A 2023-as pincei pakolászásaim negyedik ütemének keretében egyszer csak előkerült egy még évtizedekkel ezelőtt vásárolt diktafon doboza, ami persze nem volt üres, különben hogyan is írhatnék a tartalmáról cikket. Mondjuk tőlem bármi kitelik. Akár még az is, hogy egyszer tényleg megvalósítom azt az álmomat, hogy a Terta 811-es magnóroncsot apró elemeire bontom, s csak a még hasznosnak tartott alkatrészeit tartom meg, ezzel szerezve vissza a lomos pincében némi helyet. No nem mintha a Terta magnó elbontásával valóban sok helyet spórolnék. No nem mintha ezt tényleg komolyan gondoltam volna. Erre kitűnő bizonyítékkal szolgál, hogy a zöld magnó helyett inkább a már eleve kibelezett diktafonra mentem rá.

   És még arra is csak annyira, hogy a megtalálása után néhány nappal átvittem a tűzifás pincébe, ahol is az esztergapadon helyeztem el, egy mobiltelefonhoz való kiegészítő, valamint egy hordozható nyomtató társaságában.

   A hőmérséklettel kapcsolatban pedig azt, hogy végre kipróbálom a tartalék melegfújót. Konkrétan arra voltam kíváncsi, hogy ennek is felgerjed-e a hangja egy idő után úgy, mint annak a típusazonos példánynak, ami a fürdőszobánkban van. Mint az a tervezett néhány percnyi járatás helyett úgy jó fél óra múlva kiderült, ez a példány annyira csendben jár, hogy a bekapcsoltságáról teljesen megfeledkeztem.

   Az elsődleges feladatról, konkrétan erről a két, amúgy igencsak vegyes tartalmú, de azért zömükben valamiféle csavarokat tartalmazó jégkrémes doboz apró elemeinek szétválogatásáról viszont nem feledkeztem el.

   Épp mint ahogy a dobozok mögött hányódó vonalzók normális módon történő elhelyezéséről sem felejtkeztem el, épp csak mint eddig még mindig, a feladatba újra belebuktam. Egyszer persze majd biztosan megtalálom számukra a tuti helyet. Én legalábbis nagyon reménykedem benne. Ettől persze még a "megfelelő hely megtalálása" bármi számára mifelénk, nos az egy nagyon ritka madárnak számít.

   Az előző két kép nemcsak a frappáns átkötés miatt szerepelt, hanem azért is, hogy elmondhassam, a napraforgót valamelyik madár ültette. Mármint egyszerűen csak kidobta a magot az etetőből, az belehullott a füves cserépbe, majd mivel nem én ültettem, már csak froclizásból is megmaradt.

   Ami még szintén megmaradt (tessék, már megint egy csodaszép átkötés), az a balkonon fejeltett virágládában az amúgy nem is évelő növénynek számító petúnia. Ebben nemcsak az az érdekes, hogy kihúzta a telet az ablakban zölden (pláne néha hetekig nem is kapott vizet), majd márciusban nekiállt virágba borulni, hanem az is, hogy ezeket a növényeket nem én ültettem. Mármint egyszerűen csak kihajtottak az amúgy eredetileg szerintem csak muskátlikat tartalmazó ládából. Már ha még jól emlékszem a dolgokra...

   Íme a régi merevlemezeim, melyeket olyan komolyan tervezek a nullához lehetőleg minél inkább közelítő szintig elpusztítani, hogy én marha épp az elmúlt hétvégén vettem hozzájuk még kettőt.

   A diktafon balra látható doboza pedig annak ellenére került fel a pincéből az asztalra, illetve annak pultjára, hogy még a barna ládában bujkáló Philips rádiós magnót - mint boncolási feladatot - sem gyűrtem le, pedig az ugye mennyire útban van már a merevlemezek felé vezető rögös utamon.

   Ezt a készüléket még a néhai Petőfi csarnokban vettem. Mikor a hatalom a Verseny utcai piac után azt a közeli zsibvásárt is elbontotta, akkor persze nagyon haragudtam. Részben mert elvették az egyik kedvenc hétvégi szórakozásomat, másrészt meg azért, mert ugye nem kaptam helyette semmit.
   A Verseny utcai piaccal kapcsolatos apró érdekesség, hogy még évekkel ezelőtt megírta valaki, hogy az nemcsak azért csípte a hatalom szemét, mert az utcáról elzavarhatatlannak bizonyuló árusok valami iszonyatos kuplerájt hagytak maguk után, hanem azért is, mert az út másik oldalán építettek valamit, ami előtt ugye hogy néz már ki egy spontán kialakult utcai zsibvásár. Hogy a SYMA sport és rendezvényközpont a Verseny utcai zsibpiachoz képest a mögötte újjáépített népstadionnal együtt üresen áll, az persze már nem érdekel senkit.
   Másrészt viszont ott van az, hogy ha sem a Verseny utcai, sem a városligeti zsibvásárt nem zárják be, akkor a biztosan bekövetkező folyamatos vásárlásaim hatására mára az összes tárolási lehetőségem végképp eldugult volna. Vagyis hiába morgok, én bizony tulajdonképpen így jártam jól.
   Amennyiben idővel még a Bosnyák tér mögötti maradvány zsibvásárt is bezárják, akkor komoly esélyem lesz rá, hogy új beszerzések nem lévén, az összevásárolt kacatok tömegét még ebben az életemben letudjam. Persze ha lomtalanításkor továbbra is eljárok gyűjtögetni, akkor erre aztán már tényleg minden reményem elveszett.

   A doboz teteje mindjárt több okból is felszakadt. Míg az első ok az, hogy az nem is a doboz teteje (mármint nem ott nyílik), addig a második az, hogy a dobozban a dolgok nem jól lettek elhelyezve.

   Szegény diktafonnak ez már csak a maradványa. Mikor a piacon megvettem, akkor járt hozzá egy csomó apró alkatrész is, melyekből sajnos hiába próbáltam, nem sikerült a készüléket újra összeállítanom, feltámasztanom.
   A témához kapcsolódó apró érdekesség, hogy bár ez a készülék ritka, attól még újra belefutottam valamelyik piacon, akkor azonban - mondván már van belőle otthon egy - nem vettem meg, pedig az ennél sokkal épebb példány volt, épp csak nem járt hozzá kazetta. Mikor az eladónak (mert kíváncsi volt rá) elmeséltem, hogy mi ez, valamint egy füst alatt azt is, hogy kazetta nélkül értéktelen, már adta volna olcsóbban is, csakhogy nekem akkor valamiért még féláron sem kellett.

   A készülék doboza kifejezetten szép, épp csak a szanaszéjjel elhelyezett lyukak okán nehéz lenne újrahasznosítani. Míg a hangszórórács melletti két szögletes lyukban lámpácskák voltak, addig az alul látható nagy és keskeny nyílásba a kazettát kellett beledugni.

   A kazettát hagyományos sliccelésű anyás csavarok tartják össze, melyekből van egy ötödik is, mégpedig úgy nagyjából a szalagnyomó filcpapucs mögött, természetesen a matrica alatt.

   Mivel a magnóba helyezett kazettában maga a szalag nem látszik, azt ugyanis a doboz eltakarja, így ahhoz, hogy lássuk, a felvételi időből mennyi van hátra, illetve hol tart a szalag, szereltek a kazettába egy egyszerűen csak a szalagtekercsnek támaszkodó mutatót.

   Mint az a dobozt jórészt kitöltő kazetta mutatja, a diktafon mechanikájának és elektronikájának alig maradt valamicske hely, amiből természetesen még a három ceruzaelem helyfoglalása is lejön.

   Ami eddig még nem volt látható, most viszont a két piros nyíllal merészen rámutatok, az a kazettában található szalagorsók meghajtási pontja. Ennél a fura rendszernél a szalagot nem egy tengelynek nyomódó gumigörgő továbbítja, hanem a meghajtás tengelye (amúgy kettő) a kazettában található szalagorsók peremének nyomódik neki. Ez így nem jelent állandó szalagsebességet, hiszen a szalagorsón a szalag mennyisége, ezáltal az átmérő folyamatosan változik. Ez amúgy azért nem baj, mármint nem okoz hangmagasság változást, merthogy a visszajátszásnál is ugyanakkora szalagátmérő adódik, mint amekkora a felvételkor volt.

   Mivel a meghajtáshoz nincs rá szükség, így a kazettán a szalagorsók közepénél nincs lyuk. Mindeközben a leeresztő orsó fékezése által a szalag feszességét az ezen, meg az előző képen is balra látható rugó szalagorsót fékező hatása adja. Ebből a kazettából már hiányzik a szalagtekercsnek nyomódó, a szalag állását jelző mutató.

   Míg az egyik az volt, hogy a leírás szkennelésével még adós vagyok (már hatalmas rutinnal felejtkezek meg a dolgaimról), addig a másik az, hogy ez a diktafon valaha Kázmér elvtársé volt, ami első ránézésre a doboz belsejének fordítva történt bedugása okán nem derült ki.

   Az eredeti leírást csak azért nem szkenneltem be, mert az nemcsak lapjaira hullott, de még össze is keveredett, így az eredeti sorrendet nem tudtam, és még csak nem is volt kedvem megállapítani.

   Íme a műszaki adatok, melyek közül részemről csak az egyenáramú törlést emelném ki, minek következtében - mivel nincs rádiófrekvenciás sugárzás - ez a diktafon repülőgépen is használható.

   A tartozéklistával kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy miközben hosszan bámultam (ez bezzeg nagyon megy, akár órákig tudom csinálni), egyszer csak beugrott, hogy ez nagyon úgy néz ki, mint ami nem valamiféle másológéppel, hanem egyszerűen csak gépeléssel lett sokszorosítva.

   Bár a német nyelvű leírást nem, a puszta képeket azért beszkenneltem. Mint az látható, a kazettában a szalagot úgy lehetett előre hátra tekerni, hogy azt a kívánt iránynak megfelelő oldalon nyomtuk meg, ami azért nem semmi megoldás. Az alsó sor második ábrája pedig kiválóan mutatja, hogy a dobozban az elemek behelyezése után már tényleg alig maradt valamicske hely.

   Hogy a diktafont a pincébe már mindjárt holnap le, illetve visszaviszem, arra mondjuk nem mertem ígéretet tenni, arra azonban igen, hogy mivel még fiatal volt az idő, legalább a róla készült képeket azonnal megszerkesztem, ami már csak azért is szükséges, hogy holnap írással tudjam nyitni a napot. Hogy aztán reggel leszek-e olyan állapotban, hogy értelmes sorokat írjak, az már ki is derült. Tudom, nem...