HP deskjet 3520
(rövid úton apróra)

A pincében rakosgatom a dolgokat, minek következtében mindig előkerül valami,
amivel már nem lehet mit kezdeni. Persze nekem itt van a szétszedtem, szóval
mégiscsak jók lesznek még valamire. Mára ezt a nyomtatót túrtam ki a volt
melóhelyről elhozott kacatok közül. Gondolom valamelyik kollégám
sózhatta rám, mint éppen alkalmas szétszedtem alanyt.

Szerencsétlen nyomtató értéke tényszerűen alulmúlja az alatta elterülő katicás
szatyorba rejtett tüzelőét. Fura dolog ez a fogyasztói társadalom. Egyrészt
mennyivel egyszerűbb venni egy másikat, mint megjavítani, illetve
megjavíttatni a régit. Másrészt egy Ezermester újságon felnőtt
embernek nagyon nehéz hozzászoknia, hogy egyszerűen
kidobjon valamit. Mondjuk én legalább szétszedem
előtte szerencsétlen alanyokat. Szerencsétlenek...

Mit ne mondjak, ezekből sajnos semmi sem fog megmaradni.
Legfeljebb csak néhány apróbb alkatrész, meg az emlékük.

Kicsit még pihentetem őket, mielőtt rutinosan rájuk vetem magam.
A barnás papírdobozban egy erősítő lakik, az alatta lévő
két valami pedig egy-egy Legafon nevű szerkezet.
Az ágy alá pedig a munkalapom lett elrejtve.

Szétszedéskor, legalábbis akkor, mikor előre tudom, hogy semmi esélye sincs
a szerkezetnek, mindig elfog valami rossz érzés. Ez is szegényke, hogy örült
mikor valaki hazavitte, nagy boldogan kicsomagolta, s használatba vette.
Lelkesen ontotta magából a színes képeket, meg a fekete fehér lapokat
a rengeteg ákombákommal. Mostanra viszont már csak néhány perc
választja el attól, hogy a kukában végezze. Ráadásul előtte még
alaposan fel is boncolom. Ez valahogy olyan szomorú.

Persze csak utólag szomorkodom, hiszen mikor csavarhúzózok, a bánat érzését
képes teljes mértékben legyűrni az izgalom. Most is! Kinyitom, hogy mi
van benne? Erre tessék! Mégiscsak megvan neki az ő tápegysége.

Azt szoktam mondani, hogy a kínaiak bármit hajlandóak rányomtatni egy matricára.
Na most nem igazam van? Azért egy Petőfi idézet még igazán odaférhetett volna.

Mivel a tápegység dobozát csavarok tartják össze,
gondoltam ezzel a résszel könnyű dolgom lesz.

Sajnos hiába tekertem ki a két csavart, hiába rugdostam a tápot a földön, de
még az sem enyhítette meg szívét, hogy ugráltam rajta.
Akkor ebbe most nem nézünk bele.
Úgyis annyi tápot láttunk már...

Belenézés helyett bedugom a helyére, majd rápróbálom a nyomtatót a gépemre.
Úgyis épp itt lóg ki az asztalból egy éppen ide illő formájú USB dugó.

Szerintem innen hátulról hiányzik az a része, amelyikből a papírt húzza be.

Ellenben az eleje még hiánytalanul megvan.

Szerintem nem kell ennél több gomb egy nyomtatóra.

Persze tudtam, hogy nem azért dobták ki, mintha rossz lenne.
Csak a szokásos baja van. A tintapatron száradt be.
Illetve fogyott ki. Egy új fej meg annyiba
kerül, hogy érdemesebb inkább egy
új nyomtatót venni. Fura világ ez.

Van benne élet, mert mikor felnyitom, akkor betolja középre a tintapatronját,
 hogy ki tudjam cserélni. De nem cserélem ki, merthogy nem azért van itt.

Bedugtam az USB dugót is. Rendben felismeri a gépem.
Mivel ez a nyomtató nem kell, ennek ezennel annyi.

Érdekes ez a matrica. Nem igazán értem, hogy mi lehetett vele a terv.
Mondjuk az igaz, hogy a HP kiárusította a nevét, és mióta ilyen kis
műanyag kacatokat gyárt, azóta meg is érdemli, hogy kisbetűvel
legyen írva a neve. No de azért annyira nem vacak amit csinál,
hogy csak szürke alapon szürkével lehetne leírni a nevét.
És büntetésből még azt is kifejezetten életlenül!

Az, hogy kötegelővel összefogattam a kábelt, az jelen esetben csak a
tápegység túlélését jelenti, magáét a nyomtatóét azonban már nem.

Tettem egy próbát a toluolos ujjammal, hogy oldható-e a készülék műanyag háza.
Mivel oldható, ha szép darab műanyag lapot találok benne, akkor azt elteszem.

Ezt nem teszem el, mert ez nem illik sehova, merthogy íves.
Ez röviden annyit tesz, hogy miután kidobom, egészen
biztosan egy éppen ilyen alakú műanyag darabra
lesz szükségem. Ez kérem tapasztalat!

Hogy én mennyire tudom utálni ezeket a torx csavarokat...
Már van belőlük egy kisebb gyűjteményem,
de valószínűtlennek látszik, hogy
bárhová is betekernék belőlük.

Lettek szép gumibigyós tengelyeim, valamint egy aprófogú bordásszíjam.
Mit ne mondjak, úgy érzem, hogy nem igazán lettem tőlük gazdagabb.

Ezekből a szerencsétlen sorsú panelekből szinte nincs mit kiszedni.

Valaha a nyomtatókban úgynevezett léptető motorok voltak. Ezeknek az a lényege,
hogy adott impulzusra adott elmozdulást produkálnak. Mindig! Vagyis nem kell
néznünk, hogy hol jár a mechanika, merthogy egészen biztosan ott van, ahová
küldtük. Mivel a léptetőmotorok kifejezetten precíz alkatrészek, ezért drágák.
(kicsit a vezérlésük is az) Az olcsósítás jegyében a gyártók az utóbbi időben az
egyszerűbb megoldás felé indultak el. Teljesen hagyományos villanymotor van
a nyomtatókban, meg valami visszacsatolás, hogy hol jár pontosan a papír, meg
a nyomtatófej. Nekem jó, mert ezekkel a motorokkal legalább tudok mit kezdeni.
No persze nem kezdek velük semmit, de az már legyen az én egyéni problémám.

Piszkáltam, toszogattam, noszogattam, rázogattam.
Ezek hullottak ki belőle. Mennek a gyűjtőbe!

Az a kerek valami miért maradt ott, mikor az előbb
beráztam a papírról a szemetet az asztalfiókba?

Ez egy öntapadós matrica. Bár elsőre nem látszik, de a fény felé tartva és a szélén
átnézve látszott, hogy apró vonalkás minta van rajta. Vagyis ez a tárcsa jelezte
vissza az elektronikának, természetesen egy optikai érzékelő segedelmével,
hogy hol áll a mechanika, illetve konkrétan a papír. Volt a masinában egy
másik ilyen is, csak az nem kerek volt hanem egyenes. Ő meg azt mondta
meg, hogy merre jár az útján a nyomtatófej. Illetve a megoldás még ennél
is egyszerűbb, merthogy az optikai érzékelő csak a valós lépésszámot jelzi
vissza, magát a pozíciót nem. A pozíciót azt az elektronika számolja
ki az indulóhelyzet plusz beérkezett impulzusok adatból.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.