Hogy mindig van valami a csavaros polcon, ami természetesen még véletlenül sem való oda, azt ugyan már kezdem megszokni, de attól még valahogy annyira elszomorító... Ráadásul nemcsak ezt, de úgy nagyjából az összes többi vízszintes felület is eldugítottam, ami nemcsak a polcokat, de még a járhatónak feltétlenül megtartani szükséges utakat is jelentette, mire fel ha csak gondolatban is, de már meg is kezdtem a 2021-es rendrakás a pincében című, valószínűleg napokon, de heteken azért remélhetőleg nem áthúzódó projektemet.
   Miközben az apró kék bevásárlókosárban és a rózsaszín vödörben a spájz ajtajának zárja várja, hogy apró darabokból összerakjam, addig a kettejük között terpeszkedő doboz egy meglehetősen friss, még egy hónapos sincs beszerzés.
   Hogy mégis mi a csudának vettem meg, mikor semmi szükségem sincs rá, hogy négy analóg videojelet egyetlen képpé keverjek, ami aztán akár videomagnóra is rögzíthető? A rutinosabb olvasók már biztosan tudják, hogy egyrészt a puszta doboz, másrészt a mindössze 100 forintos ár okán.
   Amúgy a piacon a 100 forintos árus, aki néha 50-ért, máskor meg 200-ért ad mindent, lett légyen az akár egy projektor, kvarclámpa, fényképezőgép, vagy bármi értékesebbnek tűnő szemét, egyszerre vonz és taszít.

   Mármint a semmi kis 100 forintért megszerezni egy ilyen csinos kis dobozt, miközben egy százasnál még a belőle kilógó méteres hálózati kábel is többet ér, az egyrészt egy nagyon is vonzó lehetőség, másrészt a rengeteg korábban beszerzett, természetesen teljesen haszontalannak bizonyuló kacat tömege viszont taszító.
   Ezen a dolgon úgy lehetne segíteni, hogy vagy mindent kidobok, vagy nem veszek több kacatot. A legjobb megoldás természetesen az lenne, hogy se nem veszek, se ki nem dobok semmit, hanem amit csak eddig begyűjtöttem, azokat a kincseket mind elkezdem hasznosítani. No de kinek van erre még két élete?

   Ez a panel hiába annyira okos, hogy egyszerre digitalizál négy színes analóg videojelet, majd állítja őket össze egyetlen szabványos jellé, ha egyszer manapság erre a tudásra már semmi szükség. Mármint azért nincs, mert már nem gyártanak sem kazettát, sem videomagnót, hanem ahogy van, már minden digitális. Mármint a manapság használt, már eleve digitális kamerák számítógépes hálózaton keresztül érhetők el, a rögzítő pedig szintén digitális.

   Az LM2576-os ötlábú tápegység IC egy nagyon ügyes kis jószág! Mármint 40 volt 3 amper határokig lehet vele kapcsolóüzemű, vagyis jó hatásfokú, a sima áteresztőnél kevésbé melegedő tápegységet építeni. Hogy valószínűleg sosem jutok oda, hogy a magam készítette elektronikához átméretezzem? Na ez valahogy olyan elszomorító...

   Íme a készülék hátlapja. Nemcsak az előbb látott (amúgy több mint 300 forint értékű) tápegység IC nem kapható meg egy százasért, de kapcsolót és nyákba forrasztható BNC aljzatot sem kapni annyiért. No nem mintha bármelyikre szükségem lenne...

   Hogy a hálózati kapcsoló ide, konkrétan a hátlapra került, az csak akkor lesz gond, ha a dobozba valami olyasmit szeretnék beépíteni (még ezt a mértéktelen elbizakodottságot...), ami úgy van letéve az asztalra (például több más műszer közé), hogy az elhelyezés miatt a doboz hátlapja nem hozzáférhető.

   Miután ezt az előlapot mutató képet elkészítettem, komolyan rezgett a léc, hogy a pincében ez a történet ennyi volt. Mármint ha nem is most, de idővel felviszem a dobozt a lakásba, ahol is akad a próbához egy kistévé, és még egy analóg kamera is. Ebben végül nem az akadályozott meg, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy működik-e a doboz eredeti tartalma, hanem az, hogy kiütött a délutáni kajakóma, aminek az lett a vége, hogy mondhatni akaratlanul haladtam tovább.

   A DAXIANG DX-4C névre rákeresve, bár adott a google értelmes találatot, azokból azonban az adott pillanatban csak egy volt releváns, és még az is csak egy hardveraprós hirdetés volt.
   Mikor jelen sorok írása közben idáig értem, felöltöztem, felpattantam a piros bicajomra, majd szombat délelőtt lévén meg sem álltam a piacig. Bár a mellettem álló néhány emberrel abban a témában teljesen egyetértettünk, hogy a szokásos szörnyű lomkupacból kiragadott digitális erősítő - mivel valaha egy rendszer része volt - magában állva egészen biztosan használhatatlan, attól még újra nem tudtam ellenállni a mindössze 100 forintos árnak.

   Egy darabig ugyan nyomorgattam a kábeleket, azt tervezve elkövetni ellenük, hogy leszerelem róluk a dugókat, hogy legalább azok a helyükre kerüljenek, de végül még ezt a nem különösebben nagy ívű tervet is feladtam.

   Na mit felejtettem el? Áram alá helyezni a dobozt, hogy legalább azt biztosan tudjam, hogy az újrahasznosíthatónak minősített tápegysége valóban működik. Ez a szörnyű hiányosság ráadásul még csak nem is akkor és odalent, hanem már csak a lakásban, a képek szerkesztése közben jutott eszembe.

   Bár úgy volt, hogy ha már egyszer épp itt vagyok, akkor más pincei témákba is belecsapok, ebből az amúgy nagyszerű elképzelésemből végül annyira nem lett semmi, hogy még a dobozt és a mögötte látható, a spájz ajtajának zárcsavarjaihoz készített festőállványt is itt, konkrétan az előtérben felejtettem.
   Hogy a két tárgy közül melyik volt számomra értékesebb, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy kisvártatva nem a dobozt elrakni, hanem a lefestésre váró csavarokért jöttem vissza...