A társasház bejárati ajtaja azért ilyen furán van nyitva (a nyitható része van becsukva), mert elromlott. Ennek úgy kellene működnie, hogy miután bezáródott mögöttem, csak kulccsal, vagy kapukóddal, belülről persze kilinccsel is nyitható. Ez meg ugye most azt játssza, hogy mindig nyitható. Elsőre elektromos hibára gyanakodtam, csak aztán, miután közelebbről is megnéztem a zárat, egy kissé (még ha csak...) lelombozódtam.

   Lementem a pincébe, s ami szerszám csak kellhet, azt mind odakészítettem magam mellé, ebbe a mára már nem annyira szép kék tálcába. Mint az a csavarok jelenlétéből sejthető, a zárat az ajtóban tartókat már ki is tekertem a helyükről.
   Hogy miért én szerelem meg a zárat? Nos azért, mert ha abba belegondolok, hogy telefonálnom kellene a közös képviselőnek, amit részemről útálok (mármint eleve a telefonálást), majd el kellene magyaráznom, hogy mit szeretnék tőle, majd tennék néhány javaslatot a hiba elhárítására, aztán kijönne a mester, aki persze megkeresne, hogy neki is mondjam el, hogy mi van, aztán úgy csinálná meg, hogy az nekem nem tetszik, akkor ugye állhatnék neki én. Akkor meg már egyszerűbb úgy, hogy egyből én állok neki. Szerintem előbb fogok végezni a feladattal, mint amennyi időmbe az kerülne, hogy rászánjam magam a telefonálásra.

   Szerintem ha arra próbáltam volna meg rávenni a fényképezőgépet, hogy ebből az amúgy lehetetlen látószögből az ajtóra ragasztott rovarirtási hirdetmény betűire fókuszáljon, az száz próbálkozásból sem jött volna össze! Most meg ugye, hogy nem a felirat, hanem a nálánál közelebbi zár volt a cél, mind a 10 kísérletemből épp csak az lett életlen.

   Kifejezetten ötletes megoldás, hogy a balra látható anya a hosszúkás résben szabadon eltologatható, amivel aztán a zárnak a zártartó lemezhez képesti pozícióját be lehet állítani. Az anyában a menet ránézésre hármas, míg az apró csavar fejének süllyesztettnek kell lennie.

   A még meglévő csavarral az a baj, hogy az előző "mester", mivel épp nem volt süllyesztett fejű csavarja, egyszerűen lecsiszolta egy nem süllyesztett csavar fejét. Úgy gondoltam, hogy míg meghúzom, addig rá lehetne fogni a csavarfej peremére egy apró fogóval, csak miután ezt megpróbáltam, és persze nem igazán sikerült, inkább a kitekerése, vagyis a cseréje mellett döntöttem. No de mi fér bele abba a kereszthoronyból megmaradt csillagocskába?

   Mégis mekkora csoda már, hogy épp a minap vettem a pincébe is egy olyan óráscsavarhúzó készletet, amiben csakis egészen apró csavarhúzók vannak? Hatalmas! Illetve jelen esetben stílszerűen inkább apró.

   Gondoltam mivel épp jól szerepelt, elsőnek ezt a készletet szórom bele a polc alá másodikként készült aprószerszámos fiókba, csak aztán ezt - mivel egy kissé még puhának éreztem a lakkot - későbbre halasztottam. Annyit viszont megtettem, hogy nekiálltam előtúrni az aprókhoz a náluknál egy kissé nagyobb óráscsavarhúzókat. Hogy sikerrel járt-e a keresés? Nos nem, ugyanis egy árva darabot sem találtam, pedig biztosan tudom, hogy van belőlük valahol egy kisebb marékkal. Szóval hiába minden próbálkozásom, itt még mindig ritka madár a rend...

   Bár ezt a képet elnézve nagyon úgy néz ki, hogy csavarok terén a helyzet mondhatni tökéletes, hiszen ebben a dobozban már csak a hármas (vagy annál kisebb) metrikus (valamint Whitworth) menetű csavarok vannak, csakhogy nincsenek közülük különválogatva a süllyesztett fejűek.

   Míg a négyes csavaros doboz tartalmát az apró pincei elmaradások 7 című projectem keretében fogom kettéválasztani, addig az aktualitása okán a hármas csavarokkal most azonnal kell megtennem ugyanezt.
   Ha már különös egybeesésekről van szó (lásd a minap vásárolt apró csavarhúzók esetét), akkor feltétlenül meg kell említenem, hogy ahogy itt ültem a pince előtti linóleumon, pontosabban szólva a tartójáról leakasztott összecsukható széken, s épp azon kezdtem morgolódni, hogy megtelt a süllyesztett fejű csavaroknak odatett (amúgy befőttes üvegre való) fedő, egyszer csak benyitott a szomszéd, és magának ez biztosan kell címszóval rám bízott egy marék kékfejű szöget, ami a kép jobb szélén látható hamutartóban volt elhelyezve, ami ugye jóval nagyobb űrtartalmú, mint az épp megtelt konzervdoboz teteje.

   Miután az apró szögeket a hamutartóból a helyükre szórtam (igen, van az egyik szortimentben egy rekesz, tele apró kékfejű szögekkel), majd a tömegből az összes süllyesztett fejű csavart kiválogattam, menten vissza is szórtam őket a tepsibe, hogy könnyen ki tudjam közülük választani a két legmegfelelőbb példányt.

   Hogy nem ez a legoptimálisabb megoldás, az teljesen egyértelmű, és már rajta is vagyok a megoldáson, csak még sok van hátra addig, hogy apró, az éleik mentén összefogazott masszív fiókocskákat tudjak készíteni, mondjuk laminált padlóból, vagy farostlemezből.
   Mi az, hogy mi az a sok minden? Nos elsőnek ott van mindjárt az, hogy ehhez a feladathoz vagy egy spéci felszerelés kell a körfűrészre, vagy legalább a régebbi dekopír fűrészt újra kellene dobozolnom. A másik probléma a cakkos rajzolatok előre történő elkészítése, amivel mondjuk egy kicsit már előrébb vagyok. Már úgy értem azért, mert végre sikerült megtalálnom azt a programot, amivel méretpontos rajzokat tudok készíteni. Ez amúgy a Word, de ez most mindegy.

   Ez a fotó úgy került ide, hogy mikor a kékfejű szögeket tartalmazó szortimentet a helyére visszadugtam, akkor kiesett a polcból egy marék összegyűrt újságpapír, amit valószínűleg a minap alátétnek használtam a polcdeszkák festésekor. Hogy a polcba hogyan került be, azt mondjuk nem tudom, abban viszont biztos voltam, hogy azonnal el kell vinnem a szemetesig, ahol is megláttam ezt a minap kidobott befőttes üveget.
   Hogy mégis miért szedtem ki a szemetesből, és miért nyitottam ki? Nos azért, mert mikor ezt kidobtam, akkor meg mertem volna rá esküdni, hogy az üvegben beszáradt faragasztó van. Azt az üveget viszont, amire emlékeztem, na azt viszont megtaláltam a lakásban az asztalomba épített vegyszeres polcon. Miután erről lefeszegettem a kupakot, mindjárt kiderült a tartalmáról, hogy ez fehér festék, beleszáradt ecsetekkel, mely felszerelésért aztán igazán nem volt kár.

   Visszatérve a lényegre, vagyis a zárszerkezetre, bár a terveimben már igen régóta szerepelt a bemutatása, csakhogy még véletlenül sem azon példányé, mint amit az előbb láttunk, hanem azé, amit már évek óta őrizgetek a polcaimon (itt azért helyes a többes szám, merthogy hol itt, hol meg ott van), direkt bemutatási célzattal. Legutóbb valahol itt láttam. Ez mondjuk abszolút értelmetlen. Már úgy értem az, hogy a mindenféle félkész projectek alkatelemei között őrizgetem.
   Amúgy tényleg itt volt (a jelen képen még van is), mégpedig az esztergából kihúzott különös formájú műanyag fiók alatti papírdobozban, melyben amúgy az elektromos zárral logikailag nem különösebben összeegyeztethető mindenféle apró szerszámokat őrizgetek. Kivéve persze az épp az imént keresett óráscsavarhúzókat.

   Ez nem olyan rendszerű zár, mint amit az előbbi képeken láttunk, mert míg annak egyetlen impulzus is elég a nyitáshoz, és aztán úgyis marad nyitva (míg csak ki nem nyitjuk, majd újra be nem csukjuk az ajtót), addig ez a más rendszerű zár csak addig ereszt, amíg áramot kap.

   Már úgy értem, hogy így. Ebben a zárban nincs logika, vagyis a másik változattal ellentétben, ez tényleg csak addig nyitható, ameddig áramot kap. Ebben az a pláne (mármint a többféle működési módú zárban), hogy így mindenféle feladatra lehet köztük találni megfelelőt. Arról ugyan nem készült kép, hiszen nem mutatott volna semmi újat, de a ház ajtajába visszaszerelt zár immáron rendben működik.