett hasonló elvű ébresztő szerkezet gyáriban is,
zümmer helyett természetesen rádióval, csak ugye kinek tellett egy ilyenre
a hatvanas években? Már majdnem azt írtam, hogy kapni se nagyon
lehetett nálunk ilyesmit, azonban ez nem igaz, hiszen gyártott
ilyet a magyar ipar, már a csöves rádiók korában is.

Még csak néhány röpke hét telhetett el azóta, hogy az asztalomra került ez az óra.
Nézhetjük a dolgot egyrészt onnan, hogy mennyire fel vagyok gyorsulva, hogy
máris nekiálltam bemutatni. Meg persze nézhetjük onnan is, hogy mégis mi
a csudát csináltam hetekig, ahelyett, hogy szétszedtem volna. Nos elárulom.
Töprengtem. Fura dolog az emlékezet, az már biztos! A "mit ettem ma ebédre"
kérdésre általában a "ma már ebédeltem" kérdéssel szoktam volt felelni magamnak.
Az persze lehet, hogy ez nem a rövid távú memória kopása, hanem csak arról van
szó, hogy lényegtelennek tartom, hogy mi volt az ebéd, és ezért nem is jegyzem
meg ezt a számomra teljesen felesleges adatot. No de most nem a rövid távú,
hanem a hosszú távú memóriámat dolgoztattam meg. Az eredmény, ha nem
is nulla, de erősen afelé tendál. Azt próbáltam meg felidézni, hogyan nézett
ki a fekete doboz, mikor még a Szatmár utca tizenötben laktunk. Mivel már
kora gyermekkoromban is érdekelt a technika, ezért biztosan rácsodálkoztam
néhányszor arra a szerkezetre, ami reggelente világított, meg csörgött. Még azt is
megpróbáltam, hogy visszaálmodom magam a múltba, de csak annyit sikerült
kiderítenem, hogy a korai változat is fekete volt. Illetve akkoriban nem le
volt téve az éjjeliszekrényre, hanem lógott a falról. Persze közben újra
átrágtam magam az összes családi képen, hátha találok köztük egy
olyan fotót, amin ha mellékesen is, de azért kivehető
a háttérben. De persze nem...

Talán lett volna rá igény, de nem dereng, hogy lehetett volna kapni a boltban
olyan órát, aminek ki volt vezetve az ébresztőkontaktusa, illetve volt neki
ilyenje egyáltalán. Mondjuk lehetett, de az ehhez képest apró volt, és
a Signal nevű szovjet zsebrádió alkatrésze, illetve építőeleme volt.

Persze az az információ, hogy mit lehet kapni a boltban, az egy barkácsoláshoz
szokott ember számára szinte teljesen lényegtelen. Mert ugye akár lehet
kapni, akár nem, az igazi ezermester nekiáll, és megcsinálja! Kap
az óra belülre egy érintkezőt, a hátára egy lyukat, kábelt...

...a kábel végére pedig egy amúgy Tesla gyártmányú tuchel dugót.

Bár az előző képen látszik, hogy egyszer már kitekertem a helyükről a csavarokat,
itt ismét a helyükön láthatók. Mint az sejthető, a történés oka a szokásos, vagyis
már megint félbehagytam, amit épp csináltam. Most épp az történt, hogy úgy
beálmosodtam, hogy hagytam az egészet a csudába, és a szétszedés helyett
lefeküdtem inkább aludni. Gondoltam majd folytatom az óraboncolást,
miután rendesen kialudtam magam. Hát ja. Vagy úgy két hétre rá...

Amúgy a két hét az nem is olyan sok idő! A Terta 811-es magnóról szóló cikket,
meg a lapozós órásrádió felújítását például úgy tettem félre, hogy mire újra
elővettem őket, közben elröppent tíz év! Tíz év alatt persze annyiszor,
de annyiszor szóltam oda nekik, hogy legközelebb aztán már tényleg
ti jöttök, hogy a végére már magam sem hittem el amit mondok. A mai
alanyhoz visszatérve, ezzel a képpel csak azt szerettem volna megmutatni,
hogy ennek az órának különálló tokja, illetve hátlapja van. Ez azért jó ötlet
mert így ahogy látod, bele lehet építeni az órát valami lapos szerkezetbe.
Mondjuk nekünk erre sosem volt igényünk, de a lehetőség attól még
adott. Amúgy nekem is pont ilyen rendszerű volt az ébresztőórám.
Mivel a kétharangos MOM vekker csörgését átaludtam, kellett valami
amit bekapcsol. Ez speciel egy Budapest rádió volt, mely készülékben pont
addigra melegedtek be a csövek, mire az órában lejárt a csörgést meghajtó rugó.
Itt aztán újabb adag visszaemlékezési kísérlet következett, mely során azt próbáltam
meg kitalálni, hogy mégis hova a csudába tettem a Budapest rádiót. Szóval az úgy
volt, hogy az egyik este, mikor épp felhúztam volna a vekkert, nem engedett a
kábele. Én viszont igen. El az órát. Az óra meg mint valami golyós falbontó,
betörte a rádió skálaüvegét. Persze nem ezért szedtem szét, hanem azért, mert
túl nagy volt ide a hallba. Lecseréltem egy Select 722-es rádióra. Mivel többször
is előfordult, hogy lazán átaludtam az óracsörgést, majd az azt követő hírolvasást is,
ezért azt találtam ki, hogy lecserélem a rádió hangját valami olyanra, ami biztosan
felébreszt. Készítettem egy panelt, amin elhelyeztem egy csomó multivibrátort.
Volt amelyik sípolt, míg mások szaggatták a hangot. Tulajdonképpen teljesen
kaotikusan vezérelték egymást. Úgy készült, hogy miközben próbálgattam,
saját magamon teszteltem le a hangorkánt, mégpedig arra koncentrálva,
hogy mennyire lett idegesítő a kapott zaj. Természetesen a számomra
legborzasztóbbat hagytam meg, mint végleges változatot. A múltkor
megtaláltam a már elbontott elektronika panelját egy dobozomban.

A két-két felhúzót és beállítót már leszereltem, már csak a három
csavar van hátra, hogy odaférjek végre az óra belsejéhez.

Számomra nem ismeretlen ez a látvány, és nem csak azért nem, mert már korábban
is szerepelt egy vekker a szétszedtemben, meg egy hatalmas kóla óra is, hanem
arról van szó, hogy kiskoromban rengeteg órát szereltem szét. Szóval az úgy
volt, hogy a szomszédunkban lakott Bor bácsi, aki órás volt. Mivel folyton
szétszereltem a lendkerekes autóimat, ezért azok erősen fogytak, bár idővel
már össze is tudtam őket szerelni. Vagyis ha már fogaskerék, akkor miért is ne
szerelhettem volna szét a már javíthatatlan órákat? A hatvanas évek még olyan vad
idők voltak, hogy akkoriban még nem létezett az a tiltás, miszerint tilos a gyereknek
olyan dolgokkal játszania, ami apró, illetve lenyelhető alkatrészeket is tartalmaz.

No meg ha létezett is volna, ki lett volna képes ellenállni egy
ennyire gyönyörű gyermek (ez lennék én) kívánságának?

A pirossal bekeretezett rész az óra csörgésének megindulásakor rövidzárat
szolgáltató kontaktus. Apukám nem igazán lihegte túl a dolgot. Az apró
darabka nyáklap a panelhez forrasztott fülnél fogva került rögzítésre.

Mivel az óra sajnos áll, és hiába piszkálom, esze ágában sincs megindulni,
ezért most az fog következni, ami gyermekkoromban történt. Vagyis
szétkapom, mint Floki a lábtörlőt! A lábtörlőről jutott eszembe...

A minap, mikor redőnyt szereltek a szomszédban, hogy ne a lakásban koszoljanak,
a bejárati ajtó előtt, még kint lépcsőházban vágták méretre valami zajos géppel
a redőny alkatrészeit. A sok kis apró bigyó, az részben műanyag, másrészt
pedig még a műanyagnál is undokabb fémforgács. Előbbit összesöpörni
volt nehéz, mert a tologatástól sztatikusan feltöltődött, aztán feltapadt
mindenre, míg az utóbbi olyan szinten volt képes kötődni a lábtörlőhöz,
hogy ki sem lehetett belőle porszívózni. Nagyon utálom a trehány melósokat!

A fémforgácsokkal ellentétben, ez az apró alkatrész könnyedén kijött.
Azon olvasók számára, kiknek nincs gyakorlatuk az óraszerelésben,
részemről azt javasolnám, hogy eszükbe ne jusson kiszerelni ezt az
alkatrészt! Már csak azért se, mert ez az óra legkényesebb része.

Mondjuk ezt sem szerencsés piszkálni, de egy már eleve
nem működő óra esetében ez már úgyis mindegy.

Miután kiszereltem az órából az előző képeken látható alkatrészeket, már semmi
sem akadályozza meg a felhúzott rugót a leforgásban, csak a fogaskerekek
forgatásának energiaigénye. A fura visító hangot egyrészt a kikopott
lyukakban prellező tengelyek adják, másrészt a fogaskerekek.

Ennek az alkatrésznek azért anker a neve, merthogy éppen úgy néz ki, mint egy
horgony. Az anker szárain azoknak az apró betéteknek pedig azért van rubin
 piros színük, merthogy azok a kopásállóság okán valóban rubinból vannak.

Ugyan a gyermekkori szépségem már jócskán megkopott, de a tehetségem azért
talán még nem. Vagyis szó sincs róla, hogy csaltam volna! Ez nem egy korábbi
kép, csalfán újra beszúrva, hanem sikerült újraegyesítenem az óra alkatrészeit.
Ráadásul tettem mindezt másodjára, merthogy az első kísérlet sikertelen volt.
No nem arról volt szó, hogy ne került volna vissza minden a helyére, illetve
a kissé ferdén álló rugó kiegyenesítésre, hanem arról, hogy mindezeken
felül ki is kellett mosni az órát. Persze nem csapban (bár akár ott
is lehet), hanem kisecsettel, alkoholban a tengelyeket,
valamint a gyémántperselyeiket.

A ki tudja hány évnyi pihenés után, újra rendben jár az óra.

A hátlap érdességét idővel, illetve helyenként lecsiszolta
Apukám ujja, ahogy nap mint nap felhúzta az órát.

Épp csak a lényeget, vagyis a kontaktus működőképességét nem ellenőriztem.
Persze olyan mindegy, hogy működik-e, vagy sem, hiszen úgysincs mihez
csatlakoztatni. No meg ki a franc akar itt időre felkelni? Gondoltam ha
már a lényeget kihagytam, akkor belenézek helyette a tuchel dugóba.

Ej de csúnyák ezek a forrasztások! Mondjuk a tuchel van annyira
szerencsétlen konstrukciójú csatlakozó, hogy talán nem
is lehet normálisan beleforrasztani a vezetékeket.

Amúgy eltaláltam a származását, hiszen ez valóban Tesla gyártmány.

Ha már egyszer vekker, megnéztem, hogy csörög-e.
Jelentem igen, ez teljesen rendben csörög.

Ezennel újabb adalék költözik valamely kincses dobozom mélyére.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.