Eredetileg úgy volt, hogy a DC helyett az AC tápegységet a pince mélyéről csak valamikor másnap hozom fel, végül azonban nem bírtam a véremmel. Amennyiben mégsem így volt, akkor egyszerűen csak féltem tőle, hogy valamit már megint nagyon el fogok halasztani, az meg ugye nagyon nem lenne jó. Ennek az adott pillantban nem volt semmi különösebb oka, egyszerűen csak épp nagyon nem szerettem volna, ha újra elkezdek megcsúszni a dolgaimmal. No nem mintha nem lennék már hosszú évek óta folyamatos, pláne igencsak durva csúszásban...

   Ez a váltóáramú tápegység 6, 12, 24 V-os feszültségeket tud magából kiadni, plusz mínusz öt vagy tíz százalékos elállíthatósággal, mely lehetőségen őszintén meglepődtem. Ennek oka az, hogy a pincében a minap nagyon belefelejtkeztem a tápegység előlapjának bámulásába, azonban a forgatógomb szerepe mégsem tűnt fel. Hogy mennyire figyelmes vagyok, azt épp most árultam el.

   A tápegység hátlapján a két aljzat további műszerek villásdugóinak csatlakoztatására szolgál, miközben a felül látható két szorítósorhoz a múltkor mutatott B13-as egyenáramú kettős tápegység csatlakozik. Mármint a két doboz közül csak ebben van trafó, ami számomra egy annyira fura megoldás, hogy nem is értem. Úgy meg pláne zavaros a dolog, hogy a két doboz között nem láttam semmi olyan részt, ami fix mechanikai összeköttetést biztosított volna. Ez az elrendezés szerintem még amatőr megoldásnak is rossz.

   Az viszont nagyon is lényeges (amúgy persze csak lenne), hogy mikor a pincéből valamit felhozok, azt a lakás tisztaságának megőrzése érdekében még odalent a pincében takarítsam le. Porszívó persze mindenütt van, de azért csak jobb már odalent koszolni, mint itt fent a hallban! Erre fel már húztam is ide magamhoz a porszívót, meg kaptam ki a szerszámos fiókból a kedvenc porecsetemet.

   A dobozról a fedelét levéve, mindjárt látszott, hogy itt bizony valami szétment. Mármint a dobozon nincsenek akkora lyukak, hogy abba kívülről ekkora méretű anyagdarabok belehullhassanak.

   Jézusom! Adtam hangot meglepetésemnek, mikor a dobozban a két trafót megláttam. Ez a megoldás műszaki szemmel nézve annyira szörnyű, hogy nem is tudok rá mit mondani! Mármint ha már közös a trafós doboz az egyenáramú táppal, akkor miért nem egy nagyobb trafó került bele? Ha meg már két trafó van, akkor miért nem lehetett az egyiket áttenni a másik táp dobozába?
   Amennyiben jól nézem a drótok irányát, akkor a bal oldali trafó csak a DC tápot szolgálja ki, miközben a jobb oldali nagyobb társa ide is, meg oda is dolgozik. Míg a bal oldali trafó primerjére nem hat az előlapi százalékos feszültségszabályzó, addig a jobb oldali trafóéra igen.

   Néhány percnyi bámulás után rájöttem, hogy ha a trafókat újra akarom hasznosítani, mondjuk a fogtechnikusi maróhoz állítólag készülő 42 voltos tápegységhez, akkor vagy ki kell mérnem az összes lábukat, vagy az egyiket, értelemszerűen a nagyobbikat át kell tekercselnem. Mikor rájöttem, hogy ez mekkora munka lenne, menten rákérdeztem az Oldradio levlistán, hátha akad valakinek ehhez a tápegységhez kapcsolási rajza.
   A két eltérő méretű trafót hosszasan s értőn bámulva, egyszer csak eszembe jutott egy nagyon régi történet, melynek elmesélésétől természetesen még komoly erőszakot alkalmazva sem lehetne eltántorítani.
   Szóval az úgy volt, hogy még valamikor a 70-es években, mikor az akkor még a szomszédban lakó kiváló barátom forrasztani szeretett volna, s ehhez vásárolt egy 6 V-os Minifor pákát, viszonylag gyorsan rájött, hogy nincs hozzá trafója. Ennek a ténynek hamarost áldozatul esett a családi Orion rádió. Mármint pikkpakk ki lett belőle szedve a trafó, ami aztán egy újabb lakáskelléket megsemmisítendő, átkerült a családi kártyás dobozba. Hogy lehetett-e az összeállítással forrasztani? Lehetni lehetett, a kissé alulfűtött páka azonban nem melegítette fel rendesen az ónt.
   Ekkor jöttem én azzal a nagyszerű ötletemmel, hogy a rádió hálózati trafójának 6,3 V-os fűtőtekercsét meg kell toldani két volttal, és akkor már elég meleg lesz a páka. Annyira nem voltam bátor, hogy a trafót szétszedjem, letekerjem róla azokat a tekercseket, melyek az anódfeszültséget produkálják, majd a csévére feltekerjek helyettük vastag tekercselőhuzalból két voltnyit, így a következőt műveltem.
   Fogtam egy viszonylag kis méretű hálózati trafót, mégpedig akkorát, ami befért az Orion rádió trafója mellé, és azt tekercseltem át. Mármint a szekunder tekercset mindössze két voltosra. A kicsi trafót a nagyobb mellé a kártyadobozba beszerelve, a 6,3 és a 2 V-os szekunder tekercseket fázishelyesen sorba kötve, a Minifor páka abban a pillanatban kitűnően működni kezdett.
   Részemről hiába nem egy szépség, hiába mutatnám meg szívesen ezt a duplatrafós pákatápegység dobozt, ez már csak azért sem lehetséges, mert a készítése óta eltelt ötven év alatt már rég elkallódott.

   Mikor a doboz tetejének belső felületéről pergő nem tudom mit megláttam, már majdnem megint idehúztam a porszívót, csak aztán rájöttem, hogy a doboz fedele a könnyebb, így azzal mentem oda a nálunk a szobai asztal alatt mindig elől lévő porszívóhoz.
   Mikor a porszívó szerfelett erőtlenségét megtapasztaltam (már az imént is alig szívott), már majdnem találtam okot a gép szétszedésére, s azzal párhuzamosan természetesen a bemutatására is, csak aztán kiderült, hogy csak a csöve tömítődött el, amit szerintem eddig még sosem csinált.

   Egy darabig azon merengtem, hogy az Isostat kapcsoló vajon elég erős-e a két benga trafó ki-be történő kapcsolásához (igen az), majd kisvártatva már azon, hogy a tápegység valószínűleg vizet kapott, vagy durván párás helyen volt. (lásd a képen a megrozsdásodott csavarokat) Vagyis lehet, hogy amit az iménti képen a doboz belső felületén látni, azok ott a cseppekké összeállt nedvesség hagyta foltok.
   Ehhez amúgy elég csak annyi, hogy a tápegység a hideg garázsban van. Éjjel lehűl, s mivel a nagy tömegű vas csak lassan melegszik fel, a levegőből a pára a környezetnél hidegebb felületre lecsapódik.

   Mint ahogy azt már említettem, az előlapi kapcsoló a nagyobbik trafó primer tekercseit kapcsolgatja. Mikor már majdnem ott tartottam, hogy a tápot áram alá helyezem, majd azzal a lendülettel mégiscsak belemérek, akkor megláttam az asztal lapján közvetlenül előttem leszakadt banándugókkal heverő, a multiméteremhez tartozó mérőkábelt, ami úgy, de tényleg úgy megállított, mintha valaki szöget vert volna ebbe a projektbe.

   Az akadálykeresés terén annyira tehetséges vagyok, hogy most is majdnem sikerült magamat a további tevékenykedésben megakasztanom, mégpedig azzal, hogy nem találtam a trafó bekötését mutató rajz elkészítéséhez amúgy nem is feltétlenül szükséges kockás füzetet. Mármint megfelelt volna a rajzhoz akár egy A4-es lap is. No de nekem ne lenne - valószínűleg direkt az ilyen esetekre - az előszoba rejtekében (nagyon magasan van ez a polc) néhány füzetem talonban?

   Bár a tápegység első bekapcsolásra működőképesnek tűnt, mintegy fél perc eltelte után a trafó hirtelen erősen zúgni kezdett, a zöld kontroll lámpa fénye majdnem teljesen kialudt, miközben a hallban égett trafószag kezdett terjengeni.

   Mint az már csak az elszíneződéseket nézve is egyértelmű, a jobb oldali, vagyis a nagyobbik trafó alsó cséverészen található tekercselése, konkrétan a szekundere égett le, illetve lett valahol belül zárlatos.

   Mikor a zárlatos trafó kivezetéseit kissé átmozgatva sikerült találnom egy olyan állapotot, hogy legalább egy percig mérhessek, és csak utána álljon elő a zárlat, azt sikerült megállapítanom, hogy az előlapi (azt látjuk most belülről nézve) százalékos feszültségválasztó kapcsoló valamiért nem működik. Mármint a tápegység csak a közép és az egyik szélső állásában kapcsolt be, a többiben valamiért nem.

   Mint ahogy az általam eddig mutatott összes többi Texo gyártmányú műszer, úgy ez is már-már szerelhetetlen. Azok a trafókat tartó csavarok, tíz centinél mélyebben a félhomályban, azok felszínre hozták belőlem a készülékekkel kapcsolatos egyik legcsúnyább kifejezést, konkrétan azt az ítéletet, amit az a két szó foglal össze a legfrappánsabban, hogy "méltán elfeledett".

   A gyárban persze ismerték azokat a trükköket, mint mondjuk jelen esetben az, hogy melyik csavart kell utoljára (a gyárban persze először) ki vagy betekerni, hogy mégiscsak hozzá lehessen férni a zavaróan bentre került csavarhoz.

   Egy kósza pillanatra ugyan elmerengtem rajta (ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy vagy tíz percen át bámultam úgy a rumlit, mint aki érti az asztalán kialakult helyzetet), hátha mégis csinálnék belőle valamit, de aztán úgy döntöttem, hogy ha készítek is valaha szabályozható kimeneti feszültségű trafót a 42 V-os fogászati marógéphez, az valószínűleg nem ezekre a maradványokra lesz alapozva.

   Mármint a bal oldali kisebb trafó hiába ép (nem láthatók alatta a fenéklemezen égésnyomok), annak 30 volt körüli maximális kimeneti feszültsége nem kicsit van messze az elvárt 42-től.

   Az a néhány fáziskép, melyeken azok a mozzanatok látszottak volna, melyek keretében a tápból kiszerelt apró alkatrészeket próbálom egy alkalmas méretű nejlonzacskóban elhelyezni, azok azonban ezt a kezdeményezésemet valamiért komolyan ellenzik, nos azoknak a képeknek az elkészítése a másra koncentrálás (próbáltam elkapkodni a menekülő alkatrészeket) okából kifolyólag elmaradt.

   Bár ennek semmi értelme sem volt, attól még túrtam a dobozhoz egy az alaplemezéből hiányzó, eredetileg a CB667-es telefonkészülékhez készült gumilábat. Ezt azért tartottam egy nagyon is említésre méltó mozzanatnak, merthogy több mint öt percem ment rá, hogy a gumilábak a többi alkatrésztől különválogatottságára rájöjjek. A tantusz akkor kezdett leesni, mikor a doboz mélyén nemhogy a keresett típust, de úgy egyáltalán semmiféle gumilábat sem találtam.

   A tápegység nagyobbik trafójának az égésnyomok alapján vége. Illetve ez azért nem egészen biztos, merthogy amennyibe a primer tekercs ép, a szekundert pedig újratekercselem, akkor még akármi is lehet belőle. Te, hogy ennek is milyen kicsi valószínűsége van...

   A trafó primerjére az eredeti, vagyis 230 V-os feszültség helyett a már említett mindenre is jó pákatrafóról tized akkora feszültséget adva, a szekunder tekercsek mérésekor - valószínűleg a zárlatnak, vagy zárlatoknak köszönhetően - annyira zavaros értékeket kaptam, hogy végül feladtam a további kísérletezést. No nem mintha a leégett trafó méregetésének lett volna bármi értelme...
   Amúgy nagyon is volt neki értelme, erre azonban már csak valamikor másnap délelőtt jöttem rá, az a rész viszont már nem ehhez a cikkhez tartozik, hanem a trafószétszedős projekthez. Na tessék! Mármint már megint megemlítettem egy újabb szétszedős projektet, amit a már megemlített tételeket tartalmazó lista további nyúlását megakadályozandó, lehetőleg rövid időn belül le kell tudjak.

   Hogy a nagyobbik trafó kapni fog egy saját szétszedtem cikket, az ugyan egyre egyértelműbbnek tűnt, csakhogy ezzel párhuzamosan az is, hogy ez a projekt nem mostanában lesz. Mármint már eleve levinni sem volt erőm a trafót, nemhogy még szét is szedni!

   A tápegység többi részét összeszereltem, bevágtam a fahordó szatyorba, majd még tőlem is szokatlanul hiteltelen hangsúllyal jelentettem ki, hogy már mindjárt másnap leviszem a pincébe. Ez amúgy, csodák csodája, végül valóban megtörtént.