Amelyik fiókhoz hozzá szeretnék férni, az természetesen a szemétkupac mögött van. Az utóbbi időben ebben a pincében ez szinte mindig így van. Mármint úgy, hogy minden mindennel el van barikádozva.
   Amúgy még véletlenül sem a mai cikk témájául szolgáló riasztóért jöttem le, hanem a minapi hétzenés kvarcóra azon példányáért, amit valaha egy nagy kerek nyáklapra építettem át. Na azt szeretném most megtalálni a pincei paneles fiókban.

   A keresett óra természetesen nem került elő, ellenben mint alkalmas boncalanyt megtaláltam az autóba való riasztót, valamint a magam építette utastér-világítás kikapcsolását késleltető apró elektronikát is. Utóbbi kettőnek azért örültem meg, mert a rengeteg barkácsolós cikk között kihagyott hézagokat mindenképp fel kell töltenem valamivel. Természetesen az sem ártana, ha nem hemzsegnének minden dobozomban és fiókomban a bemutatatlan apróságok.
   Itt aztán egy kevéske idő kiesett (mármint a további turkálást illetően), de csak mert mindenképp fel kellett szaladnom oda, ahová a király is gyalog jár. Ez kérlek úgy történt, hogy még odafent megindultam a szobából a WC irányába, csak aztán az előszobában található cipőtartón a katica mintás tűzifahordós szatyrot meglátva, hirtelen beugrott, hogy elfelejtettem rátenni a tűzre a második adag fát, mire fel visszafordultam a cserépkályha irányába. Miután a fadarabok tűzre pakolásával végeztem, majd jól megmelengettem a hátam a cserépkályhának dőlve, egyszer csak beugrott, hogy néhány perce még az előszoba irányában volt valami sürgős teendőm. Mikor aztán a fahordó szatyrot újra megláttam, akkor azt hittem, hogy a tűzelőhordás volt az. Ha meg már úgyis lejöttem a pincébe tűzifáért, akkor egy füst alatt az óra felkutatását is megejtettem. Nos így történt, hogy miközben én a WC irányába indultam igencsak sürgősséggel, végül a pincében kötöttem ki, ahonnan aztán szaladhattam fel. Ilyen az, mikor az ember megöregszik, és már alapvető dolgokat is elfelejt, vagy egyszerűen csak öreg korára meghülyül. Ez a hatás esetemben, aki ugye már fiatalon sem volt normális, mondhatni fokozottan érvényesül.

   Mivel az előbb látott dobozban nem volt az óra, nekiálltam elolvasni az összes többi doboz és fiók feliratát. A képen látható tartalom a keresztségben a "kacatok" - amúgy igen helytálló - megnevezést kapta. Az óra sajnos ebben az igen vegyes tartalmú dobozban sem volt.

   Mivel majdnem sikerült őket újra elraknom, a bontásra szánt paneleket és a két bemutatásra kiválasztott apróságot kitettem a folyosóra. Mint az a hátterükül szolgáló témából látható, idővel megerősítem a ládát, majd a sárgára festős négy című projektem keretében még újra is festem.

   Ebben a lakatban az az érdekes, hogy ezt a múltkor azzal a felkiáltással nem találtam meg, illetve már eleve nem is kerestem tovább, hogy ezt már azóta elajándékoztam az egyik szomszédasszonynak. Erre fel itt van. A keresett óra viszont továbbra sincs sehol.

   Mire fel nekiálltam sorjában kinyitogatni a "van benne valami, de nincs rajta felirat" típusú dobozaimat, amiből ha sokat nem is, de azért - minden utóbbi időben elkövetett rendrakás ellenére - találtam néhányat.
   Ebben a dobozban például az Wien hidas középhullámú jelgenerátor lapul, amivel még csak idáig jutottam. Persze nemcsak ez a baj, hanem egyben az is, hogy ha egy perccel ezelőtt kérdezted volna, hogy merre van ez a valami, akkor biztosan nem tudtam volna megmondani.

   Mikor ezt az amúgy "kijelzők" felirattal ellátott dobozt kinyitottam, komolyan reménykedtem benne, hogy a keresett óra - mivel annak is van kijelzője - ebben lesz, de nem. És sajnos nemcsak a keresett óra nincs benne, hanem az a másik frekvenciamérő sem (a piros DIP kapcsolós ugyanis az), amit két okból is elő kívánok szedni. Míg az egyik ok az, hogy végre bedobozoljam, addig a másik szerint talán meg tudnám vele mérni, hogy milyen frekvencián dolgozik a fenti paneles fiókban őrizgetett szovjet radardetektor.
   Ezek persze most még nagyon távlati tervek, de attól még igenis szíven ütött, hogy a rengeteg rendbe feccölt energia ellenére, csak úgy egyszerűen nem találom a sejtett fellelési helyén a frekimérő panelt.

   Idefent a lakásban azzal a szokásos szent elhatározással terítettem szét az asztalon a pincéből frissiben felhozott mindenféléket, hogy miután bepakoltam a szatyorból a fát a szekrénybe, már ugrok is nekik. Ebből persze semmi sem lett, amivel - mivel szinte mindig így van - nem igazán sikerült magamat meglepnem.

   Ez a másik pedig azt, hogy a piros vezeték a riasztó kimenete a kürt felé, ami riasztáskor testet ad, és a rövidzár belül egy reléből származik. Itt valaha szintén sarus csatlakozás volt, ami ki tudja mi okból le lett cserélve egy piros vezetékre.
   A relézett kimenet ténye azért kiemelendő, mert láttam már olyan változatot is, amiből ezt kispórolták. Konkrétan egy mezei, még csak nem is nagy teljesítményű tranzisztor húzta földre a kimenetet, ami egészen addig jó, míg a kürtöt működtető relére csatlakozik. Már úgy értem, hogy a tranzisztor a kürt áramát közvetlenül nem képes kapcsolni. Amúgy a jelen dobozban található relé sem. Illetve a relé talán még tudná, de a panelen a fóliacsíkokat már nem ekkora áramra méretezték.
   Miután ezeket az apróságokat a riasztókat bekötő barkácsoló kedvű autósok nem vették figyelembe, majd a már beteg hardvert visszavitték az autósboltba, azok általában nálam végezték. Mivel ezek a hibák (elégett fóliacsík, zárlatba ment tranyó) könnyen javíthatók, a már megjavított riasztók szerencsére nem maradtak nálam. Ez a példány is csak azért van itt, mert ez egy barátom autójában volt, amit idővel lecserélt valami más típusra, aztán azt is egy újabbra, míg végül az általam barkácsolt legegyszerűbb megoldásnál kötött ki, ami mindössze egy a csomagtérbe szerelt kapcsolóból állt. Azt bekapcsolva, az ajtók nyitása egyből indította a dudát. Mivel ebben az áramkörben mindössze egy kapcsoló és egy relé volt, így nem volt benne minek meghibásodnia.

   Ez kérlek már annyiszor volt piszkálva, illetve ki-be szerelve, hogy a biztonság kedvéért ráírtam, hogy melyik lába melyik. Ezt amúgy maga a gyártó is igazán megtehette volna.

   Mármint azért nem, mert a riasztót eredetileg nem csavarok tartották össze, hanem melegen elnyomott végű műanyag pöckök. Szóval a csavarokat már én szereltem bele, merthogy a gyári megoldás nem volt oldható kötés. Illetve oldhatónak oldható volt, csak már nem lehetett őket újrakötni.

   A 80-as években azért születtek olyan fura megoldások, mint mondjuk ezek a panelba forrasztott, amúgy vezetékek végére való csúszósaruk, mert nem lehetett belőlük olyat kapni, ami panelbe forrasztós volt. Egyformának pedig azért nem egyformák (mármint nem mind apa, vagy anya), hogy egy esetleges csere esetén ne lehessen a fontosabb drótokat összekeverni. Ettől persze a beszerelő "mesterek" még simán megtették. Ezt úgy kell érteni, hogy akkoriban még szinte mindenki tudott valamennyire autót szerelni, így sokan maguk építették be az autójukba a mindenféle alkatrészeket és kiegészítőket. Hogy aztán ez mennyire volt jó, meg persze biztonságos, illetve mikor mennyire sikerült jól az akció, azt a kérdést most inkább ne feszegessük.

   Szerintem úgy kellene lennie, hogy ha nem én, vagy bárki más amatőr készít valamit, hanem egy olyan ember, akit azért fizetnek, az a próbadarab után - amit tekintsünk egy amolyan piszkozatnak - elkészíti a végleges változatot is, amiben már nem kószának a panelen mindenféle vezetékek.

   Az persze elképzelhető, hogy ezeket az átkötéseket már én műveltem, de még ha így is volt, mára már rég nem emlékszem a kiváltó okokra. Persze jöttek olyan kérésekkel az ismerősök, hogy a riasztó kimenete ne testet, hanem teleped adjon.
   Mindeközben bal szélen a panel fóliamintázatából kialakított nevet látjuk, ami lehet akár "ar", akár "ari" is. Mármint az autó plusz riasztó szavak kezdőbetűi alapján. A doboz külsején amúgy nincs neve a készüléknek.

   Ha már szóba került az átalakítás, akkor épp itt van rá nagyszerű példának az, hogy jelen esetben a belső mozgásérzékelőt kellett kiszednem, majd készítenem a külső számára egy csatlakozást. Amúgy valaha a két felső lyuk tartozott a belső mozgásérzékelőhöz, melynek érzékenységét - emlékeim szerint legalábbis - valaha egy külső csavarral lehetett beállítani.

   A csipesszel hoztam létre azt az átkötést, ami azt szimulálja, hogy az utastér és a csomagtér is zárva van. Már úgy értem, hogy ez most egy próba, ami amúgy nem sikerült, pedig rendre kivártam a kapcsolási időket.
   Ez a típusú riasztó áramkör, miután feszültség alá került (vagyis bekapcsoltuk), hagyott vagy úgy fél percet, hogy kiszálljunk a kocsiból, és csak azután élesítette magát. Erre szolgált az 556-os IC egyik időzítője, míg a másik arra, hogy az autó ajtajának kinyitása után is legyen némi időnk, ami alatt - természetesen a duda vagy sziréna megszólalása nélkül - kikapcsolhatjuk a riasztót.
   Bár többször is nekifutottam a feladatnak, azonban nem sikerült működésre bírnom az áramkört. Legalábbis ezeken a bemenetein keresztül nem, viszont a mozgásérzékelő helyére csatlakozva már igen. Hogy aztán ez azért volt, mert elkötöttem valamit, vagy azért, mert valami hiba van a panelen, na azt már nem volt kedvem felderíteni.

   Ezzel a képpel nem azt akarom mutatni, hogy a lyukak mélyén csálén állnak az érintkezők, mint inkább magukat a lyukakat. Már úgy értem azt, hogy ez a doboz még csak a fröccsenő víz ellen sem védett. A riasztót az utastérben elhelyezve, ez persze nem okozott gondot, de mikor az "okos autós" a dobozkát a motortérbe szerelte be, mondván ott kényelmesebben hozzáfér a bekötéséhez szükséges vezetékekhez, na azt már nem sokáig tűrte a panel. Mármint a vizet és az olajat. Míg a víztől kizöldült, addig az olajtól idővel beálltak benne a mozgó alkatrészek. Mármint a fedetlen relé és a mozgásérzékelő. Mindeközben a doboz hőre lágyuló műanyagból van, így képes elolvadni. Ezt az utóbbi esetet személyesen ugyan nem láttam, csak mesélte egy autósboltos barátom, hogy visszahoztak garanciában egy elolvadt példányt.