Fényképszárító
(apukám készítette)

Lebattyogtam a pincébe, majd a bejárat közelébe, illetve mindenféle egyéb helyekre
odapakolt "mindjárt szétszedlek" státuszú tárgyak közül kiválasztottam mára ezt
a fényképszárító gépet. Amúgy ha már itt vagyunk, ez is milyen egy rémes
torony már? Alul egy telefon bemérő műszer, rajta egy ISDN alközpont,
azon egy Billion feliratú valami, majd még egy színes doboz, míg a sort
a ma bemutatásra kerülő fényképszárító zárja. Na most egy ilyen kupac
feldolgozásához - ha minden nap elbontok belőle egyet - még akkor is
legalább öt nap szükséges. És nem ám csak egy ilyen tornyom van!

 

 

Itt van mindjárt ez a másik. Ez ugyan első ránézésre csak négy elemes, úgymint
gumilapátos ventilátor, a fekete tokban megbúvó elektronikus, azonban még
analóg hőmérő, egy szép piros (és remélhetőleg nem üres) akkutöltő taxis
Lacitól, majd egy Select 722-es rádió. Mire kiörömködtem magam, hogy
ez a négy azért mégsem öt (bár a ventilátorból kettő van), már be is ugrott,
hogy hever előttük a padlón egy HTV videokamera. Na ezért, konkrétan ezen
általam alkotott kupacok felszámolásáért lett erre a hónapra meghirdetve,
a "minden napra egy szétszedés" elnevezésű projectem. Lesz ami lesz!
Már úgy értem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez össze fog jönni.

 

 

Mielőtt nekiálltam volna elkészíteni a mai napra esedékes bemutató képeit, előbb
még megvártam, hogy kétszer is leránthassam a polcról a fényképszárítót
a fogasról óvatlanul leakasztott kabátommal. Szóval ez a "minden
napra egy szétszedés" a valóságban úgy néz ki, hogy lemegyek,
kiválasztom, felhozom, leteszem, majd ahogy szoktam, rutinosan
szétszedek helyette valami mást. No persze magam is belátom, hogy
a kacatok vándoroltatásának semmi értelme, csak ugye nehéz ezt
megállni, ha egyszer hozzászokott az ember a hülyeségeihez.

 

 

Ez szegénykém azért ilyen lelakott, mert már több mint negyven éve hányódik
a pincékben. Mondjuk talán nem lenne ennyire rozsdás, ha nem locsoltam volna
meg egy sajnálatos pincetűz alkalmával. Amúgy ezt a masinát Apukám készítette.
Hogy egy az Ezermester újságban megjelent cikk alapján, vagy egy kollégától
javításra átvett, természetesen ugyanilyen kivitelű gyári masina
koppintása, azt sajnos már nem tudom megkérdezni.

 

 

Ellenben régi újságokban történő lapozgatásaim közben
előkerült az Ezermesterből a korabeli építési cikk.

 

 

Ez itt a műszaki rajz.

 

 

Ez pedig a cikk befejező része.

 

 

Azért kell ilyen ívesnek lennie, hogy az amúgy sátorvászon anyagot rá lehessen
feszíteni a meleget adó lapra. Szóval ez úgy működik, hogy belülről fűti valami,
aminek hatására a belehelyezett fényképek felmelegszenek, amitől a csak úgy
egyszerűen fellógatásnál hamarabb száradnak meg. Gondolom ezen masina
"áldásos" működése kapcsán lett az összes családi képünk - a megszokott
síklap helyett - hengerpalást formájú. Na most rajtam nem múlott,
mert én megmutattam volna, csak a szkennelésük után
úgy elraktam a fotókat, hogy most így hirtelen
meg nem mondom, hogy merre vannak.

 

 

Ez a mechanikai megoldás biztosítja, hogy a fűtött felületre csukódó rész
mozgatható, konkrétan felhajtható, illetve egy kissé feszíthető legyen.

 

 

A jobbra látható két bevágásba lehet beakasztani a rozsdás rudat.

 

 

Mindeközben ez a rugó (meg persze a párja) kifeszíti a sátorvásznat.

 

 

Ez a gumi átvezető szerintem nagyon nincs a helyén.

 

 

Apukám vajon miért nem szerelt rá gumilábakat?
Na ezt sem tudjuk meg már soha!

 

 

Ezeket az öltéseket Anyukám készítette, még a régi varrógépünkkel. Amúgy mind
a mai napig őrizgetünk ebből az anyagból egy szép nagy darabot. Valami
vasalóruhaszerű néven szerepel a nyilvántartásban. A kényesebb
dolgokat szokás begőzölni, majd rajta keresztül kivasalni, de
az is lehet, hogy ez az anyag a háttér a vasaláshoz, hogy
ne égesse már fel a vasaló a bútorlapról a laminálást.

 

 

Íme a szerkezet felnyitott állapotban. A zöldpenészes állagú, amúgy
különálló vaslemez emlékeim szerint valaha tükörfényes volt.

 

 

Ez az alumínium lap melegszik fel. Erre jön a fényes lemez, arra pofával
(képes felükkel) a fényképek. Vagy ha nem? Akkor tessék elolvasni
a fényképszárító építéséről szóló korabeli Ezermester újságcikket.

 

 

Bár a készülék meglehetősen rozzant állapotban van, de bízva
Apukám szerelésében, gondolkodás nélkül dugtam
be a konnektorba a kábelvégi villásdugót.

 

 

A fűtött lap az infravörös hőmérő szerint 45 fokos.
Legalábbis most még csak ennyi.

 

 

   Mivel nem igazán tetszett a krómozott lap állaga, ezért megfürdettem. Ha meg már szárítógép, akkor ugyan miért ne vele száríttatnám meg? Amúgy a króm azért króm, illetve fényes, hogy kivasalódjon rajta a kép felületét alkotó az emulzió.

 

 

Na most ahol lerohadt a lemezről a króm, azt a részt már hiába dörgöltem.
A tükröződésben amúgy a megháromszorozott asztali lámpámat látjuk.

 

 

Mivel ez már nagyon messze van a tükörfényestől, a fotóknak valószínűleg
nem igazán használna, ha ezen a ragyás felületen szárogatnám őket.

 

 

Mivel a felület egyre csak melegszik, a tényből visszakövetkeztetve a fűtőtest
áramköre valószínűleg nem tartalmaz semmiféle hőfokszabályzót.

 

 

Ahogy húzom kifelé a rudat a vászonból, egyre csak dől belőle a rozsda.

 

 

Ezen a képen azért látszik a rúd itt ott fényesnek, mert megcsiszoltam. No persze
nem azért, mintha én olyan rendes ember lennék, vagy mondjuk fel szeretném
újítani, hanem csak azért, mert a ragyás felülete okán később nem
igazán akaródzott neki visszamenni a helyére.

 

 

Az alumínium borítás alatt ez a szép hosszú fűtőspirál rejtőzködött.

 

 

Ez itt a fordulóknak kiképzett távtartó. Természetesen ahogy
maga a hőszigetelő alaplap, úgy ez is azbesztből van.

 

 

A fűtőtestet tartó lemezt kifordítva, újabb rozsdás részek kerültek napvilágra.

 

 

Ezek a porcelán szigetelők, valamit a földelés hiánya,
szerintem nem igazán nyújtanak biztonságot.

 

 

Milyen szép ez a rozsdafolt...

 

 

Ez az alkatrész valószínűleg nem ide készült, hanem eredetileg valamely Tanért
gyártmány eleme volt. Mert ugye ami csak akadt a gyárban, abból mind
fel lehetett használni az alkatrészeket egy amatőr konstrukcióhoz.

 

 

Ha már itt jártam alapon, vissza tömszködtem a helyére a gumidugót.

 

 

Na most ez azért életveszélyes, mert ha nem a fázisbevezetés közvetlen közelében
pattan el az izzószál, az a fémdoboz szigetelésének hiányában egészen biztosan
azt fogja eredményezni, hogy rákerül a fázis a fémházra. Apukám úgy hívta
elő, akarom mondani nagyította ki a filmeket, hogy a fürdőszoba ablakát
egy átlátszatlan ruhával eltakarva, filmlaborrá változtatta az amúgy apró
helyiséget. A fürdőszobában pedig meglehetősen sok földelt felület található
elérhető közelségben. Ellenben földelt konnektor az az egész lakásban nem volt!
Anyám éveken át így mosott! Apám onnan tudta, hogy már megint tönkrement
a szimering a mosógépben, hogy Anyám szólt, hogy a korábban beáztatott,
ezért már vizes ruhákat a mosógépbe rakosgatva, az egy kicsit újra csíp.

 

 

Összehúztam a hálózati kábelt egy kötegelővel, majd elcsomagoltam a gépet. Ugyan
kezdetben még úgy volt, hogy szétszedem és kidobom, no de ki tudja mikor lesz
szükségem (valami értelmetlen projectemhez) egy kellemesen meleg felületre.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.