Mint ahogy terveim szerint minden nap, úgy ma is el kell innen vennem valamit. Hogy ma nem voltam valami gyors, arra kitűnő bizonyítékkal szolgál, hogy ezt a kijelentést már csak valamikor ebéd után eresztettem meg. Mentségemre azt tudom felhozni, hogy a tegnapi napon annyi mindent szedtem szét, hogy egész délelőtt írtam. Mármint annyi kép készült, hogy nemhogy bőven volt mihez, de még csak végezni sem tudtam a szövegírás feladatával, ami persze még nem akkora baj, mintha mondjuk nem lennék meg határidőre a 2022-es lomtalanítás alkalmával begyűjtött kacatok bemutatásával. Szóval ahogy mindig is mondani szoktam volt magamnak: Hajrá Géza!

   Egy amolyan "B" verzióként felmerült, hogy a beszélő mackó hangfelvevője helyett inkább a tegnap szétcsapott Tünde tévé nyáklapjának szétpákázására vetem rá magamat, ami amúgy nem is lett volna olyan rossz feladat, a szokásosnál ugyanis most épp egy kicsivel hűvösebb volt.

   A kerti komposztáló tartalmát viszont nem mindegy, hogy mikor szitálom át. Mármint ha tűz rám a nap, és közben fúj is egy kicsit a szél, akkor annak az lesz a következménye, hogy az izzadságomra rászálló por rám ragad, mire fel mindössze négy fél piros vödörnyi föld előállítása után úgy fogok kinézni, mint mondjuk egy szénbányász a műszak végére. Viszont ha nem fúj a szél, nincs túl meleg, akkor nem leszek annyira koszos, így a mai nap borús ege, valamint szélcsendes mivolta egy kitűnő lehetőség volt a komposzt átszitálásának letudására. Azt persze tudtam, hogy már rég nincs bennem annyi kraft, hogy a megmaradt kupacot átszitáljam.

   Bár úgy néz ki, mintha a komposztáló már félig lenne, csakhogy ami benne van, az most már nem tartalmaz földet (vagy csak nagyon csekély mértékben), így az idő, az eső, valamint a mindenféle állatkák munkájának hatására az anyag idővel töredékére fog tudni összeesni. Itt említeném meg, hogy a mintegy 1 köbméternyi komposztból annyi földet szitáltam ki, hogy azzal már most bőven ki tudtam támasztani a múltkor épített fekete csőkerítést.

   Íme a meleg, az általa okozott izzadtság, valamint a szálló por eredménye. Ez amúgy nem a mai, hanem a tegnapi munka végkifejlete volt. Mármint azért álltam neki ma inkább a szitálásnak, mert nem szerettem volna megint így kinézni.
   Hogy mikor dolgozom, akkor oda kell figyelnem magamra, mert könnyen el tud velem szaladni a ló, az ugyan egyértelmű (mármint ezt már rég tudom magamról), csakhogy olyan szépen teltek a vödrök, olyan jól fogyott előlem az anyám régi tésztaszűrőjével kettéválasztandó anyag, hogy képtelen voltam a munkát az előírt maximálisan öt fél piros vödörnyi földnél abbahagyni, aminek az lett a vége, hogy ha nem is akadt ki a derekam, de valamikor estére már tényleg hullafáradt voltam. Ez annyira igaz, hogy már kilenc előtt beborultam az ágyba, és csak tíz után keltem fel, vagyis biztosan aludtam vagy tizenkét órát.

   Vagyis egy aranyos rózsabogár. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy nekem tetszik, hanem úgy, hogy a bogár rendszertani neve cetonia aurata. Amúgy teljesen ártalmatlan élőlény, növényeket eszik, azokat sem tőből rágja ki, és még a lárvája is csak a komposztban szeret lenni, akarom mondani enni.

   Épp csak a komposzt mennyisége csökkent le a tartóban. Ez persze nem azt jelenti (mármint a csak alig valamicskét kisebb mennyiség), hogy a komposztból csak kevés földet szitáltam ki (mert amúgy vödörszámra valami k*rva sokat), hanem azt, hogy a természet által még feldolgozatlan növényi részek - általam megbolygatva - meglehetősen sok helyet foglalnak el. Mikor ezeket a hangyák, a hernyók, a lárvák, a kukacok és a gombák megeszik, addigra alig marad belőlük valami. Vagyis a komposztálóhoz egészen biztos, hogy évekig nem kell nyúlnom, épp csak mikor rátöltöm a következő adag zöldet, de semmiképp sem földet, mert az ugye egyből mehet be a kertbe pótlásnak, ahol kialakult valami gödör.
   Egy újabb apró ötlet (mert ugye nekem olyan még akkor is mindig van, ha a kivitelezése reám vár), amire a jövő évi lomtalanításkor oda kell figyeljek (már ha képes leszek az összes idén beszerzett kacaton átrágni magam, vagyis elmehetek), hogy ha látok kidobva ilyen bordákat (akár nem lomtalanításkor is), azokra azonnal ráraboljak. (amúgy már láttam belőle több helyen is kidobva, csak nem ugrott be, hogy mi az) Mármint ha hozok belőlük akárhányszor kettőt, akkor azokkal a plusz bordákkal megemelhetem a komposztáló oldalait, akár annyira is, hogy ebben az életemben többé már szét sem kell szednem! A beszélő mackóbelsőt viszont olyan nincs, hogy holnap ne szedjem szét! Mármint a mai napra azt azért már nem mertem bevállalni. Cserébe a munka végeztével szétcsaptam a pincében a Junoszty tévét, ami egy valóságos csoda! No nem maga a tévé, hanem az, hogy végre azt az évtizede őrzött vackomat is szétszedtem.

   Ami szintén csoda, hogy még a múltkor vásárolt (amúgy megvan annak tán már egy éve is) fűmag elvetéséről sem felejtkeztem el, és még be is locsoltam, hogy legyen esélyük a magoknak kikelni. Ami még ennél is, meg a Junoszty tévé pincebéli szétcsapásánál is nagyobb csoda, hogy aznap este még ezt a szöveget is megírtam.
   Hogy mégis mitől lett bennem hirtelen annyi kraft, hogy egy kétnapos munkát egyetlen délután letudjak, meg még a többit is, arra sajnos nem jöttem rá. Mármint azért sajnos, mert ha tudnám mi okozza az időnkénti már-már valószínűtlen felpörgésemet, akkor azt biztosan többször csinálnám.

   A már évek óta egyre csak romló állagú sárga kerítésről tényleg nem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen szép fekete csőkígyó lesz helyette. A cső melletti feketeséget amúgy a támasztékként odaszórt, a komposztálóból kitermelt, valamint épp az imént még be is locsolt föld okozza.

   Abban reménykedve, hogy a tegnapi lendület ma még mindig meglesz, este elalvás előtt azt találtam ki, hogy mivel ma már nem kell lemennem a kertbe földet szitálni, így ami más feladat csak a szemem elé kerül, arra mind rámegyek!
   Bár ez a kép jócskán később készült, attól még úgy volt, hogy a mai nap reggelén a virágállványon elhelyezett ládában száradó tévépanelt hajnali ötkor láttam meg, csak aztán visszaborultam aludni. Mivel ez nem sikerült, gondoltam akkor legyen úgy, hogy felkelek, s míg csak meg nem unom, őrült módra gépelek, s majd csak azt követően megyek rá a többi feladatra.

   Míg az eredeti terv az volt, hogy szétkapom a panelt, majd azzal a lendülettel már megyek is rá a beszélő mackó belsejére, némi gondolkodást követően sikerült rájönnöm, hogy ebből az amúgy nagyszerű tervemből valószínűleg ma már semmi sem lesz. Mármint azért, mert elmémben fényderült néhány más, a mackóbelsőnél fontosabb dologra.

   Ott volt például mindjárt az, hogy a kiürült ládát látva beugrott, hogy a pince mélyén már a Junoszty tévé panelja is elmosogatásra vár, amit ha nem ejtek meg most azonnal, akkor a felhozásra már elő is készített paneleknek még csak esélyük sem lesz megszáradniuk, nekem pedig arra, hogy annak hiányában szétszedjem.
   Mint az a képen látható, valami csoda folytán még tartott bennem a tegnapi lendület. Mármint az ötletet követően kisvártatva leszaladtam a pincébe, ahol is fogtam és összekészítettem a következő adag mosást.
   Na ekkor ugrott be, hogy mivel tegnap végeztem a kertben, a munkásruhám pedig ettől szerfelett koszos lett, holnap viszont már megint takarítós nap van, így olyan egyszerűen nincs, hogy a szürke gúnyámat még ma ki ne mossam! Miközben én nagyban pákázok, a mosógép a háttérben majd andalítón duruzsol.

   Ezen a képen az látszik, hogy bár már be volt zárva mögöttem a pince ajtaja (na ez mondjuk nem látszik a képen), szerencsére még idejében eszembe jutott, hogy a félretett koszos kesztyűimet is kimossam, s nem voltam rest értük visszamenni. Bár ácsorogtam odalent még egy sort, arra azonban nem jöttem rá, hogy mit felejtettem el még. Mármint ha már lent vagyok, akkor azt is felhozni.

   Mikor a panel nyomása alól felszabadult virágállványt - mint elért nagyszerű eredményt - megtekintettem, menten rájöttem, hogy a virágföldes vödröt hagytam odalent, mire fel szegény paprikapalántának még csak esélye sincs átültetődnie! Épp amint ahogy annak sem látom esélyét, hogy a vonattrafót még ma szétszedjem.

   A Junoszty tévéből kitermelt panelt viszont még a mosás elindítása előtt kell megfürdetnem, különben az öblítéshez nem tudnám használni a tust. Mármint nálunk az új csap ellenére is annak helyére van csatlakoztatva a mosógép.

   Miután a paneleket és a kesztyűs vödröt elmostam, már indultam is pákázni, mégpedig azzal a felütéssel, hogy ha én végzek előbb, akkor lehet, hogy még a mackóbelsőre is rámegyek. Már csak azért is, mert egy előzetes próba alapján abban mintha meghalt volna a mikrofon. Vagyis lehet, hogy ahhoz is kell a páka.

   Ez már csak a gép által először kinyomott mosóvíz utolja. Az eleje konkrétan átlátszatlan fekete volt, amin mondjuk a rengeteg kerti por okán nem igazán volt mit csodálkozni.

   Azon viszont elcsodálkoztam, hogy én győztem. Mármint előbb kaptam szét a panelt apró elemeire, mint ahogy a mosógép a munkásruhák megtisztításával végzett volna. Ez amúgy nem annyira az én szélsebes pákázási sebességemnek volt köszönhető, mint inkább annak, hogy az új mosógép lassan és alaposan, több mint két órán keresztül mos.

   Mikor a három közül az egyik potméteres dobozhoz az egyik rádióépítőstől nem fértem hozzá, azt merészen lekaptam róla, majd belerejtettem az anyukámtól kapott gyógyszeres dobozokat. Hogy ezeknek mégis mi köze van a rádióépítéshez, azt a kérdést most inkább ne feszegessük...
   Miközben az egyik dobozban egy csomó apró rádióalkatrészt találtam (ezek mégis miből származhatnak...), a többi üres volt. Épp mint ahogy a lendületemet tartalmazó doboz is, mire fel ebéd után persze, hogy egyből kidőltem.

   Miközben én nagyban azt tervezgettem, hogy ma minimum két dolgot is szétcsapok, ezzel hozva be azt a lemaradást, amit az okozott, hogy tegnap nem szedtem szét semmit, az élet már megint közbeszólt. Most konkrétan azt mondta, hogy ha nem szedem le a fregoliról a melósruhámat, valamint nem párosítom össze a kesztyűimet, akkor ebéd után nem lesz miben letakarítanom a lépcsőházat. Márpedig ma takarítós nap van. Vagyis mondhatni teljesen mindegy, hogy én mit milyen sorrendben szeretnék csinálni, mert ha felrúgom a logikailag helyes verziót, akkor mindenképp én fogom megszívni.

   Jelen zipzárhúzó esetében nem az volt a baj, hogy vissza kellett volna szerelnem a melóskabátomra, hanem az, hogy miközben könnyedén leszaladt (legalábbis nekem úgy dereng), vissza már esze ágában sem volt mennie, mire fel feladtam a vele történő további erőlködést, mondván nehogy már ilyen kis semmiségekkel töltsem az időt.

   A mai napra még az is be lett ígérve, hogy elmegyek a boltba cipőért, s ha azt esetleg valamiért nem is veszek, de a szemközti rőfös boltból mindenképp hozok egy méter pertlit a gatyaszár összefogató projekthez. Mármint a hózentróger két kapcsát kötné össze a rugózó szalag, s az fogná össze a gatyaszárat, hogy biciklizés közbe ne töröljem vele le folyton a zsírt a láncról. Mint ahogy azt előre sejtettem, ebből persze már megint nem lett semmi. A "megint" jelen esetben úgy értendő, hogy ugyanerre a célra már évekkel ezelőtt is vettem kellékeket, csak akkor még beüthető patentokban gondolkodtam.

   Hogy legalább ezzel meglegyek, illetve legalább a logikai sorrendet ne rúgjam fel (mármint az előbb a szobában a piros ruháskosarat valahogy sikerült), nekiültem szétválogatni a kesztyűket, s közben még arról a két párról sem felejtkeztem el, melyeket majd az előszobában lógó melóskabátjaimba kell betennem.
   Mindeközben balról már nagyon ott figyel a beszélő mackó fekete dobozka belseje, miközben én magamat figyelem, nehogy a szétszedése helyett már megint valami más irányba kanyarodjak.

   Például komolyan rezgett a léc, hogy a beszélő medve puszta elektronikája helyett az annál jóval egyszerűbb témájú relét szedem szét, csak aztán rájöttem, hogy a "helyett" az most egy helytelen kifejezés, ugyanis úgy kell lennie, hogy "is". Mármint ha tegnap nem szedtem szét semmit, s be akarom hozni a lemaradást, akkor ma nem egy, hanem egyenesen két dolgot kell szétszednem! Ezt az amúgy nagyszerű tervemet - mint az estére kiderült - még túl is teljesítettem! Mármint végül nemcsak a mackó fekete dobozába fényképeztem bele, meg persze a relét is szétkaptam, hanem a takarítást követően, a szokásos pincei ácsorgás közepette még a mindaddig ismeretlen funkciójú szerkezet letudására is maradt erőm. Amennyiben mindezekhez még azt is hozzávesszük, hogy a szétszedtem projektbe már be sem kerülő, épp csak nyomasztóan a többi közt ott lévő melegfújót is szétkaptam (mármint azt csak egy szokásos mosogatás erejéig), akkor az aznapi teljesítményem kiemelkedőnek volt értékelhető. Ez persze még nem ad rá okot, hogy másnap ne csináljak semmit, ellenben lehetővé teszi. Mármint azt, hogy a semmittevés ellenére a terveimmel mégse csússzak meg.

   Az mondjuk igaz, hogy a szétszedések közben időnként egy kissé (még ha csak...) elkanyarodtam, az azonban nemhogy baj nem volt, de még egyenesen előnyösnek is volt tekinthető! Mármint az, hogy a Tünde tévé kapcsán - ha már odahoztam mellé ellenpontnak - csak úgy mellékesen a még Junoszty tévét is szétcsaptam, melynek maradványai most a nálunk már megszokott módon díszítik a virágállványt.
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban azon törtem a fejem, hogy ez mégis mikor történhetett, vagyis szétszedhetem-e már a tévé elmosogatott alkatrészeit, vagy még várnom kell néhány napot a pákázás előtt, csak úgy mellesleg megláttam a palántázóban utolsóként megmaradt paprikapalántát, melynek kiültetéséhez nem felejtettem el szitálni a komposztból egy vödröcske friss földet, épp csak a pincéből felhozni felejtettem el.
   Bár máskor az ilyen apróságokat hatalmas lendülettel, mondhatni egy szuszra tudom le, pláne direkt számukra indítottam az apró elmaradások a lakásban sorozatot, most valahogy nem volt bennem hozzájuk elég lendület.

   Ahogy álltam az előszobában, a mindenféle csodás terveimbe az élet újra belepofázott. Most konkrétan anyám szólt ki a konyhából, hogy ha amúgy is megyek a boltba, a citromléről se felejtkezzek el. Mármint anyám azt hitte, hogy azért sertepertélek az előszobában, mert épp indulni készülök, miközben én csak azt terveztem, hogy a rezsó szétszedése majd úgy történik meg, hogy a takarítás végeztével nem erre a már felhozott példányra megyek rá, hanem a még a pince mélyén őrizgetett társára. Na ez mondjuk nem jött össze. Mármint a mai nap nem. Cserébe legalább a vásárlást lezavartam, miközben sem a cipőtartónak támasztott szemetes szatyor, sem a kesztyűsvödör leviteléről nem felejtkeztem el.
   Mikor a vödröt elvéve megláttam, hogy mögötte ott hever a piacon minap vásárolt egygombos Videoton autórádió, valamint egy még csak ki sem próbált gravírozógép is, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a további nézelődés helyett inkább elmentem itthonról.

   Mint ahogy annyi másiknak, úgy nálam ennek a doboznak is komoly története van. A hangfelvevős beszélő mackók valaha a rendelős újságokból érkeztek. Mármint több is volt belőlük. Az egyiknek az elektronikájára annyira rámentem, hogy kiváló barátom javaslata alapján megnégyszereztem benne a memória chipek számát. Ettől a műtéttől a felvételi idő menten az eredeti négyszerese lett, ami persze a működési (mintavételezési) frekvencia duplázásának hatására a felére esett. Vagyis az én mackómnak kétszer olyan jó hangja volt, mint az eredetiknek, és még dupla annyi ideig is beszélt! Azt az elektronikát sajnos már nem tudom megmutatni, mert vagy végképp eltökítettem valahova, vagy ha emlékeim nem csalnak, vissza lett téve az egyik üres mackóba, majd el lett ajándékozva.
   Amúgy az én mackóm fekete doboza hosszú éveken át hevert kihasználatlanul, pláne bemutatatlanul az egyik olyan irattartóban, amit néhány éve nagy nehezen sikerült az asztal pultjáról elpaterolnom.

   Az én mackóm doboza szerintem ennél hosszúkásabb volt. Hogy ezt így leírtam, egy pillanatra megrémültem a gondolattól, miszerint lehet, hogy a mackóbelsőm még mindig megvan, konkrétan itt a hátam mögött, mégpedig a paneles fiókban. Mikor azt kihúztam, s egyből megláttam benne egy fekete dobozt, az szerencsére csak egy szovjet radardetektor volt. Ettől persze a mackóm belseje még ott lehet a másik, a pincei paneles fiókban. Ez utóbbi tartalmát is megtekintettem, de azt már csak a témáról szóló cikket átnézve.

   Miközben a dobozból kilógó piros és fekete vezeték végéről a telepcsatlakozó hiányzik, addig erre a két lábra az elektronika működését beindító nyomógomb vezetékei valók, melyek eredetileg a medve egyik lábába épített nyomógombban végződtek.

   Mivel a mackóbelső csak nagyon halkan vett fel (az állat konkrétan annyira süket volt, hogy bele kellett kiabálnom a mikrofonjába), menten utánanéztem, hogy a mikrofonos fiók vajon elérhető közelségben van-e.

   Nekem úgy dereng, hogy az én mackóm tényleg nem így működött. Mármint annak ha megnyomtam valamelyik lábát, akkor kigyulladt rajta egy piros szívecske (persze nem a medve szíve kapott lángra, hanem csak egy LED-ről volt szó), majd amíg a LED világított, addig lehetett a mackóhoz beszélni, amit az ezt követően visszamondott.
   A panelen a foltokat hosszasan nézegetve, arra a következtetésre jutottam, hogy bár a hangszóró nem tűnik szétázottnak, a mackót igen nagy valószínűséggel a beleépített elektronikával együtt mosták ki, és még az is lehet, hogy mindeközben az elem is benne volt, ami komoly okot ad az összevissza működésre. Vagy ha nem, akkor ez már egy más működési metódusú változat, esetleg én emlékszem rosszul.

   A korábban látottakat a friss élményekkel összekapcsolva, elhoztam az ablakból a Junoszty tévé tasztegységét, majd a renden csak egy egészen kicsit fokozva, ezt az apróságot is bevágtam az előbbi képen látható dobozba.

   Miközben az apró táblázat szerint a szétszedések száma a mackó elektronikájának letudásával elérte a 17-et, vagyis hirtelen ránézésre már túlvagyok a 30 felén (úgy dereng, hogy korábban 30 szétszedendő, a 2022-es lomtalanításkor beszerzett tételt számoltam össze), ez már csak azért sem igaz (mármint az, hogy már túljutottam volna a felezővonalon), mert a táblázatban a 30 szétszedés megkezdésekor már voltak ikszek.

   Mikor kiderült, hogy ebédig még van némi időm, gondoltam ránézek a Junoszty tévé maradványaira is, hátha már nekiállhatok őket szétpákázni, de mivel a tuner dobozából még sikerült kiráznom egy csepp vizet, így inkább hagytam a projektet a csudába. Azt viszont képtelen voltam megállni, hogy legalább a két antennapálcát el ne hozzam.
   Kicsivel később, a virágállvány rendezettségének tekintetében elért már-már láthatatlan mértékű haladást kissé letörten megtekintve, egyszer csak kiszúrtam a cserépalátétben bujkáló szürke dobozt, ami amúgy egy villanyvonathoz való trafó. Mint ahogy szinte mindennek, úgy nálam ennek is története van, amit persze majd csak a róla szóló cikkben fogok elmesélni.

   Amennyiben a porszívóból kitermelt teljesítményszabályzó panelt is letudom, akkor már hozhatom is fel a pincéből a következő adagot. Ha reményeimben nem csalatkozom, ez még a mai nap délutánján bekövetkezik. Bár a panelt végül nem szedtem szét (amúgy persze csak körbe kell fényképezni), attól még a következő hármas csapat feljött, nehogy még a végén az legyen, hogy azért nem csinálok semmit, mert nincs kedvem a panel bemutatásához.