Atyai nagyapám villanyborotvája
(rezgőkéses)

A fekete rugós zsinóros valami egy Harkov villanyborotva, épp mint ahogy a barna
bőrdoboz tartalma is pontosan ugyanez. Hogy miért nem ezek lesznek a mai cikk
alanyai? Nos ezen már magam is annyit gondolkodtam, hogy az ezzel az amúgy
meglehetősen értelmetlen elfoglaltsággal már annyi időt sikerült eltöltenem,
hogy az már bőven elég lett volna ahhoz, hogy kivégezzem a borotvákat.
Szerintem még a szolárlámpa és az univerzális jelgenerátor is belefért
volna az időbe. A fene nagy gondolkodás végére azt az eszement
agyszüleményt sikerült összehoznom, miszerint egyes tárgyak
közelsége egészen egyszerűen negatív hatással van a szétszedési
kedvemre. Már úgy értem, hogy mikor egymáshoz vannak közel. Ezen,
még a kiagyalója számára is különösnek tűnő elméleten ismét elgondolkodtam.
Az elmélet valóságtartalmát úgy fogom ellenőrizni, hogy elveszek a polcról
valamit, majd a többitől, illetve lehetőleg mindentől távol helyezem el.

Próbaképp felkaptam a szolár lámpát, majd úgy tettem le, hogy semmi
se legyen a közelében. Hogy addig is csináljak valamit, míg
az eredmény kiderül, elkezdtem a lakásban kószálni.

Gondolom már magadtól is tudod, hogy teljesen hiába ellenkezel, hiszen úgyis
elmesélem, hogyan sikerült eljutnom eddig az irattartókat rejtő szekrényig.

Első lépésként a sarokba tett széken ücsörgő CB24-es készüléket tekintettem
meg, majd a másik sarokban épp rejtvényt fejtő édesanyám következett.

Miközben kezemben a fotómasinával nekitolattam az asztalnak, sikerült egy jóízűt
belerúgnom a porszívóba. Bár ez is szétszedésre vár, de természetesen, mint
ahogy a sarokba rejtett telefonhoz, úgy ehhez sem volt semmi kedvem.

Bár rezgett a léc, de valami érthetetlen okból mégsem szedtem ki a szekrénysorból
a Tesla NZC 420-as lemezjátszót. Gondoltam, ha már szekrénysor, akkor leülök
és eltöprengek rajta, hogy akad-e benne olyan valami, amit eddig még nem
mutattam meg. Mindjárt a lemezjátszó felett sikerült is találnom egy
Videoton receivert, valamint egy a megvásárlása óta még
csak ki sem próbált SONY erősítőt.

Majd kisvártatva előkerült a szekrényből ez a vörös színű doboz.

Mivel a feliratai olvashatatlanok voltak, lemostam a doboz tetejét. Ezen akcióm
teljesen hiábavalónak bizonyult, hiszen ettől még továbbra sem tudok oroszul.

Mire fel kihoztam a dobozt a napfénybe.

Próbáltam más szögből, de minden próbálkozás ellenére sem ismertem fel a cirill
betűket. Mindezt úgy, hogy ha érteni ugyan nem is értettem belőlük egy mukkot
sem, de általános iskolás koromban folyamatosan tudtam olvasni az orosz írást.
Egy kedves olvasó megfejtése szerint, az van odaírva: Britva elektricseszkaja

Bár a cikk címe is tartalmazza, hogy ez itt az atyai nagyapám villanyborotvája, de
arról az a pár szó nem regél, hogy mégis mit keres itt. Na akkor majd én. Szóval
az úgy volt, hogy egyszer csak apukám büszkén mutatta nekem ezt a dobozt,
illetve a tartalmát, hogy ha felnövök, illetve kinő a szakállam, akkor immáron
lesz mivel levágnom. Ez szerintem egy kicsit úgy hangzik, mintha az anya azt
mondaná a lányának, hogy ha majd nagylány leszel, akkor megkapod a nagyi
vibrátorát. Mert ugye a villanyborotva, az egy annyira személyes tárgy, hogy
az ember se kölcsön nem adja, se neki nem áll használni másét. Mondjuk
egy alapos nagytakarítás után olyan, mint egy új, mi meg igen csórók
voltunk, szóval azért igenis volt apám elképzelésében némi ráció.

A szokatlanul vékony hálózati kábel végén található dugó, ha máshol
nem is, de nálam még bőven bedugható az ezeréves aljzataimba.

Nem állítanám róla, hogy csúnya, hanem inkább azt mondanám, hogy egy kissé
esetlen. A fogdosása közben tisztára olyan érzésem van, mintha az lett volna
a formát alkotó ember célja, hogy a lehető legkönnyebben legyen leejthető.

Az árulkodó nyomokból ítélve, az említett leejtés már többször is megtörtént.

Balra a hálózati feszültségválasztó kapcsolót, míg jobbra
két, valószínűleg a hűtést szolgáló apró rést látunk.

Bár komoly erőfeszítésembe került, de végül csodák csodája, sikerült
kibetűznöm az alsó sort. Az van odaírva, hogy Leningrád.

A nyírófej nem azért ferde, mert hibás, hanem azért, mert el tud billenni
oldalra, hogy rásimuljon a felhasználó arcára. Már amennyire
egy három centi szélességű vasdarab simulni képes.

Van benne szőr, vagyis használatban volt. Azt persze, hogy ez
új lenne, azt mondjuk eddig sem feltételezte róla senki.

Nekem speciel tetszik ez a piros gomb. Amúgy ezzel, mármint
a kitekerése által lehet kiszedni a borotvából a vágófejet.

Már úgy értem, hogy ezt.

Itt alul megy bele a belsejében rezgő penge mozgatására szolgáló pöcök.

Már eleve azért használhatatlannak minősül, merthogy rozsdás,
de a hiányzó részek aztán végképp felteszik az i-re a pontot.

A balra látható valami épp most adta meg magát.

Ezekből a vékonyka szőrszálakból egyértelműen kiderül, hogy ha üzemszerűen
nem is használtam, de kipróbálni azért biztosan kipróbáltam ezt a borotvát.
Már úgy értem nem most, hanem még valamikor régen. Mivel nem vált
be, kaptam helyette egy dupla forgókéses Harkovot. Mondjuk szükségem
arra sem nagyon volt, ugyanis húszéves koromban nekem még nem igazán
volt szakállam, de még csak bajszom se nagyon, csak ilyen vékonyka pihék.

Szerintem szedtem már szét rezgőkéses borotvát, de
ettől eltekintve sem ért meglepetésként a látvány.

A jobb szélen látható csavar a forgáspont.

A gumiból készült, amúgy ütközőként szolgáló alkatrészek valamiféle
habgumiból vannak. A leírás utolsó oldalán található dátum
szerint 1966-ból valók, de még nem rohadtak el.

Ezen a képen azért homályos a mozgó rész, mert a borotva épp be van kapcsolva.
Ekkor történt, hogy a kamerát videó üzemmódra kapcsolva, kimerültek az akkuk.

Miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy betegyem a töltőbe az
akkukat, a háttérben a borotva tovább ropta a hálózati
50 hertzes frekvencia ütemében járt táncát.

A borotva a zizegéstől idővel lesétált az asztalról. Mivel én épp az asztal oldalánál
álltam, s másra nem is figyelve elmerülten tömködtem az akkukat a töltőbe,
igencsak meglepődtem az eseményen. Már úgy értem azon,
hogy valaki meghúzta a borotva kábelét.

Nem hinném, hogy bárkinek is gondot okozott volna a rezgőkéses villanyborotva
belső működésének elképzelése, de most már aztán tényleg mindent tudtok.

Ez a henger a hálózati feszültségválasztó kapcsoló.

A másik, vagyis ezen a 220 voltos oldalán csak
egy rövidzárt okozó érintkező lapocska van.

Ügyes megoldás, hogy a két tekercsfelet vagy sorba, vagy párhuzamosan kapcsolja.

Azt kell mondjam, ennek az alkatrésznek biztosan nem használt, hogy kiszedtem
a helyéről. Igazándiból persze nem kiszedéskor, hanem már a helyére
történő visszahelyezéskor sikerült óvatlanul megnyomnom.

Mint a már helyükön lévő csavarokból sejthető,
a két fényes részt sajnos sikerült kifelejtenem.

Na most kifelé se nagyon akartak jönni, de vissza
még annál is sokkalta nehezebben mentek.

Már épp csak a korábban említett leírás szkennelése volt hátra, no meg az, hogy
betartsam végre azt a magamnak korábban tett ígéretemet, hogy soha többé nem
teszek semmit a szkennerre. Most épp egy tábla csoki, valamint a szalagragasztó
bemutatásához előtúrt darabka szalag van rajta, meg persze néhány, általában
a fényképezéshez fehér háttérként használt A3-as lap. Utóbbiak mondjuk
itt maradhatnak, mert azoktól legalább nem porosodik a szkenner.

Két okom is volt rá, hogy a története (legalábbis most még) nem a kukában ért
véget. Na most az egyik az, hogy ugye emlék, hiszen nem sok minden maradt
rám a nagyapámtól, míg a másik ok az, hogy ha csak képzeletben is, de jó
szokásomhoz híven megpróbáltam újrahasznosítani. Mivel nem jöttem
rá, hogy mi igényelné az 50 hertzes rezgetést, így ezt a projectet
(megjegyzem szintén szokásomhoz híven) elhalasztottam.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.