Az amúgy tipikusan a fürdőszobában ücsörgő digitális légnedvességmérő azért került a pincébe, mert gyanúsnak találtam idelent a páratartalmat. Mármint végül erre sikerült ráfognom, hogy a fáspincében félbehagyott dolgok folyatásához stabilan semmi kedvem.

   Mondjuk a lomos pincében található dolgokhoz se nagyon van, de itt legalább annyit megtettem, hogy odaültem a vegyes tartalmú dobozok és ládák elé, majd átválogattam a tartalmukat. Az apró bigyókat tartalmazó dobozok átfésülése néhány átlátszó doboz kiürülésével járt. (lásd őket balra)

   A nagyobb darab dolgok szétrakása pedig azzal, hogy a már amúgy is erősen telített asztal kapott egy újabb rétegnyi bemutatásra váró kacatot. Ebben az a rossz, hogy így aztán már tényleg nem látszik az asztal lapja. Cserébe most egy kicsit megfogyatkoztak a környéken a bemutatásra váró apróságok. Na jó, akkor nem fogytak egy darabbal se, csak egy kicsit odébb kerültek, de innen aztán már tényleg közvetlenül a boncasztalomra vezet az út.

   Bár rezgett a léc, hogy míg a bentiek (vagyis  képen láthatók) el nem fogynak, az újak odakint maradnak, csak aztán (megjegyzem ez nem ment valami gyorsan) nem bírtam tovább nézni az előszoba zavaros állapotát.

   Ez azért már van annyira vegyes felvágott kollekció, hogy csak legyen már kedvem elvenni közülük valamit. (bíztatta magát a szerző, a szokásos módon nem különösebb eredményességgel)

   Nem adom fel rejtvényként, hogy mi a különbség a két kép között. Bár ez nem volt valami látványos haladás, de az általam átépített hétzenés kvarcóra elvétele, amiről a friss képeket egy régi cikkbe kellett beszúrnom, mert mikor azt írtam, akkor nem találtam meg az amúgy meglehetősen feltűnő kerek nyáklapot.
   Ha a maradék kincseket is eltűntetem (persze nemcsak innen, hanem a pincei asztalról is), akkor hirtelen keletkezni fog egy kis űr, amit ugyan még simán fel fogok tudni tölteni, hiszen a háttérben még bőven ott várakozik a következő sor, és még a mögött is van egy harmadik, de onnantól már kezd derengeni a szétszedtem projekt vége, amit lássuk be, nem csinálhatok életem végéig. Mármint nem úgy nem csinálhatok, hogy ne szedhetnék szét mindig mindent, hanem elhúznom nem szabadna odáig a már meglévő kincseim bemutatását.

   Ezt a valamit néhány éve lomtalanításkor vettem fel a fűből. Mivel nincs ráírva semmi, valamint egyértelműen amatőr gyártmány, részemről fóliahegesztőnek hívom. Mármint azért, mert valószínűleg az. Ezt amúgy azért hoztam el, mert kitermelhető belőle egy szép nagy darab textilbakelit.

   Ez pedig a nyél végében egy nyomógomb, ami arra utal, hogy ez a szerszám gyorsan működött. Mármint nem állandóan volt benne meleg a fűtőszál, hanem gombnyomásra gyorsan felmelegedett.

   Ennek az alkatrésznek hármas szerepe van. Egyrészt ez fogja meg a fűtőszálat, másrészt az elektromos hozzávezetést is, harmadsorban feszítő is. Utóbbi feladata innen nézve mondjuk nem látszik, de azért utal rá a csavar, mint egy nyilvánvaló forgáspont.

   Bár apukám tápegységétől, ami alapvetően zseb és táskarádiók, valamint kazettás kismagnók táplálására készült, nem volt elvárható, hogy rendesen meghajtson egy 1 ohmos fűtőbetétet, attól persze még bőven megtette.

   Ez a 65 fok, ez kérlek  azért jó, mert ugye erre még mindig nem ég rá a bőröm, ha tegyük fel óvatlanul belemarkolok. Itt említeném meg, hogy amiket az előbb láttunk (mármint a műszereken), az az Ohm törvény igazolása volt. Mármint az, hogy egy 1 ohmos ellenálláson 2 amper átfolyó áram hatására 2 volt feszültség esik, míg 4 ampernél 4 volt.

   Ezzel a csavarvéggel nem az a bajom, hogy csúnya, mint inkább az, hogy kifejezetten balesetveszélyes. Nekem legalábbis többször is sikerült beleakadnom, pedig nem is használtam a szerszámot, épp csak kíváncsian nézegettem.

   Persze nem a karcolások hatására, vagyis valamiféle bosszúból szedtem szét, hanem a szokásos kíváncsiságból. A képen amúgy azt látjuk, hogy a nyomógomb menete szigszalaggal lett illesztve a cső belső átmérőjéhez.

   Na ez az a részlet, ami a fűtőszálat megfeszítette. Már persze csak addig, míg a váz szélébe fúrt lyukban benne volt a rugó, ami a rézrúdnál fogva tolta el magától az izzószál befogására szolgáló idomot.

   Mióta a pincében végre szétrendeztem a kábeleimet, azóta ezeknek a szemes saruval ellátott vezetékeknek is van saját helyük. Mondjuk a rendetlenség most épp van azon a szinten, hogy meg nem találnám, hogy az a hely mégis merre van.

   Mivel a minap ezt a bontott alkatrészeket tartalmazó dobozt is levittem, majd hozzáborítottam a tartalmát a pincében található többihez, így most annyira üres volt, hogy simán belefértek az újabb szerzemények. Mivel még egy csomó minden vár elbontásra, nem úgy néz ki, hogy lenne okom eltenni a pákatrafót tartalmazó fiók elől.
   Na itt, vagyis csak a jelen sorok írásakor jutott eszembe, hogy bár ezt még sosem mértem meg, de amúgy elképzelhető, hogy az apukám építette pákatrafó nagyobb áramot tud, mint a labortápom, és akkor azzal jobban felmelegíthettem volna a fűtőszálat. Most már persze mindegy...