Szóval az úgy volt, hogy egy kiváló barátom nekem szegezte a kérdést, miszerint nincs-e véletlenül egy pár felesleges, de azért jó minőségű hangfalam. Mondjuk nekem ne lenne a polcon... Gondoltam elsőre, aztán kiderült, hogy az a három páros ami van, az mind kell, míg ami nem, annak komoly problémák vannak a minőségével. És akkor egyszer csak ott figyelt az út szélén ez az átlagosnak tűnő hangfalpáros. Ezeket most nem azért nem fotóztam le a zöldben (ahol amúgy találtam), mert nem volt nálam fényképezőgép, hanem azért, mert az út szélén egy viszonylag veszélyes pozícióban állva jobbnak láttam pikk-pakk felpakolni őket a bicajra, majd gyorsan elhúzni onnan, mint holmi fényképezéssel tölteni az időt, akarom mondani kockáztatni a testi épségemet.

   Na most az igaz, hogy az egyik hangfal sarka kissé sérült, mint ahogy az is, hogy amennyi szerszámom és anyagom nekem mostanában van (kivéve mondjuk a munkakedvet), egy ekkorka hibát simán ki tudnék váltani egy a törött sarok helyére odaszerkesztett fahasábbal.
   Na most a másik dolog meg az, hogy ha rozzant a doboz, vagyis használhatatlan, de azért épek benne a hangszórók (legalább a két magas hangú sugárzó), akkor azokkal ki lehetne pofozni a hallban a polc legtetején porosodó hangfalpárost, és akkor végre úgy tudnék tőlük megszabadulni, hogy jó helyre kerülnek.
   Na most ha ez a verzió sem jön be, mert tegyük fel a hangfalpáros ezen fele dobozhibás, míg a hangszórók mindkettőben betegek, még akkor is fel tudnám használni az ép dobozt az egy hangfalas sztereó elnevezésű kísérleteimhez.
   Na most abban az esetben, ha mind a két hangfal faanyagilag beteg, és az összes bennük található hangszóró hibás, akkor még mindig megtehetem, hogy majd az első hűvösebb őszi napon begyújtok velük a cserépkályhába.

   A fűből felszedve persze még ott helyben nem volt időm komolyabban megnézni, hogy mit találtam pontosan, most viszont már van. Ebben a mai napi történetben talán nem is annyira az a csodálatos, hogy találtam az út szélén két hangfalat, mint inkább az, hogy még ma, vagyis már egyből a hazahozás napján elkezdtem velük foglalkozni.
   Visszatérve a hangfal hátlapjának témájára, több gyanús dolgot is fel lehet rajta fedezni. Elsőként a dobozból csak úgy egyszerűen kilógatott kábelt említeném meg, mely megoldás csak a nagyon bóvli hangfalaknál szokás.

   Harmadsorban pedig tekintsük csak meg a hangfal típusát jelölő címke bal szélét. Már úgy értem azt, hogy az mégis mennyire sikeredett egyenesre. Az persze lehet, hogy valamelyik Hollandiába vetődött hazánkfia volt az elkövető (vagy bármely más keleti blokkból érkező), mert ugye mifelénk volt szokás a címkéket csálén felragasztani. (bár láttam már rá példát nyugati és távol-keleti holmin is)
   Aztán ott van még további gyanús részletnek az is, hogy a címkén a hangfalnak csak az impedanciája lett feltűntetve, a teljesítménye azonban már nem, ami aztán végképp szokatlan. Ezt már csak azért is furcsa, mert ezt az adatot minden gyártó ráírja a hangfalára, hogy egy esetleges túlterhelés esetén ne lehessen belőle vita. Hogy az előbb miért Hollandiát említettem?

   Nos azért, mert ez a hangfal nem holmi márkátlan ócskaság, hanem egyenesen jó hírű Philips! Már ha a Philips cégnek maradt még valami a jó híréből... Az persze igaz, hogy a mi Videoton gyárunk is készített mondjuk AKAI feliratú hangfalakat, így a Philips céggel is megeshet, hogy úgymond bedolgoztat valakivel.

   A takaróvászon letépése után elém táruló látvány hatására csak annyit tudtam kinyögni, hogy: Azt a k*rv életbe! Mielőtt rátérnék az egyéb részletekre, illetve mielőtt még el találnám felejteni, mindenképp elmondanám, hogy a védővászon keretét nem annyira lepattintottam a hangfal elejéről, mint inkább valóban téptem. Ékes és egyben szörnyű tanú ezen tettemre a két középső tartópöcök hangfalba történő beletörése. Ennél talán már csak az a másik tény szörnyűbb, hogy az épen maradt, vagyis sikeresen kihúzott tartópöckök helyén simán belelátni a hangfalba. Vagyis jelen esetben a hangfal tömítettségéről szó sem lehet!

   Ami mondjuk egy hangolt bassreflex típusú ládánál azért nem olyan nagy baj. Na most a hangolásról, pontosabban szólva a hangoltságról annyit, hogy a reflex nyílás nem cső, hanem csak egy puszta díszes peremű lyuk. No nem mintha így, mármint a lyuk pontos méretezésével ne működne a rendszer, csak valahogy olyan fura.

   Na most ami még a furánál is furább, az ez. Mert ugye mekkora becsapás már ez a hangszóró? Egyrészt ugye azért, mert még fele akkora sincs a membránfelülete, mint amekkora a vásznon átsejlett, másrészt meg ugye azért, mert ami úgy néz ki, mintha a membrán gumiszéle lenne, na az egyáltalán nem az!

   Mint ahogy az ebből a képből egyértelműen kiderül (lásd a szöget a jobb alsó sarokban), igazam volt. Mármint azzal kapcsolatban, hogy nem csavarozni kell, hanem mint ahogy azt a szöggel összeerősített dolgok esetében általában szokás, feszíteni valamivel. Amit a díszkarika alatt látunk, az konkrétan egy olyan lyuk, melynek másik végét valami fekete lapocska zárja el. A jelen látvány kapcsán elmerengtem azon a nyilvánvalóan felvetülő kérdésen, miszerint vajon láttam-e már eddigi boncolásaim során olyan hangszórót, vagy akár csak a díszrácsát, ami ragasztva és szögelve volt. Nos nem, akkora gányálást még soha életemben nem láttam!

   Ez itt a magas hangú sugárzó hátulnézetben, mely alkatrész konkrétan a zenélő játékokban és távol-keleti bóvli telefonok csengőiben szokásos piezo lapocska. Valamint ilyen volt a hétzenés kvarcóra hátlapja alatt is.

   A hangszóró valami különös indoknál fogva nemcsak csavarozva van, hanem ragasztva is, amire részemről csak egyetlen okot sikerült találnom. Mármint azt sejtem ezen kettős rögzítés okának, hogy a doboz anyaga annyira gyenge, hogy a négy csavar még ezt a viszonylag kis teljesítményű hangszórót sem lett volna képes normálisan megtartani. Ezen állításomat arra alapozom, hogy bár már viszonylag sokat dolgoztam különféle eredetű pozdorjákkal, de olyan gyengét még sosem láttam belőle, mint amilyen ennek a hangfalnak az anyaga.
   Az persze igaz, hogy egy kalapáccsal bármit szét lehet verni, no de az azért már nonszensz, hogy ennyire könnyedén. Ezt ugyan nem próbáltam ki, de szerintem simán át tudtam volna ütni a kiskalapácsommal (értsd 20 dekás) akár a doboz masszívnak tűnő oldalát is. Ez persze (mármint a kalapácsos szétverősdi) nem igazán bevett mértékadója egy hangfalnak, de attól azért még valahol igenis az.

   Míg egy korábbi képen azt láttuk, hogy mi sejlik át a hangszóróból a vásznon, itt már a szomorú valóságot. Szerintem ez simán van olyan szintű átverés, mint mondjuk a sajtburger.

   A hangszóró felirataiból a gyártó ugyan nem derül ki, a teljesítménye azonban igen. Hogy mégis mi a csudát csinál azzal az odaírt, akarom mondani beletáplált 15 (30) wattal ez a szerencsétlen hangszóró (mármint az elolvadásán felül), azt el nem tudom képzelni...

   Mint az a képen látható, nemcsak elemem, de még akkumulátorom is van a hangszóró kipróbálásához. (utóbbiak jobbra hátul a tartójukban) Egy elemmel persze legfeljebb annyit tudok kipróbálni, hogy működik-e egyáltalán a hangszóró. Mert ugye ha nem működik, akkor már eleve fel sem viszem a lakásba, hogy a hangját zenével is meghallgathassuk.

   Na most az addig rendben, hogy részemről sosem szerettem a Philips termékeit, de ettől eltekintve a jelen cikk keretében boncolt hangfal annyira ratyi, hogy olyat én még csak távol-keleti, úgynevezett Bécsi Hi-Fi tornyok esetében láttam. Azok hangfalaiban mondjuk sokszor még annyi anyag sem volt, mint amennyit ezen példány esetében láttunk.

   Gondoltam mielőtt még potyára állnék neki a másik hangfal szétverésének (mert ugye a hangszórót azért csak ki kellene belőle menteni) megnézem, hogy legalább kattan-e. Nos nem, az előző dobozból kiszedettel ellentétben, a másik nem kattan.

   A lengőcséve által a mágneskörben a mozgatás hatására adott csúf hangját meghallva, még számomra is meglepően határozottan döntöttem úgy, hogy ezt a hangfalat mindenféle közelebbi ismerkedés nélkül, vagyis így ahogy van teszem be a kukába. Már csak azért is, mert nagyon nem illik pozdorjával tüzelni.

   Majd összeporszívóztam, s pusztán kíváncsiságból nyitottam ki az új porszívót, merthogy ennek bizony egérszaga van. Már úgy értem akkor, ha bekapcsolom. Bárhogy is néztem, sem a csőben, sem a porgyűjtő dobozban nem láttam egeret. Ettől persze még lehet, hogy az a kis dög lepisilte mondjuk kimeneti szűrőt.

   Ez annyira szörnyű, hogy kínomban elkezdtem számára valamiféle mentséget keresni. Például azt, hogy bármiféle ócska hangszóró jobban szól tőle, ha betesszük egy dobozba, hiszen azzal elválasztottuk a membrán első felületét a hátsótól, amivel ugye megakadályoztuk az akusztikai rövidzárat. A piezo magas sugárzóra, pontosabban szólva a ratyiságára viszont semmiféle mentséget sem találtam.

   Miközben épp azon gondolkodtam, hogy mégis mekkora hernyóság már a hatalmas fényes keretekkel becsapni a vevőt (mármint a hangszóró méretét illetően), megláttam valami mozgást a földön. Először azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy mégis mi a szöszt sodor a huzat, majd azt, hogy honnan került ide ez a hernyó.

   Egy jól működő hangszóró membránját a mutatott módon lefogva, azt kb. ugyanígy megszabadítjuk a mély hangok lesugárzásának lehetőségétől, csakhogy jelen esetben ennél (mármint a membrán lefogásánál) nagyobb a baj. Mert ugye egyrészt ez a hangszóró már előtte sem jeleskedett a mély hangok lesugárzásában, másrészt különös tónusú zizegő hangja van. Mindeközben harmadik hibaként azt sikerült megállapítanom, hogy ennek a hangszórónak szokatlanul rossz a hatásfoka.
   Erre a hibára az a jelenség mutatott rá, hogy az erősítőmből a jack dugót kihúzva, vagyis visszakapcsolva a hangot az asztali hangfalaimra, azok a csupasz hangszórónál sokkalta hangosabban szóltak.

   Mármint nem arról van szó, hogy sniccerrel vágtam ki a membránt a helyéről, hanem arról, hogy a lengőcséve fele tekercselése lecsúszott a helyéről. A kép alapján már érthető, hogy miért szólt tovább (persze csak cicergett) miután lefogtam a membránt, illetve miért zizegett már előtte is. No meg arra is fény derült, hogy miért volt szokatlanul halk.