EAG MD 7 HL mikrofon
(mint hadra fogható eszköz)

Most épp nem arról van szó, hogy erről a polcról már szinte minden kész, hanem
arról, hogy azért csak jutott a tömegbe néhány kakukktojás. Mert ugye ezek itt
a már működőképessé varázsolt apróságaim lennének, közben meg a múltkor
(konkrétan az URAN magnó felvételi próbájánál) az EAG mikrofon egy kissé
gyengének bizonyult. No nem mintha a frekvenciamérő bemeneti fokozatával
már elkészültem volna, csak ugye egy mikrofon az azért mégiscsak egyszerűbb.

Mert ugye mégis mi baja lehet egy mikrofonnak? Majd mindjárt kiderül. Ezt amúgy
emlékeim szerint egy Philips csöves magnó teszteléséhez szedtem elő,
még évekkel ezelőtt, csak aztán mint időnként szükséges
és hasznos holmi, azóta is itt lakik a polcon.

Nem állítanám, hogy ez a formatervezés csúcsa, de kifejezetten szép.

Kicsit szutymos a rács, de ez egy mikrofon esetében, mondhatni természetes.

Miközben én egy bögre kávéért, a rács bordái töredezésnek indultak.

A mikrofon tokjára tekert árnyékolt kábel idővel nyomot hagyott az éleken.

Az EAG annyit tesz, mint Elektro Akusztikai Gyár. Ebből lett 1960-ban a BEAG,
mert az akkor még nyugatnémet AEG cég nehezményezte a névhasonlóságot.

A 360 forintos ár, legalábbis a hatvanas évek 1.500 forint körüli
átlagkeresetéhez képest olyan magas, mintha valaki manapság
csak négy mikrofont tudna megvásárolni a havi keresetéből.

Tisztára olyan, mintha egymásba diffundáltak volna az anyagok.

A mikrofon tetejében valaha egy rugalmas állagú karika volt (gumi,
vagy szivacs), mely anyag mára már teljesen megkövesedett.

Mivel épp így sikerült kettévennem, a mikrofon hátában maradt a lényeg.

Kábel, árnyékoló lemez, trafócska, mikrofon.

A dinamikus mikrofonbetét belsejét nem fogjuk megnézni, mert
ez a példány ahhoz túl masszívan lett körbeperemezve.

Mi a szösz? Akarom mondani ez itt a mikrofonbetét egyik kivezetése.

A mikrofonbetét és a mikrofonház elején található lyukakon sajnos nem csak a hang
jut át, hanem minden egyéb is, ami elég apró hozzá, hogy átférjen a lyukakon.
Ugyan meg lehet próbálni kifújni a mikrofonból a szöszöket, de részemről
inkább azt a megoldást kultiválom, hogy kiszedem őket csipesszel,
mert így nem fújom őket esetleg bentebb. A csipesz persze
semmiképp sem lehet mágnesezhető anyagból, mert
azt egyből odarántja magához a mágnes, és akkor
rögtön vége szakad a membrán folytonosságának.

Mivel van hozzá oldószerem (toluol), ezeket az előlapi
rácsból kiesett részeket akár vissza is ragaszthatnám.

Mert ugye szegénykém így azért eléggé foghíjas.
Mondjuk én is, csak ez nem tartozik ide.

Ez itt egy tuchel.

Jelen esetben azért szerencsés, hogy a manapság szokásos öt helyett ez a dugó csak
három pólusú, mert így a régebbi magnók mikrofonbemenetéhez is passzol.

Már be is nyomtam a nyitás útjában álló pöcköt.

Mint az a kábel tehermentesítőjének fazonjából sejthető, a gyárban nem használtak
e nemes feladatra krimpelő fogót. Amúgy tuchel esetében szabályosan
összenyomott tehermentesítőt talán még életemben nem láttam,
pedig azért volt már a kezemben néhány gyári átjátszó kábel.

Hogy mi van? Mert ugye az addig még oké, hogy a középső láb a hidegpont. No de
miért van két külön ér forrasztva a szélső lábakra? Ezek ugyanis meglehetősen
sok magnóban össze vannak közösítve. Például a Tesla B4-ben és az URAN
mikrofon bemenetén egészen biztosan. Más magnókban, például a ZK140-ben
a mikrofon tuchel egyik fele a mikrofoné, a másik fél pedig a feszültségkimenet.
A BRG M9-ben pedig a lemezjátszó és a mikrofon bemenet közösködik
a tuchelen. Szerintem egyik sem igazán szerencsés megoldás.

Gondoltam hátha közösítve van a piros és a fehér ér a kábel trafó felőli végén.
De persze nem... Mivel magamtól nem tudtam eldönteni, hogy ez akkor
így most gyári, vagy valaki belepiszkált, ezért inkább utánanéztem.

Félretoltam az egész miskulanciát.

Majd felkutattam ezt a táblázatot egy korabeli Rádiótechnika évkönyvben,
ami minő csoda, épp a ma bemutatásra kerülő mikrofonnal kezdődik.

Az előző táblázat szerint az én mikrofonomra az egyes ábra vonatkozik. Na most
arról, hogy a tranzisztoros magnókban a tuchel hármas lába lenne a melegpont,
miközben csövesekben az egyes, olyasmiről én még életemben nem hallottam!

Ebből a segédletből kiderül, hogy mivel az éppen boncolt mikrofonnak HL a betűjele,
ezért maga a mikrofonbetét 500 ohmos, míg az illesztő trafóval 60 kiloohmra ugrik
az impedancia. Na most ha ezt a két lábat az URAN magnó belül rövidre zárta,
akkor egyáltalán nincs rajta mit csodálkozni, hogy érzéketlen lett a mikrofon.

A mosogatás következményeképp sajnos nem csak
a kosz fogyatkozott meg, hanem a feliratok is.

Vágtam két darab szigetelőcsövecskét.

Majd úgy rendeztem át a mikrofonban a vezetékeket, hogy csak a feltranszformált
(valójában persze impedancia illesztett) kimenet éljen. Ha mégsem így lenne jó,
pillanatok alatt vissza tudom alakítani, vagyis ki tudom kötni a trafót. Az igazi
megoldás persze az lett volna, ha szerelek a mikrofon házába egy kapcsolót,
mely megoldást ekkora mikrofonkészlet mellett egy kissé túlzónak éreztem.

Gondoltam ezt aztán tényleg nem lesz bonyolult összerakni,
aztán csak sikerült egy kissé belekeverednem a feladatba.

Mert a mikrofon házát, meg az árnyékoló fémlapot csak össze kell kötni valahogy.
Mivel nem igazán hittem benne, hogy ezek majd csak úgy egyszerűen maguktól
hibamentesen összeérnek, ezért fogtam egy darabka vezetéket, majd
összekötöttem vele a nyilakkal jelzett rézlemezeket.

Ez a tuchel aljzat ugyan nem kifejezetten szabványos,
de egy próba erejéig ettől még bőven megteszi.

Úgy néz ki, hogy jó lett. 10 millivoltos állásban van a millivolt mérőm.
Szerintem nincs is olyan érzéketlen mikrofon bemenetű
magnó, amit ekkora feszültség ki ne vezérelne.

Egy kissé tisztább, s egy kissé használhatóbb.
Mi mást is akarhatnék még ezen kívül?

Ezek pedig már nem jönnek velem tovább...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.