És akkor itt jött az, hogy félreraktam a rádiót, mert annyira felgyűltek itthon a bontásra váró panelek, hogy már mindenhonnan kiesett valaminek a maradványa. Körberohantam a szobán, és az asztalra dobáltam minden bontásra váró vackot.
   Már ez sem volt épp egy kis kupac, de tudtam, hogy a pincében van még egy jó szatyorra való panel. Ezeket is felhoztam. Egy egész délután forrasztgattam kifelé a számomra még használhatónak tűnű alkatrészeket.
   Kénytelen leszek elmenni az IKEA-ba egy újabb adag műanyag dobozért. Ha meg már veszek, akkor annyit kéne, hogy szépen szét tudjak beléjük pakolni. Már úgy értem, hogy külön legyen a kondi, az ellenállás, és a satöbbi. De ez nem most lesz kivitelezve. Majd egy nyári délután arra biciklizek, aztán jöhet a Hamupipőke project.
   Egyszer már csináltam ilyet, de az még valamikor nagyon régen volt. Azért álltam neki a rendrakásnak, mert bosszantott, hogy semmit sem találtam meg. Illetve megtalálni megtaláltam, csakhogy az elektronika barkácsolása helyett az idő igen nagy része azzal ment el, hogy keresgéltem az éppen aktuális projecthez való alkatrészeket, mégpedig az erősen vegyes tartalmú dobozaimban.
   Vagyis már akkor is voltak dobozaim, csak az volt velük a baj, hogy minden dobozba jutott mindenféle alkatrészből. Aztán egyszer, mikor már nagyon fájt a gyomrom, elmentem az orvoshoz és kiderült, hogy gyomorfekélyem van. A gyomorfekély hastáji fájdalommal, gyomorégéssel, sok-sok hányással, és minimum négy hét betegállománnyal jár.
   A következő alkalommal (gyomorfekély kiújulása) a dolgot a kellemesebbik végénél (sok szabadidő) megfogva, kisvártatva úgy döntöttem, hogy az időt rendrakásra fogom pazarolni. A rendrakós project megnyitásaképp elkezdtem hazahordani a melóhelyről a papírdobozokat. Minden nap tettem egyet a szatyromba.
   Itt kellene állnia annak a történetnek, ami arról szól, hogy a portás minden nap megnézte a szatyrom, de csak üres papírdoboz volt benne. De az az igazság, hogy a portásokat egyáltalán nem érdekelte mit viszek ki, vagy éppen hozok be.
   Szóval gyűltek, egyre csak gyűltak itthon a szép egyforma papírdobozok. Mikor úgy gondoltam, hogy ennyi talán már elég lesz, akkor elkezdtem őket feliratozni. Most talán nem mutatnám be a dobozaimat... A lényeg az, hogy rengeteg van belőlük.
   Tulajdonképpen kezdetben még csak nem is gondoltam, hogy ennyi mindenféle lomom van itthon. A papírdobozok jórészét azóta persze (mivel manapság már abbahagytam a pákázást) lehordtam a pincébe.
   Mivel néhány dolog tárolásához nem felelt meg a szabványos méretű postai papírdoboz, ezért ezeket a kincseimet a céges bútorcsere alkalmával szerencsésen megkaparintott asztalfiókokba ömlesztettem. Ilyen lom például a ferrites doboz, ami ha papírból van, a benne lévő nagy súlytól nem bírja sokáig. Szóval ott tartottam, hogy már minden tele volt üres papírdobozokkal, melyeket a sejtett igényeknek megfelelően előre feliratoztam.
   Letettem magam elé az üres dobozok sorát, elővettem egy átlagos dobozom, majd a tartalmát kiszórtam a szoba közepére. Válogattam a bogyócokat, mint Hamupipőke a magokat. Minden napra egy doboz. Annyi lomom volt, hogy több gyomorfekélyre való betegácsi ideje is ráment a rendberakásukra.

   Hol is tartottam az általam épített erősítők történetének regélésében? Szóval volt egy jó magnóm (TeslaB4), volt egy szép nagy hangfalam, meg egy kisebb, ami jobban szólt, csak mivel a hangszórókészlete szedett-vedett volt, ezért nem volt különösebben terhelhető. Ez utóbbi hangfal az íróasztalra szerelt pult maradék faanyagából készült.
   Maga a pult még fiatal korában egy vitrines szekrény lehetett. Szép hosszú bemarások voltak benne, melyekben eredetileg a vitrin üvege csúszott. Na most ha levettem a hangfal tetejét, akkor ebből a bevágásból ki lehetett húzni az előlapot. Vagyis igen könnyű volt szerelni.
   Persze minek szerelni egy hangfalat? Míg a B4-el hajtottam, addig nem is kellett. No de 20 watt belepumpált teljesítmény környékén már feladta a mélynyomóként beépített ovális hangszóró. Szerencsére ez egy igen elterjedt típusú hangszóró volt, ezért mindig találtam belőle pótlást lomtalanításkor.
   De hol is tartottam? Szóval az volt a helyzet, hogy már megint nem volt erősítőm. No de hogy jött ez most ide? Ja igen... Megemlítettem az elektroncsövet. A következő erősítőm csöves lett. Hogy miért épít az ember csöves erősítőt, mikor 55 forint a boltban a 2N3055-ös tranyó, annak egyszerű oka van. Az egyszerű ok az, hogy nem volt a két végtranyóra beáldozható 110 forintom. Ilyen esetekben (pénzhiány) abból készül az erősítő, ami a ládafiában található.
   Egyrészt kaptam egy akkora rádiót, hogy alig bírtam hazahozni! Tóni bácsi éppen ki akarta dobni, nekem meg minimum a 30 centis hangszórók kellettek belőle. Jó állapotú, szobában tartott rádió volt. Sajnos nem sikerült életet lehelnem bele. Persze ha sikerül, akkor is szétszedtem volna a mérete miatt. Ez egy kis lakás, és egy akkora rádió, amibe két 30 centis hangszóró befér, na olyan nálunk sehol sem fér el.
   A szobában tartott, egyszer csak bedöglött rádióknak általában egyszerű hibájuk van. Döglött kapcsoló, szétesett hullámváltó, megfáradt elektroncső. Ennek a rádiónak viszont a felsoroltaknál valami komolyabb hibája volt. Egyáltalán nem reagált az élesztési kísérleteimre. Push-pull (ellenütemű) végfok volt benne. Vagyis innen mentettem ki a kimenőtrafót.
   A magas és a mély hangszín gombok skálahúron keresztül kicsiny takaró lapokat mozgattak. A takaró lapok mögött skálaizzó. Előttük a skálaüvegen a magas és a mély hangok jele. Ez a "visszajelezzük hol áll a gomb egy fénysávval" megoldás nagyon megtetszett! Kevés híja volt, hogy ezt is átmentem a készülő erősítőmbe.
   Szóval ültem a szobában erősítő nélkül, miközben ott hevertek előttem a rádió romjai. A kimenőtrafó adta meg az indító lökést. A hálózati trafónak annyi lába volt, valamint annyira kuszán álltak, hogy végül csak a vasat használtam fel. Csövek pedig bőven voltak itthon Ezermester egységcsomagból.
   Az ezermester csomag 30 forintba került, és egy úgymond zsákbamacska volt. Vagyis nem lehetett tudni, hogy mi van a csomagban. Ha másért nem, hát a kíváncsiság okán vett egyet az ember. Ráadásul az Ezermester bolt éppen a munkahelyem mellett volt. A legutóbb vásárolt csomagban többek között PCL86-os elektroncsövek is voltak.
   A PCL86 éppen ugyanolyan, mint az ECL86, csak soros fűtésre tervezték. Ez mondjuk jelen esetben teljesen mindegy volt, hiszen olyanra tekerem a trafót, amilyenre csak akarom.
   Megtekertem a hálózati trafót, becsavaroztam a dobozba a kimenővel együtt. Beszereltem egyenirányítónak négy diódát. Került melléjük egy szép nagy puffer kondi. Zsupsz be a dobozba még három csőfoglalat, kapcsoló, potméterek, hálózati zsinór, pár szál drót a csövek fűtéséig, visszajelző izzóig, majd klatty a power gombra.
   Persze ebben az állapotban még hiába kapcsoltam be, nem szólt, hiszen maga az erősítő még nem volt sehol. A dobozból ennek ellenére ropogás szerű hangok jöttek. Apukám elárulta, hogy a hang a szűrő kondiból jön, mert alulméreteztem.
   Mikor átüt, az átütés helyén felrobban az alumínium fólia (ebből van a kondenzátor), amivel egyből ki is javítja a hibát. Persze semmit sem érek vele, hogy önjavító, ha egyszer azonnal jön a következő átütés.
   Kicseréltem a kondit egy nagyobb feszültségűre, majd bekötöttem a két végerősítő cső anód és katód kivezetéseit. Újabb próba következett. Ha halkan is, de már volt búgójel a csövek rácsáról. Fog ez menni kérem!
   Előkaptam néhány kapcsolási rajzos könyvet, majd összeollóztam belőlük valamit, amit úgy nagyjából le tudtam fedni az alkatrészkészletemmel. Egy csöves erősítőt nagyon nehéz annyira elrontani, hogy ne szóljon, és bármily csoda, ez még nekem sem sikerült!
   A csőfoglalatok előtt volt egy hosszú bakelit forrasztó sáv, réz szegecsekkel. Ezen sáv és a csőfoglalatok lábai közé volt felépítve az egész erősítő. Magam is meglepődtem, hogy szinte néhány perc alatt készen lettem vele.
   Teljesen normálisan működött, leadott vagy 10 wattot. Viszonylag szép is volt, hiszen igen jól mutattak a szürke műszergombok a feketére fényezett előlapon.
   Én nagyon meg voltam elégedve magammal, és Girányi bácsi a szomszédunk is örült, hogy mostanában nem zenél annyira hangosan a Géza gyerek.
   Ennek az erősítőnek az lett a veszte, hogy el volt méretezve. Pontosabban szólva alapjaiban véve egyáltalán szó sem volt semmiféle méretezésről. Három cső fűtött a dobozban. Kicsit túl volt méretezve az anódfeszültség, valamint sajnálatos módon a fűtés is. A hűtés meg ugye alig. Hiába voltak a dobozon felül lyukak, ha alul viszont nem.
   Szóval végül ezt az erősítőmet a szellőzés hiánya ölte meg. Az persze persze lehet, hogy még ma is élne, ha nem felejtem éjszakára bekapcsolva a tetejére dobott könyvvel. A család nem kérdezett rá, hogy mégis minek világít éjjel az asztalon valami dobozon a kis piros lámpa. A gyerek biztosan valami nyomós okkal hagyta úgy. Reggelre aztán már nem világított a lámpácska. Ellenben addigra már nagyon büdös volt.
   Szerencsére nem égett le a lakás, de az erősítő az mondjuk igen. Valami rövidzár keletkezhetett a melegtől, amitől túlterhelődött és leégett a hálózati trafó. Persze biztosíték az sehol. A dobozon belül az egész mindenség merő egy fekete masszává vált.
   A hálózati trafó vasából valami csillámló por áramlott ki a nagy melegtől, amitől úgy nézett ki a doboz belülről, mintha valaki a metálfekete festés feltalálásával kísérletezett volna a bal hátsó sarokban.
   Annyira menthetetlen volt, hogy még csak meg sem próbáltam feltámasztani. Készítettem helyette inkább egy másikat, ami minden eddiginél hangosabbra sikerült, de ezt a történetet majd egy más alkalommal regélem el...