Ezt a gallyak közt heverő dobozt az utcán biciklizve, mintegy 20 méterről szúrtam ki. Hogy aztán mennyire nevezhető szerencsésnek az a tulajdonságom, hogy kifejezetten jó szemem van az ilyesmihez, azt most talán hagyjuk...

   Hogy miért ezt vettem elő, ahelyett, hogy a régebbi dolgaimmal foglalkoznék? Nos azért, mert egyrészt megígértem magamnak, hogy most már aztán tényleg csak akkor jöhet új boncalany, ha azt azonnal el is pusztítom, másrészt azért, mert az utóbbi idők beszerzései - megjegyzem az előbb említett ígéretem ellenére - mintha nem annyira fogyni, mint inkább gyűlni látszanának.
   Na most a valódi ok sajnos az volt, hogy mint az már annyiszor megtörtént, újra belezavarodtam az esztergához készülő kiegészítők gyártásába, ezért gondoltam előrántani a polcból mára valami nagyon, de tényleg nagyon egyszerűt.

   Annyira bátor vagyok, hogy minden fűben talált sziriszart (természetesen még a belsejének megtekintése előtt) be merek dugni a konnektorba, hogy egyszer tutira magamra fogok pukkasztani valamit.
   Ilyenkor amúgy azt szoktam csinálni, hogy félre, vagyis eltolom a munkapadot egészen a falig (hogy elférjek mellette), majd megkeresem a szememmel a polcon az elemlámpát (ami most épp nyomkodós), hogy legyen esélyem a sötétben kijutni a lépcsőházba, visszakapcsolni az esetlegesen leverődött kismegszakítót.
   Erre a mozdulatsorra amúgy akkor szoktam rá, mikor (részben a kismegszakító gyengülése okán) egy időben mind a szovjet körfűrész, mind a pincei porszívó lecsapkodta az áramot, én meg csak álltam meglepetten a sötétben, elemlámpa, illetve a helye tudta nélkül, ráadásul a munkapaddal elbarikádozva.

   Hiába nem üres a doboz - az említésre méltó részletek hiányában - ebből már biztosan nem lesz egy szemet s elmét fárasztóan hosszú cikk. Valamint magából a switch-ből se nagyon lesz semmi. Bár a dobozmániám kapcsán próbáltam beleálmodni valami műszert, esetleg rádiót, de ez most valahogy annyira erőltetettnek tűnt...

   Ami náluknál is durvább jelenség, az ennek a másik elkónak az állaga, ennek ugyanis egy kissé megolvadt a lezáró műanyag lapja, valamint meglötyögtethetővé vált a lábain. Hogy aztán az elkó lábai szakadtak-e ki a panelből, vagy maga az elkó lötyögősödött meg a lábain, az azért nem derült ki, mert lusta voltam kiszerelni a panelt a dobozból.

   Mikor épp itt tartottam a nézelődésben, egy pillanatra ugyan meginogtam, de aztán mégsem szedtem ki a dobozból a paneleket, mert ennek nem láttam semmi értelmét. Mikor majd kell belőle valami, vagy mondjuk a doboz, vagy a doboz anyaga mint puszta vaslemez, szerintem ezt majd csak akkor fogom szétkapni.

   Addig is betettem a többiek közé, ahol is a már korábban idehalmozott kacatok kitörő örömmel fogadták az újabb jövevényt. Én mondjuk annyira nem, mert ha záros határidőn belül nem csinálok valamit (ami konkrétan nagydarab dolgok polcokról való eltűntetését jelenti), akkor egyszerűen nem lesz hova bepakolnom a már szétszedett és bemutatott, ki azonban valamiért nem dobott kincseimet.
   Hogy elől vannak a lomok, abban a helyzetben az a baj, hogy mindenen van egy másik valami (már amelyiken nem több), amitől aztán egyszerűen nem férek oda az anyagok szétpakolása című projecthez. Ez utóbbival sajna nem az az igazi baj, hogy az alanyai ki vannak rámolva a polcok elé a földre (amitől aztán az egész pince egy túlméretes szeméthalom benyomását kelti), hanem az, hogy mivel nincs közöttük rend, így nem látom át a készletet, ami végül oda vezetett, hogy a kupi komolyan akadályozza az építési projectjeimet.
   Ilyenkor (mármint olyankor, mikor ebbe a sanyarú helyzetbe belegondolok) mindig azt szoktam magamnak mondogatni (természetesen már hosszú évek óta), hogy talán majd idén, talán majd idén történik végre valami, de persze nem...