Mikor ma reggel felkeltem, nyitásképp a kép közepén látható nagy fekete bigyó hozta rám a frászt, de csak mert szemüveg nélkül valami benga bogárnak néztem. Ha néhány nap múlva is, de sikerült megfejtenem a rejtélyt. Mármint azt, hogy az amúgy borotvacsatlakozó aljzat úgy került ide, hogy a mobil töltőjével kirántottam egy fiókból.

   A második sokk pedig akkor ért, mikor a reggeli kávé készítése közben a konyhából az előszobába visszanézve, megláttam a még tegnap odakészített szerszámokat, hosszabbítót, hármas elosztót, steklámpát.
   Mivel tudtam, hogy ha tovább halogatom a dolgot, az csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, ezért kihoztam a szobából a halogénizzós asztali lámpát, valamint a spájzból a felmosót. Míg a lámpák ahhoz kellenek, hogy jól lássam amit csinálok, addig a felmosóval a mosógépből kicsorgó vizet fogom összeszedni. Mikor ezekkel megvoltam, beöltöztem, majd kiléptem az ajtó elé, ahol is a még mindig ott lévő, sajnos már menthetetlen mosógépünk fogadott. Néhány napig ugyan magam alatt voltam (mármint a masina elvesztése miatt), végül azonban oda lyukadtam ki, hogy a mosógép még ép alkatrészeinek megszerzése nem annyira kegyeletsértés, mint inkább amolyan tisztelgésféle lesz az emléke előtt.

   És már kaptam is ki belőle a hatalmas kétsebességes motort, a kondenzátorát, meg persze ha már amúgy is útban volt, akkor az amúgy rettenet drága szivattyút is. Mármint utóbbit az interneten 19.900 forintért láttam árulni, ami szerintem egy ilyen egyszerű alkatrész esetében durva túlzás.

   Már csak azért is ki kellett rakosgatnom a szerszámokat, hogy a doboz mélyéről előkerüljenek azok az alkatrészek, amiket a mosógépbe nem tettem vissza. Amúgy eredetileg több bigyóról volt szó, azonban a fűtőbetét belsejének megmutatásáról lemondtam, épp mint ahogy az elpusztíthatatlan csapágyházakéról is. Utóbbiak esetében mondjuk rezgett a léc, hogy szíves későbbi újrahasznosítás végett mégiscsak megszerzem őket, ezt a tervemet azonban végül feladtam. Természetesen nem azért, mert kifogyott belőlem a szerzési vágy, hanem csak nagyon elegem lett belőle, hogy a csordogáló mosógép mellett a vízben térdelek. Mármint hiába töröltem fel percenként, illetve mikor egy újabb tócsát megláttam, mert mindig maradt valahol a gépben némi víz, ami a következő borításkor kidőlt.

   Amennyiben az ajtózáró kapcsolón átfolyik mintegy 2 ampernyi áram, abban felmelegszik egy apró fűtőtest által melegített bimetál, ami kitolja a pöcköt, ezzel akadályozva meg, hogy a mosógép ajtaját centrifugálás közben is ki tudjuk nyitni. Mármint a mosógép működése közben az ajtó a régi Hajdu gépeknél szabadon nyitható, csak centrifugáláskor nem, mert az már balesetveszélyes. Mosáskor ugyanis annyira lassan forog a dob, hogy mire az ajtót a felhasználó felnyitja, addigra már meg is állt, centrifugáláskor viszont még nagyban forogna. Mármint a lendülettől. Egy hatalmas forgó dobot megfogni pedig nem volna szerencsés.

   Bár az elektronikával foglalkozó emberek úgy nagyjából az összes elektromos és elektronikus alkatrész mibenlétével tisztában vannak, a bimetálos ajtóretesz nekem ez idáig semmit sem mondott.

   Ha ezt tényleg az ICO - mint írószergyártó - készítette, a feladat valószínűleg úgy került hozzájuk, hogy (természetesen még a szocialista érában) kerestek egy olyan céget, aminek a kapcsológyártás legalább úgy nagyjából illett a profiljába. Mivel az író és irodaszerek fém és műanyag alkatrészekből állnak, pláne apró darabokból kell őket összeállítani, az ICO tulajdonképpen jó választás volt, bár én ettől még elsőként a Ganz kapcsológyárra gondoltam volna.

   Ez egy kínai gyártású banándugó, ami pusztán az ebben a pillanatban történt szétesése miatt került képbe. Bezzeg a magyar kapcsoló (megjegyzem magával a mosógéppel együtt) 30 évig szinte hiba nélkül tette a dolgát. Feles programon mondjuk már újkorában sem vett vizet, valamint egyszer cseréltem a lúgszivattyút (az ajtónyitó gombot pedig kétszer, de csak mert letéptem), de ezen felül csak ment és ment. Ezt a csinos kis banándugót meg most használtam negyedjére, s máris szétesett! Igazándiból nem tudom, hogy mi tartotta össze. Mármint lehetett ponthegesztve, de nyomorítva is. Mivel én csak olyat tudok, megmaradtam a kombinált fogós nyomorításnál.

   A kapcsoló fedelét egyszerűen csak húzni kell, mire fel a három szögletes pöcök kicsúszik a megfogásukra szolgáló három kerek lyukból. Miközben a mosógép rázkódik rendesen, ezt a kombinációt nem fogja össze csavar. Szóval le a kalappal a 30 évig kitartó három pöcök előtt!

   Mikor a fűtőtesten átfolyó áram hatására a bimetál felmelegszik, s ettől elgörbül, csak saját magát zárja rövidre, ezzel akadályozva meg, hogy a feleslegesen termelt hőtől idővel szétmelegedjen.

   Az érintkező kontaktusok épp csak eltávolodnak egymástól, mire fel újra beindul a fűtés, és már zárnak is rövidre! Bár nem volt egyszerű, de valami csoda folytán sikerült a nyitott állapot lefényképezése. A kontaktusok amúgy azért nem mennek tönkre, mert ezen a helyen az ívhúzás kizárt, hiszen a két érintkező között folyamatosan ott van a fűtőszál egészen kicsi ellenállása.

   Mivel a bimetál a működése közben rövidre zárja a táplálását, mondhatni alig melegszik fel. Ez a mérés persze úgy lett volna értelmes, ha követi egy másik is, természetesen kiszigetelt érintkezőkkel, mikor is egyből kiderült volna, hogy e nélkül a trükk nélkül mennyire melegedne fel. Most már persze mindegy. Akarom mondani, mikor erre a csúf hiányra rájöttem, addigra a kapcsoló már rég egy pincemélyi vegyes alkatrészes vödör alján hevert.

   Bár rezgett a léc, hogy a bádoglemezt és a hosszú tengelyt a pincébe zsebre téve viszem le, az az akció azonban valamiért már megint elmaradt, pedig azok ketten már a múltkor sem fértek bele a vödörbe...