Már csak azért is, mert magam is kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet az apró kerek dobozban. Már ha van benne valami egyáltalán... Aztán ahogy ültem az asztalnál, épp nagyban erőt gyűjtve az iszonyú méretű csavarok kitekeréséhez, felnéztem az égre, gondolván hátha kapok némi segítséget.

   Mire fel megláttam a polc tetején a kamerakészletet. Itt aztán mindjárt eszembe is jutott, hogy a Samsung S630-asban még van valamicske élet. Fényképezni ugyan már nem igazán lehet vele, mert tönkrement benne a blendét mozgató motor (vagy a kábele, vagy a vezérlése), videózni azonban még igen, mert olyankor valamiért nem használja a hibás funkciót.
   Hogy mégis mire kell nekem egy videokamera? Nos arra, hogy mikor a pincében porolok, mondjuk valami olyannal, amit bármi okból megörökítésre érdemesnek tartok, olyankor ott legyen a kezem ügyében. Már úgy értem, hogy a Fuji Finepix S2100-át nem viszem le, mert még belemegy a por az optikájába, miközben a Konica Minolta Z10-esnek (gyárilag) nincs hangja a videója alatt.
   Miután a kis piros gép videókészítési tudását meglepően alaposan ellenőriztem, gondoltam fogom és egyből kiteszem az előszobába (ahonnan majd idővel eljut a pincébe), aztán már esek is neki a tucheles doboznak.

   Erre fel mit találtam az előszobában? Egy PC-be való lemezmeghajtót. Ebben persze nem az a meglepő, hogy itt van, hanem az, hogy tette ezt annak ellenére, hogy tegnap nekifutottam a lakásnak, majd amit és ahol csak értem (és persze nem a helyén volt), azt mind felkaptam, majd megpróbáltam vele elszaladni a helyéig. Mint az látható, ez nem minden esetben sikerült.

   Hogy az előző képen látható optikai meghajtót mégis mi a csudának csaptam szét, mikor akár egyben is kidobhattam volna? Nos azért, mert mindjárt két dolog is kellett belőle. Na most az egyik a két fényes közül a hosszabbik acélpálca, ami épp megfelelőnek látszik az eszterga tengelyét megakasztani. Az adott pozícióba azért szükséges feltétlenül acél, mert mikor a múltkor megpróbáltam a tengelyre szorult tokmányt úgy lepörgetni, hogy a tengelyt megakasztó lyukban egy 60-as szeg volt, akkor azt a tengely magára csavarta. Az acéllal meg mondjuk - a hajlíthatatlansága okán - ez már nem fog előfordulni.

   Na most a másik szükségesnek ítélt elem a lemezmeghajtó vasdobozának anyaga, amire valószínűleg akkor lesz szükségem mikor az esztergára építendő késtámasz kettes verziójának fa végződését szeretném a tartósság érdekében megvasalni. Na most ha nem ebből lesz kivágva ami lemez a feladathoz kell, akkor kidobom, vagy beteszem a többi vasanyagom közé.

   Ezzel a tengellyel pedig azt a galádságot tervezem elkövetni, hogy beteszem a tűzbe, ahol is majd kiég belőle a szén (vagyis visszaváltozik puszta vassá), hogy lyukat tudjak bele fúrni. Amúgy az eszterga csúcsának forgó tartója lenne belőle.

   Ezt a nagyszerű képet akkor lőttem, mikor begyújtottam a cserépkályhába, majd betettem a farakás alá az előbbi képen mutatott tengelyt, s a feladat végeztével hátrafordultam a porszívóért.
   Nem, ebben nem az az érdekes, hogy tegnap volt a lakás felporszívózva (amúgy nem tegnap), hanem az, hogy bár a mindenféle sarkokban megjelenő aprószövésű pókhálót a rajta megcsillanó napfényben már többször is kiszúrtam, a hálót szövő állatot (pók) azonban még soha, pedig egyszer már olyan is volt, hogy nagyítóval álltam neki keresni.

   Ha nem is volt egyszerű idejutnom a szokásos kacskaringózásomtól, de végül azért sikerült. Hogy mi ez az izé? Mit tudom én! Hogy akkor miért vettem meg? Nos egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig azért, mert mikor a piacon felemeltem, az eladó azonnal rutinosan rám ordított, miszerint 50 forint. Ennyi pénzt meg ugye a puszta tuchelek még akkor is megérnek, ha amúgy van belőlük itthon néhány kósza példány. Ezen az alapon persze a fele piacot összevásárolhatnám, ami amúgy időnként meg is szokott velem történni.

   A múltkor például sikerült megvennem ezt a csodát, mindössze egy százasért, ami a kívülről gumírozott, belülről pedig csapágyazott kerekeinek fényében egyáltalán nem volt magas ár. Hogy aztán szükségem lesz-e valaha is gumírozott külsejű csapágyakra, az már csak azon múlik, hogy lesz-e időm eleget barkácsolni.

   Ez a valami annyira egyértelműen egy porszívó, vagy lefolyócső darabja, hogy az egyszerűen letagadhatatlan. Mivel belefért ami benne van, azt kell rá mondjam, hogy ez bizony egy igencsak ötletes dobozválasztás volt.

   Én ilyet még azért nem tudok elkövetni, mert a cső lezáráshoz tudnom kellene esztergálni. Gép mondjuk már van, de még annyi kiegészítő hiányzik róla, illetve hozzá (ott van például mindjárt a tudásom), hogy azokat már csak a rettenetes tömegük okán sem fogok nekiállni felsorolni.

   Míg az előző képen a doboz egyik oldalát láthattuk, addig ezen a másikon az átellenest. No nem mintha lenne közöttük bármiféle különbség, hanem csak úgy mondtam. Illetve az, hogy mindkét oldala egyforma, illetve egyiken sincs semmiféle jelölés, az a tény azt vetíti előre, hogy a dobozban vagy nincs semmi, vagy ha mégis van, akkor az az oldalra kivezető kábel végén fityegő tuchel dugóra nézve tükörszimmetrikus.

   A sárga betéteket tartó csavarok kitekerésekor, azok sajnos kihozták magukkal a lyukakból a menetek nem kevés részét is. Ez mondjuk nem valami szép ebben a konstrukcióban (mármint a nem pontosan illeszkedő csavarok), de mivel egy ilyen dobozt a megépítése után soha többé nem kell szétszedni, így ez nem róható fel hibaként a konstruktőrnek.

   A "soha többé nem kell szétszedni" jelen esetben annyira igaz, hogy mivel nincs a dobozban semmi, így az nem is romolhat el. Hogy mi lehetett volna egy ilyen apró dobozban? Lehetett volna mondjuk egy korrektor lemezjátszóhoz, egy feszültségosztó, vagy egy pusztán a magas hangokat megemelő áramkör.
   Hogy utóbbira mégis miféle szükség lehet? Nos egy ilyen áramkör akkor jön jól, mikor mondjuk nem ott van a magnó, mint ahol a rádió. Már úgy értem azért, mert a viszonylag nagy kapacitású árnyékolt kábelen, egy magas kimeneti impedanciájú csöves rádióból származó jel esetében, a magas hangok vágást szenvednek. Aztán csak néz az ember fia, hogy az amúgy jól beállított magnójából nagyon nem az jön vissza (már úgy értem, hogy hangminőség tekintetében), mint amit a felvétel készítésekor a rádióból hallott.

   Nálunk például úgy volt megoldva, hogy az elektronikai kütyük egy úgynevezett tévéállványon voltak, ami természetesen nem bolti termék volt, hanem Apukám hegesztette szögvasból. Felülről egy Videoton Horizont tévé nyomta a vasat (amin a jelen képen egy UHF antenna talpa látszik), alatta egy szintén Videoton R4400 rádió (csak egy a korabeli Ezermester boltban vásárolt export változat), alatta egy Terta 811-es magnó, míg legalul egy lemezjátszó.
   Bár ebből a felsorolásból nagyon úgy tűnik, hogy a rádió és a magnó között nincs számottevő távolság, csakhogy a tévéállványban apám magnója volt, míg az enyém valahol a képbe balról belógó íróasztalon hevert.
   Mikor aztán rájöttem, hogy mi a hiba, vagyis hol vesznek el a magasabb hangok, akkor én mondjuk nem egy külön dobozban gondolkodtam, hanem a szükséges ellenállást, valamint az azt áthidaló kondenzátort frappánsan magában a tuchel dugóban helyeztem el.
   Innentől aztán nem volt megállás, mert ami szép doboz csak a kezembe akadt, abba mind úgynevezett lepke típusú hangszínszabályzót álmodtam, és néhányba még építettem is. Amúgy a képen a másik gyerek, a jobb oldali az öcsém.

   Miután összeszereltem, nem azon kezdtem el gondolkodni, hogy hova tegyem, hiszen a helye egyértelműen a pincei átjátszó kábeles dobozban van, hanem azon, hogy mégis merre lehet az említett doboz. Nagy itt a rend na!