A két virágláda közötti famintás doboz csak addig lehet itt, míg a huzatban megszárad, különben megázik, vagy megcsipkodják a madarak, esetleg ahogy szoktam, pusztán rutinból - akár évekre is - elfelejtkezek róla.

   A párom hozott egy tasak virágmagot, amire oly jól sikerült ábrákat rajzoltak, hogy azokból nem tudtuk kideríteni, hogy egyből a kertbe valók, vagy palántázni kell őket, mire fel - gondolván abból nem lehet baj - a magok fele a palántázóba került. Miközben én kifejezetten precíz módon, minden egyes rekeszbe csak egy magot tettem (amúgy a kedvenc csipeszemmel), ráadásul mindet úgy nagyjából középre, a palántázóban kihajtott növénykék egészen más képet mutatnak. Ezek amúgy szerintem egyáltalán nem tűnnek úgy, mint amik túlélnék a kert zordságát.

   Ez a polc pedig egyáltalán nem úgy néz ki, mint amiről a rendetlenséget néhány napon belül képes leszek felszámolni. Már csak azért sem, mert míg a ventilátort be kell szerelni a jelenlegi PC-be, addig a két merevlemez valamelyike a jelenleg még a pincében porosodó Compaq PC-be való. Amúgy a kettejük közötti LPT kábelt is be kell építenem, csak előbb még RAM modulokat is kell vennem, hogy majd minden PC-s dolgot egyszerre tudjak le. A VGA kábel a fura talpas monitor bemutatásához kell, míg a vakuhoz szerencsére semmi sem tartozik.
   Hogy a helyzet még ennél is bonyolultabb legyen, azt találtam ki, hogy a PC-be való ventilátort a gépemből kiszedett alaplappal fogom tesztelni, majd egy füst alatt ami alkatrész az alaplapon csak van, azokat mind átnézem egy USB mikroszkóppal, hátha kiderül (meglátom), hogy melyik a hibás. Ehhez persze kell egy az alaplapra dugható nyomógomb és hangszóró is, amit a Compaq PC-ből tervezek kiszedni. Szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a dolgokba könnyen belezavarodok, mikor ennyi minden tartozik össze.

   Ami viszont ehhez a nyilvánvalóan házi készítésű hangfrekvenciás elosztó dobozhoz tartozik, az a megszerzésének története. Szóval az úgy volt, hogy mivel ez egy doboz (kissé dobozmániás vagyok), és még csak nem is csúnya, azonnal lehajoltam érte. Mivel egyrészt nem kell, másrészt az eladó 500 forintra tartotta, amiből nem akart 300-at engedni, már tettem is vissza. Már rég a piac másik végén voltam (ami amúgy csak néhányszor 10 méter), átnéztem az összes többi kupacot, mikor az eladó egyszer csak megrángatta a kabátom ujját, kérdvén én akartam-e megvenni a dobozt. Mármint ha igen, akkor leszek oly szíves leszurkolni érte azt a 200 forintot. Bár a doboz továbbra sem kellett (időközben megrágtam magamban, hogy adjak-e érte 300-at), nem volt pofám azt mondani, hogy már 200-ért sem kell.

   A famintás tapéta valaha akkora divat volt, hogy akár kellett, akár nem, minden ezzel lett burkolva. Nálunk például a tűzifás szekrény kapott fatapétát, s bár azt már nem apukám, hanem én tapétáztam le, de még az egész Hi-Fi torony is, pedig az amúgy már eleve gyönyörű fából készült. Mármint a fekete fatapéta helyett a lakkozott fa is nagyon jól mutatott volna, csak én valamiért mindenképp feketét, de attól azért még famintásat akartam.
   Mindeközben a doboz lábának tapétázása nem sikerült valami jól. Ha nem így csinálja az ember, hanem ahol csak lehet, a tapétát mindenütt visszahajtja, akkor meg azért fog furán kinézni, mert ugye az aláhajtásoknál át fog látszani a plusz anyagvastagság.

   Hogy a dobozban mi van, az annyira egyértelmű, hogy csak a kapcsoló funkciója kérdéses. Mármint ez az elosztódoboz nyilvánvalóan arra szolgált, hogy egy tuchelből kettőt, valamint még két jack aljzatot is csináljon, valószínűleg mikrofonokhoz. Mivel a tápfeszültség részére nincs bevezetés, így a dobozban valószínűleg nincs aktív elektronika. Ettől persze még lehetne másképp is, hiszen mondjuk a Tesla B4 magnón volt olyan tuchel, amire gyárilag ki lett vezetve az AZZ941-es előerősítőt tápláló feszültség, s arról üzemeltetni lehetett bármi más alacsony áramfelvételű elektronikát. Mondjuk hangszínszabályzót, vagy RIAA korrektort.

   Tapétázáskor nehéz eldönteni, hogy mi legyen a lyukak szélével. Mert ugye itt is úgy lett megoldva, hogy míg a nagy lyuk körbe lett vágva, addig a csavaroknak fúrtakba egyszerűen csak bele lett dugva a csavar.
   A nagy lyuk körüli nem igazán kerek tapétaszél amúgy nemcsak esztétikai hiba, de egyben konstrukciós is. Mármint a lyukba épp mint a tucheleket, úgy a szörnyű felépítésű DIN hangfalcsatlakozó aljzatokat is kívülről kellett volna bedugni, mikor is egyrészt eltakarták volna a maguk alatti tapétát, ezzel persze a lyuk szélét is másrészt még komolyabb erőltetés hatására sem tudnának a dobozba beleszakadni.

   Mint az sejthető volt, a dobozban nincs aktív áramkör. Ami egy pillanatra megakasztott, az a sztereó bekötésű tuchel ellenére csak egy hangfalcsatlakozó. Már úgy értem az egyet, hogy a kapcsoló nyilvánvalóan arra való, hogy az egyik aljzatba érkező jelet rákapcsolja a másik aljzatra, vagy ne. Ez amúgy azért járható út (mármint értelmes funkció), mert valaha szokás volt sztereó magnót csak egy végfokkal gyártani. Kiváló példa erre a múltkor bemutatott szovjet orsós magnó.

   Az anyák annak ellenére rozsdásodtak meg, hogy a doboz egyáltalán nem tűnik beázottnak. Az a kevéske rozsda persze lehet attól is, hogy az elosztódoboz párás környezetben, mondjuk egy nedves pince mélyén hevert. Bár valaha biztos nagy becsben tartották, miután a felhasználója az élők sorából távozott, az örökösök idővel a "vackait" kidobták. Ezt ugyan szomorú látni (főképp lomtalanításkor), csakhogy nincs mit tenni, ez az élet rendje. Én is csak annyit tettem ellene, hogy legalább megmutattam, majd idővel az én pincémből is a szemétbe kerül.

   Már ha csak időközben az amúgy csinost dobozt újra nem hasznosítom! Hogy mit bele nem lennék képes álmodni, azt most inkább hagyjuk. Már csak azért is, mert az ember nem szereti leírva látni azokat az elképzeléseit, melyekből ugye valószínűleg már semmi sem lesz.

   Mivel a lábak lecsavarozhatók (bár ehhez nincsenek útban), át lehetne állítani a dobozt függőleges állásúra is. Amennyiben készítenék hozzá két, a dobozra oldalról felcsavarozható lemeztalpat, akkor állhatna a doboz akár kissé hátrafelé döntve is.
   Mivel hiába ígértem meg magamnak, hogy nem teszem, mégiscsak elkezdtem számba venni, hogy az apró dobozba mi férne bele, azzal úgy, de tényleg úgy elment az idő, hogy csak néztem! Persze előtte sem csináltam mást...

   Hogy a pincében hol lesz a helye, azt így előre nem tudtam eldönteni. Amúgy mikor másnap levittem, a pincei helyzetet alaposan felmérve szintúgy nem. Hogy a lenti rumliból év végére kikeveredek, az sajnos egyre valószínűtlenebb. Pláne úgy, ha ilyen, pláne frissen beszerzett apróságokkal foglalkozom, mint mondjuk ez a ma bemutatott doboz, ahelyett, hogy elbontanám az igencsak méretes Compaq PC-t.

   A Compaq PC témájához csatlakozva, magam elé kaptam a két HDD-t, azt tudakolván tőlük, vajon melyikük való bele. Míg az IBM 20 gigás, addig a Maxtor társa 40, mely adatok az előző kérdés eldöntéséhez természetesen semmiféle támpontot sem adtak. Gondoltam kinyitom az öregecske Pentium processzoros PC szétszedéséről szóló cikket, amiből majd kiderül, hogy a kettő közül melyik HDD volt benne, és akkor a maradék való a Compaq gépbe. Erre az derült ki, hogy az elbontott gépben Quantum márkájú HDD volt. Gondoltam megnézem a néhai betárcsázó szerverem szétszedéséről szóló cikket. Mármint azért, mert ugye olyan nincs, hogy ezen kettő közül valamelyik ne abból a gépből került volna ki. Erre fel természetesen nem így van, mert abban a gépben meg egy WD HDD volt. Mint az az utóbbi cikkből kiderült, ezek az alkatrészek most az 1050-es cikk keretében boncolt ISDN router dobozában laknak, amit a minap láttam is a pincében, csak annyira mélyen volt, hogy nem tudtam érte behajolni. Szerintem nálam tényleg sosem lesz rend...