Mikor a minap bemutatott frekvenciamérőt a pincébe lehoztam, a balra látható kéttagú doboztoronyból azért a DC tápegységet vettem el, mert kettejük közül az volt a könnyebb. A táp lakásba történő felviteléről eredetileg szó sem volt, hanem csak a jobbra látható papírfiókot szerettem volna elkókkal feltölteni. Szerintem az lehetett, hogy a hall polcain a szortimenteknek történő helykeresés helyett inkább valami egészen más feladatot szerettem volna találni.

   Mikor már mind a három tétel a kezemben volt, kénytelen voltam magamnál rákérdezni, hogy tényleg annyira hülye vagyok-e, hogy az amúgy a tűzifás pincébe apró lomokat belepakolni előtúrt nápolyis vödröket is majdnem felvittem? Tényleg annyira hülye vagyok!

   A pincébe nem azért szaladtam vissza, hogy mindhárom műszer egymás mellé kerüljön (lásd őket a lomkupac közepén), hanem inkább azért, hogy folpackba csomagoljam őket. Ezt a tervemet az a tény torpedózta meg, hogy a nem konyhai, hanem a bútorcsomagolásra való vastag hengert már megint nem találtam meg. Mármint az már a múltkor sem volt ott, mint ahol azt tartani szoktam, ezért szörnyűségesen emelkedett szintű letolásban részesítettem magamat.

   Épp mint ahogy azért is kikaptam, mert a tűzifás pincében történő rendcsinálás helyett a kupi szintjét egyszerűen csak megemeltem a két rádobott vödörrel. Ebből hogy a francba lesz rend? Na jó, tudom, csak nem szeretem magamtól hallani, hogy már megint rá kell szánnom a témára néhány szép hosszú délutánt.

   Fog ez nekem menni! Bíztattam magamat elszántan, hiszen az öt egységből a DC táp már a negyedik, így valóban van rá némi esélyem, hogy a hónap végéig (ekkor már 25. volt) akár mind az öt doboz szétszedését és bemutatását letudjam.

   Bár akár egyből rá is mehettem volna a doboz körbefényképezésére, csakhogy aznapra nem ennek a tételnek a letudása volt a fő cél, épp mint ahogy az elkós fiók felhozása sem. Mármint a velük történő szaladgálás csak azért esett meg, mert úgy éreztem, hogy írás közben már tényleg túl sokat ültem. Végül persze - hiszen az volt az aznapi főfeladatom - visszaültem az asztalhoz írni, mondván olyan nincs, hogy azt a rengeteg félkész cikket aznap mind be ne fejezzem! Hogy sikerült-e? Nos nem, de mivel az én terveim talán legalapvetőbb tulajdonsága a csúszás, miközben tervemtől csak két cikkel maradtam el, a napot tulajdonképpen sikeresnek minősíthettem.

   Hogy másnap ebéd után nem feküdhettem le aludni, azt nemcsak az garantálta, hogy aznapra fővesztés terhe mellett lett a pincei rendrakás beütemezve, hanem még az is, hogy mindkét plédet, és még a díszpárnák huzatait is kimostam. Ennyi minden persze nem fért be egyszerre a gépbe, ezért azt játszottam, hogy a pincei pakolást a mosógép újratöltésével kétszer is megszakítottam.

   Hogy aznap délután a pincébe újra lemenni még csak esélyem se legyen, fogtam és ahogy volt, az összes előszobában lógó mindenféle munkásruhát is kimostam, mely cselekedetem eredményeként teljesen megtelt a fregoli. Még az a kis üres rész a bordó köpenyem mellett is csak azért van, mert oda nyílik ki az ablak.

   Természetesen attól, hogy a pincében a favágással és a pakolászással, pláne a takarítással egy kissé túlterheltem magamat, nos attól még igazán nekiállhattam volna a tápegység piszkálásának is. Már úgy értem, hogy ebből már megint csak írás lett, de legalább azzal a feladatsorral elkészültem.

   Másnap ebéd után, mikor a jól megérdemelt délutáni alvásomra szerettem volna rámenni, akkor menten kiderült, hogy bár addigra a plédek a cserépkályha tetején már rég megszáradtak, és még oda is kerültek az ágyamra, a párnák huzatait azért már csak elfelejtettem felhúzni. Ez azért tartozik a tápegység bemutatásához, mert mire én azt a két, a párnákra nagyon szorosan illeszkedő huzatot felhúztam (hosszú perceken át tartó kínlódás volt), meglepő módon kiment a szememből az álom, mire fel úgy ültem vissza az asztalhoz a tápegység dobozát körbefényképezni, mintha csak az lett volna a terv. Ha betervezetlenül nekiállok letudni a feladataimat, az persze még véletlenül sem baj, épp csak meglepő.

   Bár magát az előlapot nem, a két műszer ablakát megpucoltam, azt kérdvén tőlük, vajon vállalják-e az újrahasznosításukat. Bár a bal oldali műszer ablakáról a sniccer élével kellett felpattogtatnom a rozsdanyomokat (brrr), ettől még nagyon úgy néz ki, hogy a forgatógombokkal és a műszercsavarokkal együtt a műszerek is megmenthetők. Hogy a többi részlet menthetetlenségét mire alapozom, azt tőlem kitelően rögvest megmutatom.

   Első akadálynak ott van mindjárt az, hogy a tápegységben nincsen trafó, az ugyanis közös a valaha a hátlapi sorkapcsokhoz csatlakozó B17-es váltóáramú tápegységgel. Na jó, nekem is vannak néha (még ha csak...) hülye ötleteim, én azonban nem szoktam őket megvalósítani! Na jó, megesik néhanap, csakhogy ez nekem nem termékfejlesztés eladásra, hanem puszta játék a saját örömömre, akkor meg ugye bármit lehet, csak jól essen! Szoktam is embereket elgáncsolni az utcán.

   A látvány kapcsán engem nem annyira az érdekel, hogy a konstruktőr mégis mivel érte el, hogy a skála vége felé az osztások sűrűsödjenek (de csak mert tudom, hogyan kell a ritkuló, vagy a sűrűsödő osztásokat diódával megvalósítani), mint inkább arra lennék kíváncsi, hogy ezt mégis mi a csudáért csinálta.

   Erről a hátán fekvő doboztetőről az a kedves ifjúkori történet jutott eszembe, mikor amolyan dobozkezdeményként kaptam apukámtól egy ehhez hasonló, csak szemöldökös (értsd kifelé dől elől a felső része) meghajlított alumíniumdarabot. Tettem rá fatapétát, vágtam alá egy darab deszkát, arra felcsavaroztam az elő és a hátlapot, és már építettem is bele az immáron kész dobozba az asztalon akkor még csak próbanyákon létező erősítőt. Hogy ezt a projektet a rádióépítések kapcsán meg fogom-e ismételni? Itt kérem bármi elképzelhető, csak éljek még addig!

   Ez a műszer, ez kérlek kétséget kizáróan egy szörnyszülött. No nem mintha a mérőtorony összes többi részébe nem kötöttem volna bele, azonban a konstrukciós hibák tömkelege mintha jelen készülék esetében csúcsosodott volna ki. Már eleve ott van az, hogy a doboz mennyire gyenge anyagból készült. (lásd balra a ki tudja mitől girbegurba hátlapot) Aztán az is milyen dolog már, hogy egy tápegység hűtőbordája egy olyan dobozon belülre került, melyen nincsenek semmiféle hűtőlyukak. Csak nem az volt a cél, hogy direkt elolvadjon belül valami?

   A tápegységet alkotó összetevők mintha szántszándékkal úgy lennének összeállítva, hogy ezt akinek majd javítania kell, még a csillagokat is igénye támadjon leátkozni az égről!

   Valaha (értsd még a 80-as években) labortápot alapvetően vagy egy teljesítménytranzisztorral megfejelt 723-as stabilizátorból volt szokás építeni, vagy egy négyes műveleti erősítő felhasználásával. Ez valami harmadik út lehet, mert nemhogy IC nem látszik a panelen, de még tranzisztorból is csak egy lapul a bal felső sarokban. A fekete téglapap a diódahíd, a kék henger a puffer elkó, a tekercs pedig az áramfigyelő ellenállás.

   Ebből a szögből már mutattam a tápegység belsejét, most azonban direkt rá is világítottam a tartalomra, valamint egyben arra a tényre is, hogy ez tényleg úgy lett összeszerelve, mintha a konstruktőr valami okból mély utálattal viseltetett volna a szervizesek iránt.
   Kitűnő példával szolgál erre, hogy amit az előbb láttunk, vagyis a panelt csak annak árán sikerült lefényképeznem, hogy elvágtam néhány hozzávezető kábelt. Persze forraszthattam is volna, csak minek? Mármint olyan nincs, hogy én ebből egy használható tápegységet varázsoljak...

   A szarráolvadt szigetelést bámulva, akár meg is mernék rá esküdni, hogy a tápot valaki akkutöltőnek használta. Ez meg ugye nem arra lett kitalálva (lásd kitűnő bizonyítéknak a lehetetlen hűtést), hogy folyamatosan teljes terheléssel működjön.

   Mikor megtapasztaltam, hogy az Isostat kapcsoló belső végét a panelhez ugyanaz a két csavar fogja oda, mint ami a hűtőbordát fogja oda a panelhez, s a kitekerésükkor csak úgy gurulnak szerteszét a távtartók, bár nem vagyok pap, a konstruktőrt attól még (megjegyzem az utóbbi napokban már sokadszorra) még tőlem is szokatlanul durva szavakkal áldottam meg.
   Tegyük fel, hogy ki kell cserélni az Isostat kapcsolósor alatti elkót, mert az őt folyamatosan érő melegtől idővel kiszáradt. Amennyi csavart ehhez a semmi kis műtéthez ki kell tekerni, pláne vezetéket kiforrasztani, az nonszensz!

   Bár kapcsolási rajzom nincs hozzá, és persze a rajzot vissza sem fejtettem, attól még látom, hogy a konstruktőr azt játszotta, hogy miközben magát a stabilizálást egy direkt erre a nemes célra kitalált háromlábú IC-re bízta, a kimeneti feszültség változtathatóságát a 7805-ös IC talpának emelgetésével oldotta meg. Hogy az IC-nek ne kelljen túl sokat disszipálnia, az előlapi kapcsolóval választani lehet az 5-15 és a 15-25 voltos kimeneti feszültséglehetőségek között. Ez szerintem nem egy ügyes ötlet. Mármint ilyet inkább csak kínjában csinál az ember, vagy mondjuk olyankor, mikor csak ehhez a megoldáshoz van alkatrészkészlete.

   Egy darabig még elmerengtem a kimeneti áramkorlát megoldásán, de már közben elkezdtem a műszert összeszerelni. Annyira persze nem, mintha azt várnám tőle, hogy újra működjön, hanem csak mechanikailag szerettem volna újra egyben látni. Mármint ezt a tápegységet majd csak akkor rombolom le nullára, mikor majd igényem támad valamelyik alkatrészére.

   Hogy nem a hátlapra szerelt szorítósávokra lesz szükségem, az már csak azért is biztos, mert mintha legutóbb már erősen telítettnek láttam volna a pincemélyi csokiszorítós dobozt.

   A tápegységet az előszobába kitéve, hol azt mondtam neki, hogy még a mai napon leviszem a pincébe, ahol is becserélem arra a dobozra, melyben a trafója lakik, hol meg azt, hogy ez majd csak valamikor jóval később fog megtörténni. Tapasztalatom szerint a "jóval később" időmeghatározás az esélyesebb...