Hűtőgépajtó

Miután mindjárt itt a tél, s ilyenkor szokott jó anyám hazavándorolni a telekről,
ezért karácsony előtt mindig előkerülnek az év közben szép csendben elhanyagolt
feladataim. Szerencsére ezek nem nagy munkák, hanem csak apróságok. Egy nagy
doboz HDD a fásszekrény tetején, felboncolt, de össze már nem szerelt hifi torony
a sarokban, kiesett láb okán billegő gáztűzhely. Gondoltam leolvasztom a hűtőt,
mert az indításnak nem egy nagy feladat. Kipakolok belőle, rátolom
a melegfúvót, a többit pedig majd elintézi a fizika.

Részemről úgy vagyok vele, hogy biztosan létezik valahol egy ember, akinek épp semmi dolga sincs, de hogy sosem fog rám kerülni a sor, abban részemről egészen biztos vagyok. Már csak azért is, mert ugye ha minden egyes látható feladatomat elvégezném, még mindig megmaradna a rengeteg láthatatlan.
Például ezt a hibát is ki látja? Csak aki kinyitja a hűtőgép ajtaját. Illetve közülük is csak azok veszik észre, akik emlékeznek rá, hogy a jobbra lent látható rekeszen eredetileg volt egy sötétkék színű ajtó. Na ez az ajtó egyszer csak leesett. No de hol lehet most? Valószínűleg itt van valahol a közelben.

A hűtőgép ajtajához legközelebb eső rejtekhely a konyhaszekrény épp kinyitott ajtaja.
Mint az sejthető, nem véletlenül nyitottam ki. Épp ott ült a keresett ajtócska
a turmixgép dobozán. Ej ha mindent ilyen könnyedén megtalálnék...

Ezek ketten lesznek most visszaépítve a helyükre. Az ajtó egyértelmű, az alatta elterülő girbegurba drótdarab azonban már kevésbé. Utóbbi funkciója kettős. Egyrészt a drót képezi az ajtó zsanérját (mint tengely), másrészt egyben rugó is. Majd jól kitalálom, hogy pontosan hová is kell visszahergelni.

Az ajtó egy kissé anyaghiányos, ami nálunk a használati eszközök állagát tekintve
meglepően sok esetben fordul elő. Nem mondom, hogy nem vigyázunk
a holminkra, de aszerint élünk, miszerint nem mi vagyunk értük.

Addig-addig nézegettem össze az ajtócskát meg a rugót, míg végül rájöttem, hogy
hogyan is működött eredetileg. Persze ez a valóságban nem olyan gyorsan
történt, mint az a videón látszik. Bevallom, hogy a felvétel elejéről
levágtam vagy úgy jó 5 percnyi bamba szerencsétlenkedést.

Ez bizony ki van törve. Majd keresek valami kerülő megoldást. Már úgy értem, hogy
ragasztásos anyagpótlást elkerülőt. Le sem tagadhatnám, hogy két úr lakik
ebben a lakásban. Az egyik én vagyok, a másik meg a lustaság.
S mint az köztudott a lustaság nagy úr!

Na nehogy már mégiscsak megragasszam? Az mondjuk igaz, hogy semmibe se tartana megpatkolni, csakhogy mire a ragasztás annyira tartana, hogy helyére feszegethetem az ajtócskát, meg persze az őt tartó rugót is, reményeim szerint addigra le lesz cserélve a hűtőszekrény.

Meggörbíthetem ezt a rugót másképp is, vagy egészen
egyszerűen rávarrhatom az ajtóra dróttal.

Ezen a fotón az ép sarkot látjuk. Mert az csak természetes, hogy nálunk a dolgok nem csak úgy egyszerűen elromlanak, hanem ha valami szétesik, akkor az nagyon szétesik! Például ha a WC-ben elromlik a tartályt töltő szelep, akkor a leeresztő is. Ha mindkettőt megcsinálom, akkor meg a lánc szakad el.

Ahová a nyíl mutat, onnan egy újabb darab hiányzik az ajtóból. Részemről egyre
biztosabb vagyok benne, hogy ebből nem ragasztás lesz. Francnak bonyolítsam
a dolgokat, ha van a tarsolyomban egyszerűbb, pláne gyorsabb megoldás is.

Felraktam az erősebbik szemüvegem, s mindjárt észre is vettem, hogy nem úgy volt
a rugó, mint ahogyan én azt eddig elképzeltem. Persze ez lényegtelen, hiszen nem
azt kell tudnom, hogy hogyan volt eddig, hanem azt, hogy ezentúl hogyan lesz.
Szóval mit sem ér az a szívet melengető tudat, hogy eredetileg itt egy lapos
rés volt, melyen keresztül rögzítésképp be volt dugva a rugó az ajtóba.

Miközben én a szobában törtem magam, a konyhából valami iszonyatos zaj érkezett.
Gondoltam kimegyek megnézni, mielőtt még valami nagyobb baj kerekedne.
Szerencsére csak egy jégtömb vált le, az meg nem probléma.
Bár a Titanic esetében ugye...

Az vajon miért van, hogy mikor fúrnom kell, akkor marófej van a Miniplex masinában, ha meg marózni szeretnék, akkor pedig fúró? Illetve miért van az, hogy csak most jut eszembe, hogy a múltkor már megoldottam ezt az óriás problémát, mégpedig igencsak egyszerűen. Van a fiókban egy másik Miniplex (ha nem is ez a neve), amiben fúrószár állomásozik. Mivel ez csak most (hogy ezt a cikket írom) ugrott be, ezért legközelebb mindkét gépemben fúrószárat fogok találni.

Mondjuk semmiből sem tart kicserélni, mert eszközöm legalább van. Most nem túrom elő megmutatni (amúgy nekiálltam, csak nem lett meg), de még megvan az a dobozka, melyben kiskoromban apukám a mini fúrószárakat tartotta. Egy rózsaszín borotvapengés dobozka volt. Emlékszem, hogy alig volt benne valami. Most meg szerszám terén dőzsi van, csak ugye ki dolgozik már velük...

Hosszú éveken át hányszor de hányszor fordult elő, hogy elsőre fordítva dugtam be a kis fúrógép banándugóit a tápegységembe... A valószínűség számítás szerint úgy kb. minden második alkalommal. Végül egy egészen zseniális ötlettel vetettem véget az évtizedek óta húzódó problémának. Befestettem filctollal pirosra a pozitív dugó fém részét. Mások persze színes banándugót használnak...

Zumm! Zumm! Zumm! Zumm!
Képzelte el a hiányzó zsanért pótló magoldást a szerző.

Hiába vagyok tanult szakmám szerint drótos ember (telefonszerelő), ha az elsőre
nagyszerűnek tűnő elképzelés (dróttal lyukakon át odavarrom) a valóságban
igencsak sokszor (mint épp most is) valami egészen szerencsétlennek
(pláne működő képtelennek) bizonyul. Mert ugye azt a vastag
drótot abba a lukba képtelenség bekanyarintani!

A fentebb vázolt problémát zsigeri virtuóz szerszámhasználattal orvosoltam.

Na ne már, hogy épp én ne tudnék befűzni bárhová egy (illetve jelen esetben két) szál drótot! Amúgy a drótok alá bedugott bonctűmmel az ajtó eredeti rugótengelyét szimuláltam.

Így ni! Már rá is hajtottam a drótvégeket nagyhírtelen véglegesen. Ilyenkor (mármint mikor ennyire elbízom magam) szokott előfordulni, hogy háromszor is szét kell szednem, mire végül jó lesz. De persze most szerencsére nem.

Francba! Pedig már majdnem elfelejtkeztem erről a problémáról. El is halasztottam
kicsinység a megoldást. Addig is míg újra megjön a kedvem, kerestem magamnak
(teli van velük a lakás) egy egyszerűen megoldható apró feladatot.
Gondoltam leszüretelem az idei paprikatermést.

Ez volna az. A magokat tartalmazó tasakon olvasható felirat alapján ez egy úgynevezett vastaghúsú, ún. kaliforniai zöldpaprika. Csak ugye nem az. Konkrétan az van, hogy még a fél fogamra sem volna elég. Nézd! Mutatom:

A vastaghúsú óriás paprikával ellentétben, a méregerős mini paprika bejött.
Csak ezt meg nem eszem meg, mert én gyenge vagyok, ő meg ugye erős.

Van nekem egy dobozom (most már fiók), melyben az ún. apró vasakat tartom.
Mivel az említett doboz (tudom, mondtam már, fiók) már a pincében lakik,
ezért a lustaság jegyében a középső asztalfiókból választok megoldást.
Ebben is van minden, míg csak ki nem dobálom belőle.

Ez például egy transzformátorból származó "I" vas.
Ezt is melyik hülye tette el...

Mivel épp elöl volt a bonctű, ezért azzal jelöltem át a leendő furat helyét.
Hogy egy pont a közepére jobb lett volna? Most mond már...

Kérlek! Csak legalább egy szem furat erejéig legyen benned áram! Hányszor, de hányszor rimánkodtam már ennek a gépnek, pedig már ki is dolgoztam a kimerülő akkukra a megoldást. Mivel nekem nem azért kell az akkus fúró (vagy másik nevén csavarbehajtó), mert oda megyek vele, ahol nincs áram, hanem csak azért, mert ez kicsi, így nyugodt szívvel járathatnám tápegységről. Már be is gyűjtöttem hozzá egy PC tápegység panelját, már csak egy szép kis műszerdoboz kéne neki. Utóbbit fél óra alatt kifaragom fából, de kapni is lehet méretest készen a boltban. A helyzet a valóságban ennél persze sokkal rosszabb. Már úgy értem, hogy van is a feladathoz illő dobozom, de még sincs megépítve a tápegység. Majd talán egyszer, valamikor a távoli jövőben, mikor már biztosan nem fúrok ki többé semmit, talán majd akkor...

A konyhából újabb gyanús zajok érkeztek (további lehulló jégdarabok), ezért, meg
persze azért is, hogy ne a földre olvadjanak ki (ahonnan aztán törölhetném fel),
bedobáltam a jégtömböket a csapba. Ha nyár lenne, be lehetne velük hűteni
egy dinnyét, bár gondolom kissé nehezen férnék bele a mosogatóba...

Ha már úgyis a csapnál jártam, elmostam a hűtőgép alkatrészeit.
Mit is mondtam korábban a tűzhelyről?
Ja igen. Azt, hogy billeg.
Ezt nem most...

Ezt viszont most. Ez olyan szép lett (khm...), hogy menten meg is
veregettem a vállam. Tudom, tudom... Lapátnyéllel kellett volna...

Ne szóljál be! Igenis, hogy jó helyen van ott az a csavar. Hűtőajtón belül ki látja?
A kolbász meg a szalonna? Majd ha panaszkodnak! Majd akkor kiigazítom.

Azt persze senkinek sem árulom el, hogy eredeti terveimben a lemezdarabka rugóra
történő rágörbítéséről szó sem volt. Illetve most már az van, hogy olyan okos
vagyok, hogy direkt így lett kitalálva. Megyek ki reggel nagy boldogan
beharapni a kenőmájas kenyércsücskömet, erre fel üres a hűtő!

Mivel épp tél volt, ezért egyszerűen beszórtam a hűtő tartalmát egy szatyorba, majd kiraktam az ablakba, ahogy van. Miért? A természetes hűtő is van olyan jó, mint a gépalapú!

Mínusz két fokban a balkonon is jól elvannak a kaják, csak nem mutatnak valami jól.
Mert ugye mégis, hogy nézne ki egy a korláton lógó kolbász?
Ráadásul becsípnék a szarkák boldogan.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.