iButton

Ezt az első ránézésre erősen gombelemnek tűnő fényes valamit a minap találtam
a pincében, miközben a vegyes csavaros dobozaim tartalmát válogattam szét.

Mivel ennek a bogyónak semelyik oldalán sem látható semmiféle felirat,
márpedig az elemekre legalább a polaritásukat jelző + jelet szokás
ráírni, így hiába néz ki annak, ez bizony akkor sem gombelem.

   Ez egy Dallas márkájú azonosító gomb. Arra szolgál, hogy mikor nekinyomod az ellenpárjának (ami egy érintkező páros), akkor az jelezze a központnak, hogy te vagy az. Felmerülhet a kérdés, hogy ez meg ugyan mi a fenére jó. Nos arra, hogy egyrészt azonosítson, másrészt riasszon, ha tegyük fel elfelejtetted odanyomni.
   Elmondjam az eredetét is? Na jó... Még valamikor közvetlenül a rendszerváltás után, pontosabban szólva a privatizálást követően, egy csomó kollégám körül egyszer csak kezdett elfogyni a levegő. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szépen sorjában eltünedeztek a feladataik. Aki nem kapcsolt időben, nem kerített magának valami olyan feladatot, ami lehetőség szerint nélkülözhetetlenné tette, na az a kolléga idővel leépítésre került, hiszen szükségtelenné vált a munkája, s így végül ő maga is.
   No ebben az átmeneti időszakban történt, hogy zsinórban születtek olyan utasítások és elképzelések, melyekre csak nagyon erőltetve lehetett ráhúzni, hogy valamiféle valós igény hívta volna őket életre. Bár ez természetesen csak az én szubjektív véleményem, de a már-már agyamentnek minősíthető utasításokat olvasgatva, ez azért komoly megerősítést nyert.
   Az egyik ilyen nemhogy utasítás, de ki is vitelezett ötlet szerint, minden egyes elosztóba és földalatti aknába került egy-egy érzékelő, melyre az ajtó vagy az aknafedél felnyitása után, a szerelőnek hozzá kellett nyomnia a saját külön bejáratú Dallas azonosító gombocskáját. Meg persze egy olyan kapcsoló is volt, ami jelezte a központnak, hogy kinyitották az adott valamit.
   Mivel a gombok azonosítói nevekhez voltak rendelve, így ebből egyrészt azonnal lehetett tudni, hogy nem illetéktelen behatolás történt (vagy ha az, akkor azt is), másrészt kiderült, hogy melyik kolléga merre jár.
   Ez a megoldás, bár elsőre nagyszerű ötletnek látszik, csakhogy ha csak egy kicsit is mélyebben belenézünk, akkor egyből kiderül, hogy nem igazán volt rá igény. Nekem legalábbis sosem jutott eszembe, hogy ej de jó lenne, ha egy számítógép monitorán látnám az embereim mozgását. A telefonvonalak lopása is visszaesett, mivel már ingyen adtuk, csak vigyék.
   Ezen azonosító gombos ötlet megszületésének valós oka az lehetett, hogy mindenféle idegen távközlési szolgáltatók "szórakoztak" azzal, hogy nem építettek a járda alá saját alépítményt, hanem behúzták a kábeleiket az akkoriban még Matáv néven futó néhai Posta föld alatt található csöveibe.
   Hogy ez szintúgy nem volt valós ok, mint ahogy engem sem igazán érdekelt, hogy merre járnak az embereim, az akkor derült ki, mikor egyszer pusztán kíváncsiságból rákérdeztem a földalattisok, vagyis kábelszerelők főnökétől, hogy mit lépnek olyankor, ha idegen kábelt találnak az aknában. Alapvetően semmit, mert ugye ki szeret feleslegesen konfrontálódni. Ellenben ha útban van, például már nincs több szabad csőnyílás, akkor szó nélkül kivágják, illetve elhasználják behúzószálnak.
   Miután az a csapat - megjegyzem minden erőlködésük ellenére - megszüntetésre került, aki ezt a Dallas azonosítós dolgot kidolgozta, bevezette és persze ellenőrizte is, az egész felépítmény, úgy ahogy volt, feleslegessé vált, s ezen okból kifolyólag megszüntetésre is került. Az azonosító gombocskákat - mint főnöknek - nekem kellett begyűjtenem. Szóval innen van a gomb. Illetve gombok, merthogy őrizgetek belőlük valahol egy egész marékkal.
   Egy számítástechnikai selejtezés alkalmával - ez volt a legjobb PC alapon - megvettem a fiamnak a felügyeleti rendszernek telepített két PC közül az egyiket. Ez a gép, mikor itthon már feleslegessé vált, visszakerült a céghez. Talán még ma is ott áll a kerekes kiskocsin a Ferenc kábelrendezőben, mint ADSL tesztgép.
   A másik PC akkor jött velem haza, mikor eljöttem a cégtől. Ezt a gépet nem vettem meg, mert nem kellett (se megvennem, se maga a gép), hanem az úgy volt, hogy egyszer csak kikerült a leltárból. Ezt a gépet azóta is őrizgetem a pincében. Terveim szerint egyszer még be fogom kapcsolni. No persze erre majd csak akkor kerítek sort, ha már vagy semmi más dolgom sem lesz, vagy ha lesz is, épp nem lesz kedvem hozzájuk.

Lekaptam a polcról a próbahangszórót, majd a tápegységemmel és az apró panellel
sorba kötve próbáltam kifülelni, hogy hallok-e valamiféle adatforgalmat. No persze
sejtettem én, hogy semmit sem fogok hallani, csak ugye - egy erre a célra alkalmas
tárolós oszcilloszkóp hiányában - nem sok választásom volt. Mondjuk felvehettem
volna az adatforgalmat a PC hangkártyájával, már ha belül van a hangfrekvenciás
tartományon a jelek sebessége, illetve hajlandó lenne kommunikálni a gombocska
a párja nélkül is. Egy ehhez hasonló (már úgy értem, hogy hangkártyát igénylő)
projectem korábban pusztán azért maradt el, merthogy kényelmetlennek
találtam a PC hangkártyájának bemenetéhez történő hozzáférést.

...vetettem egy pillantást a hangkártyámra is. Mivel épp akadt egy szabad hely a két
kártya között, ezért a csatlakozók elhelyezésének kérdése mondhatni letudva.

Az asztal alatti fiókot kihúzva, ez csak úgy egyszerűen ott volt.
Ezt még csak nem is én követtem el, hanem ez gyári!

Na most vannak olyan terveim, amiknek a kivitelezési bonyolultsága okán nehezen
állok neki. Ilyen volt mondjuk a pincei polcra készült szerszámtartó. No de egy
ilyennek mint ez? Mikor csak be kellett tenni a lapocskát a dugókkal
a helyére? Ezt hogy voltam képes évekig halogatni?
No persze van benne rutinom...

Mondjuk az adott célra megfelelő hosszúságú kábelt, no azt nem találtam az
asztalfiókban. Cserébe viszont végre kigyűjtöttem a fiókokból a PC-hez
való kábeleket. Ennek a doboznak ezentúl a pincében lesz a helye!

Visszatérve a fősodorhoz, gondoltam hátha ebben
a kulcsos dobozkában lett elrejtve a többi gomb.

Ha amit kerestem, azt azért talán nem is, de a kulcskarikákat legalább megtaláltam.
Már csak azért mondom, mert a múltkor ezekből is kellett volna valamihez néhány
darab, csak lusta voltam lemenni értük a pincébe. Mindeközben természetesen
itt röhögött az összes karika a szobában, közvetlenül a bal vállam mögött.

Mivel MZ és Danúvia motorkerékpárom is volt, így
ezen kulcsok léte könnyedén megmagyarázható.

Mivel elegem lett a turkálásból (amúgy nem szokott, mert imádom csinálni), ezért
visszatértem az apró lapocskához. Gondoltam lecsiszolom róla a feketeséget.

Azért hajtottam fel a lapocska széleit, hogy legyen valami olyan része, melybe bele
tudok kapaszkodni. Tettem ezt pusztán azért, mert míg az apró lapocskáról
a fekete paca, úgy apránként az ujjaimról a bőr is kezdett eltünedezni.

Majd egyszer csak előbukkant egy téglalap. Ha ez egy chip hordozólapja, és jöttek
róla valamerre hajszálvékony vezetékek, azokból az átmérőjük
okán nem látnánk, illetve nem is látunk semmit.

Ezt a rémes szarvat azért voltam kénytelen a panelra forrasztani
- mint fogantyút - mert letörtek a korábban felhajtott szélek.

Már maga a panel is nekiállt fogyni, de az apró négyzetnél több nem került elő, pedig
meg mertem volna rá esküdni, hogy mikor néhány éve kibontottam egy ilyet, akkor
abban látszottak valamiféle alkatrészek. Az interneten utánanézve kiderült, hogy
létezik ennek a gombnak többféle változata is. Ha kíváncsi
vagy rá, Google / iButton / képek.

Én viszont arra voltam kíváncsi, hogy megtalálom-e a pincében a többi gombot.
Meg persze arra is, hogy miért maradt ki a piros dobozka a csavarválogatásból.

Csak úgy odamentem a polchoz, ahol is elsőre sikerült megtalálnom ezt
a dobozt. Mondjuk ha nem lett volna elbarikádozva a kulcsos
fiók, akkor először biztosan abban keresem a gombokat.

Az találtam a legegyszerűbb megoldásnak, ha a válogatás idejére a doboz
tartalmát átborítom egy fiókba, ahonnan amiket már megnéztem,
azokat a kacatokat egyből vissza is dobálom a helyükre.

Miután a kulcsválogatással végeztem, feltettem magamnak a kérdést, miszerint:
Mi lehet még ebben a sarokban? Mármint a nyilvánvaló rendetlenségen kívül.

Ezt a fiókot, így ahogy látod, vagyis egyszerűen csak kihúzva az asztalból
hoztam el haza. Hogy aztán ennek mennyi értelme volt, ha azóta
tán még csak bele sem néztem, azt most inkább hagyjuk...

Egészen eddig a pillanatig tagadtam volna a Ganzuniv műszer létezését. Már úgy
értem azt, hogy van ilyenem. A mechanikus időzítőkre legalább emlékszem.
Meg persze arra is, hogy már kismilliószor megállapítottam, hogy annyi
kincses dobozom van, hogy valószínűleg sosem fogok a végükre érni.
Pláne úgy, hogy még csak nem is emlékszem, hogy mi lehet bennük.

Ezekre az akasztókra is emlékszem. A páva utcai irodám ablakaira vettem, mert
gyárilag nem volt rajtuk semmi, ami megakadályozta volna őket a becsapódásban.
Elsőre valami vékonyka anyagút választottam, csak mikor azt egy jól irányzott
mozdulattal sikerült összecsuknom (mert nem vettem észre, hogy ki van
vele akasztva az ablak), áttértem erre a jóval vastagabb változatra.

Most még nem tudom, hogy ugyan miért érnék hozzá bármihez is a dobozkával.
Ez csak akkor akkor fog kiderülni, mikor majd rájövök, hogy mi is ez az izé.

Ha nem is volt valami egyszerű, de azért csak sikerül kiszabadulnom a pincéből.
Azért ezeket hoztam fel, mert jól látszik a sorozaton, ahogy a kulcscsomón
található többi kulcs idővel lesúrolta a felületükről a feliratokat.

Mivel ez már nem jó semmire, így gondoltam ebbe is belenézek.
Erre rengetegszer fogtam rá a csípőfogóval, de
még csak ki sem lyukadt a teteje!

Gondoltam megnézem, hogy áram hatására leköpi-e magáról a chip
a fekete pacát. Jelentem megnéztem. Egy pillanatra ugyan mintha
láttam volna megszaladni az áramfelvételt, de aztán néma csend.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.